Avi Ben Giora. : Sorsok 9-10.

Nyomtatás

9.

Klein Slézigertől egyenesen barátjához, Mandelhez ment.

– Minek köszönhetem megint a váratlan látogatásod? Csak nem újabb óra miatt?

– Tudunk itt nyugodtan beszélni?

– De sejtelmes vagy megint, miért ne tudnánk? Ki lenne itt rajtam kívül?

– Mandel, ez most nem vicc! Tudom, te is kaptál behívót, akárcsak én.

– Gondoltad, hogy engem kihagytak? Ha esetleg mégis kihagytak volna, mennék önként, ha másért nem, hát bajtársiasságból!

– Nincs idő most marhaságokra. Nagyon komoly dolgokat kell megbeszélni. Az életünkről van szó!

– Éltünk már eleget Ernő, nem gondolod? Ha az Isten úgy döntött, hogy be kell fejeznünk, akkor úgysincs mit tennünk. A sorsunk meg van írva, hidd el, és kár lázadni ellene.

– És a családod? A feleséged és a gyerekeid?

– Isten majd elrendezi.

– Ide figyelj! Nem a zsinagógában vagy, szállj már le ide a Földre. Slézingertől jövök!

– Na és? Sléziger hiába bankvezér, azért ő is csak zsidó. Senki nem fog neki haptákba állni, pláne, ha két mezei zsidót akar megmenteni. Más kérdés, ha minimum annyink lenne, mint neki. Akkor már elkezdhetnénk „seftelni” is velük.

Klein kezdte elveszteni a türelmét.  Elkapta a grabancát és megrázta.

– Ébredj már fel, te álmodozó hülye. Nem érted, hogy a családod is veszélyben van, nem csak te? Szóval a Slézinger hajlandó nekünk segíteni.

Mielőtt folytatta volna, kitette a kis cédulát az ajtóra, hogy zárva, és ment megnézni a hátsó ajtót is, nincs–e valaki a közelben, aki hallgatózna esetleg. Mandel csak állt, maga elé meredve és kis híján elnevette magát.

– Mit gondolsz, ki az marha, aki itt áll lesben és várja, hogy bevonuljak, hogy aztán kirámolja, ami itt maradt. Ide csak hozni lehetne már. Mit intézett Slézinger?

– Van valahol Budapesttől nem messze egy borospincéje, ami felett ház is van. Kint, valahol a préri–pusztán.  Sehol egy szomszéd, vagy kíváncsi szem, szinte olyan, mintha nem is lenne. Ma este oda kell menni hozzá, és kivinne minket kocsival. Nappal a pincében meg tudjuk magunkat húzni és este meg a lakásban. Pakoljatok össze ágyneműt és azt a pár nélkülözhetetlen holmit, amit akartok és hétre legyetek ott Slézingernél. Többet még én sem tudok, majd ott megbeszéljük vele.

– Rendben – bólintott Mandel kissé hitetlenkedve. – Akkor este hétkor Slézingernél.

A megbeszélt időben felpakolva megérkezett a két család. Nem keltettek feltűnést a csomagjaikkal cipekedve a hidegben, hiszen akkor szinte már mindennapos látvány volt az ilyen. Sok ember volt már pénz és munka nélkül. Arra képtelenek voltak, hogy egy lakás rezsijét állják, ezért vándoroltak egyik helyről a másikra. Sléziger, mikor meglátta őket, páni félelem kezdett eluralkodni rajta.

 – Tegyék le csomagjaikat a lépcsőházban. Nem hiszem, hogy jól rendeztem így. Aki látta magukat majd rajtam fogja követelni, hogy hol vannak. Most már mindegy. Hozom rögtön az autót. Nem férünk be, csak kétszeri fordulóval mehetünk. Szerencse, hogy tegnap teletankoltam még az autót, mert manapság már benzinhez is nehéz hozzájutni.

– Ha esetleg meggondolta magát Slézinger ur, akkor most szóljon. Én a nejemmel meg a gyermekeimmel elmehetek. Holnap reggel kell csak „bevonulnom”.

– Menjen már a fenébe Mandel. Dehogy is gondoltam meg, csak sokan vagyunk erre a tragacsra ennyien. Először kiviszem a hölgyeket és utána majd magukat. A csomagokat meg elosztjuk.

Gyorsan betuszkolták a hölgyeket az autóba és már el is indultak.

– Rendes ember az apád Gyuri, hogy segít az apámon meg a Mendeléken.

– Csak természetes, hogy nem hagyja, hogy elvigyék őket. Az öregem egy rendes zsidó, de nagyon naiv. Mindenki tudja, hogy ebből az öldöklésből semmiképpen nem tudunk már kimaradni. A németek előbb–utóbb minket is megszállnak, mint másutt, és persze velünk fogják kezdeni. Sok hű szövetségesük lesz, akik majd segédkeznek nekik. Az apámnak még az elején le kellett volna mondani a pozícióiról. Vesztett volna egy pár milliót, de átmehettünk volna vagy Amerikába, vagy máshova. Most mi lesz? Kapkodhat, és hiába bankvezér, nemsokára mehetünk ki mi is a présházba bujkálni. Én viszont nem fogom ezt kivárni!

– Hova akarsz menni? Nem ismersz senkit, akiben megbízhatnál.

– Ne aggódj, már van. És adott esetben majd cselekszem is. Még relatív ”normális kerékvágásban” van az élet. Most elmondom neked, amit megtudtam. Horthyék titokban egyezkednek az angolszászokkal. Ha a helyzet úgy hozza, azonnal kiugranak a háborúból. Csak Horthy abban téved, hogy a németeknek nincsen erről tudomásuk.

10.

1943 végére szinte valamennyi fronton kritikussá vált a németek helyzete. Olaszországban a partraszállás után visszavonulásra kényszerültek, Mussolinit elfogják a szövetségesek, de a németek kiszabadítják. A németek Szicíliában megállítják a szövetségesek előrenyomulást, Palermó ismét német kézre kerül.

A Kállay titokban megállapodott az angolszászokkal, hogy amint elérik a magyar határt, feltétel nélkül leteszik a fegyvert, és átállnak a szövetséges erők oldalára. Persze minderről a német hírszerzésnek tudomása volt, és már ki is dolgozták a titkos tervet Magyarország megszállásáról. Szombathelyi honvédelmi államtitkár látva a hadi helyzetet, novemberben javaslatot tett, hogy a keleti fronton még megmaradt harcoló alakulatokat azonnal rendeljék haza. Persze a javaslatot azon nyomban el is utasították, mivel Hitler bejelentette, hogy azonnal megszállja Magyarországot. Tartott a német hadvezetés attól, hogy a szövetséges erők a balkánon is partraszállást kísérelnek meg, és ezzel egy újabb frontot nyitnak. A magyar kormány azt remélte, hogy az angolszászok hamarabb fogják elérni az országhatárt, mint az oroszok. Kállaynak lett volna lehetősége az oroszokkal megállapodni, de kategorikusan kijelentette, hogy semmiképpen nem ül le tárgyalni velük, noha ez lett volna a kialakult helyzetben a legkézenfekvőbb.

A sajtó csak nagyon megszűrve szellőztette meg a második magyar hadsereg totális vereségét az orosz fronton. A magyar katonák felszerelése és utánpótlása nagyon hiányos volt. A németek követelték a beígért csapatok mielőbbi hadba vonását, amit igyekeztek késleltetni. Nagybaconi Nagy Vilmos nyáron, még mint hadügyminiszter megtagadta további csapatok kiküldetését a frontra, sőt a fegyvertelen zsidó munkaszolgálatosokat sem engedte ki. A németek szinte maguk előtt terelték a magyar hadsereg megmaradt erőit, mint védővonalat. A tél elől meleg és száraz szállást kereső magyar katonákat kizavarták a kemény orosz hidegbe. A munkaszolgálatosokat ráterelték az aknamezőkre és a megmaradt beteg és elkínzott embereket egyszerűen megölték. Magyarországon erről mindössze csak a kormány és igen kevés jól tájékozott ember tudott.

A jugoszlávokkal megkötött kölcsönös megnemtámadási szerződés már rég a múlté volt. A magyarok még ’42 –ben, Újvidéken véres tisztogatást hajtottak végre. A főbűnösök azonnal kimenekültek Németországba miután a kormány felelősségre akarta vonni őket. Romániában, Erdélyben mód lett volna ’43 –ban egy önálló erdélyi kormány létrehozására, amit a szövetségesek még támogattak volna, de a terv csak terv maradt. Ilyen helyzetben készült az ország 1943 decemberében az új esztendő köszöntésére.

Weiszék és Bauerék közösen kívánták eltölteni a polgári Újévet. Kissé nyugodtabbak voltak már, mert gyerekeik relatíve biztonságban voltak, valahol Jugoszláviában. Milán hozta meg nekik személyesen a jó hírt. Próbálta meggyőzni mind a két családot arról, hogy minél előbb számoljanak fel mindent, és ő kiviszi őket a gyerekek után. Hiába ecsetelte, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabbra is fordulhat és most még képes baj nélkül átjárni a határon, de hamarosan erre sem lesz módja. Weisz arra hivatkozott, amire Bauer, hogy nincs módjukban ilyen rövid idő alatt értékesíteni a még megmaradt javaikat, és ezért nem vállalkoznak a kockázatokra. Valahogy olyan benyomást keltettek Milánban, mint akik nem akarják látni a valóságot, és mint a strucc igyekeznek a fejüket homokba rejteni. Próbálta magyarázni, hogy hagyjanak mindent, mert a puszta életükről van szó. Weisz kinevette.

 – Nézze Milán. Egyelőre minket nem ért még semmi atrocitás. A szövetségesek nyomulnak előre, és ha majd elérik a határt, akkor ráérünk menni, de akkor már nem lesz érdemes. Horthy azon munkálkodik, hogy kimaradjunk a „végjátékból”. Ezt a háborút a németek elvesztették csak idő kérdése, hogy mikor lesz vége. Horthynak ki kell húznia az időt addig, amíg az angolszászok eljutnak ide is. Jugoszláviában meg Titóék igyekeznek minél nagyobb területet megtisztítani a németektől.

– Weisz úr, ez csak a maga álláspontja és egy pár fantaszta politikusnak. A németek bármelyik percben lerohanhatják Magyarországot. Megvan már nekik a tervük és kiváló segítségük is lesz. Mert Szállasy minden parancsukat feltétel nélkül teljesíteni fogja, és őt ültetik majd be a miniszterelnöki székbe. Kállayból elegük van.

– Ugyan már csak nem képzeli, hogy megszállnak minket és ez a senkiházi kerül hatalomra? Az kiírtja az összes zsidót, akik még itt vannak tekintet nélkül arra, hogy magyar zsidó, vagy menekült zsidó, mert nálunk már olyan is van szépszámmal. Horthy ellent fog állni. Nem engedheti, hogy romba döntsék az országot.

– Maga naiv Weisz úr. Ellenállás itt? A második magyar hadsereget szétverték az oroszok Voronyezsnél. A maradékot képtelen hazahozatni. Az ország lakosságát, akik még itthon vannak, nem meri felfegyverezni, mert jobban fél a vörös veszélytől, legyen az orosz vagy esetleg jugoszláv, mint bármitől. A németek úgy fogják ellepni az országot, hogy idejük sem lesz semmire. Már most elő kellene készíteni az ellenállást, de senkinek nincsen erre esze.

– Milán, maga itt sem él, mit akarja magyarázni nekem a helyzetet?

– Csupán azért, mert én mind a két oldalon egyformán látom a napi eseményeket. A jugoszlávoknak már csak hetek kérdése, hogy kipucolják a még ott levő alakulatokat és elérjék a valamikori történelmi határokat. A szövetségesek kezdik felszabadítani Olaszországot. Az oroszok meg úgyszintén támadásban vannak.

– Na látja Milán, előbb ér ide egyik, vagy másik, mint a német.

– Weisz úr én segíteni akarok maguknak, amíg lehetőségem van rá.

– Reménykedjünk abban Milán, hogy nem lesz szükségünk erre, és hamarosan a gyerekeket is vissza tudjuk majd hozatni ide.

Klein és Mandel a családjukkal együtt kint éltek Slézingerék présházában. Szinte semmi kapcsolatuk nem maradt a külvilággal. Slézinger hetente kétszer látogatta meg őket a legnagyobb titokban. Úgy gondolta, így a legbiztonságosabb az ő, és a két család szempontjából is. Egyelőre nem talált senki olyat a közvetlen környezetében, akiben megbízhatott volna. Néha Gyuri fiát is magával vitte. A fiú barmitzváját szinte csak családi körben tartották meg a házukban, mert nem akartak „tüntetni” ilyennel ebben a helyzetben, Kleinéknek és Mandeléknak külön félretétetett az ünnepi vacsorából, amit aztán kivitt nekik. Gyuri és Tomi, ha tehették félrevonultak, amikor Gyuri is elkísérte apját. Ilyenkor sokáig diskuráltak. Gyurinak kész tervei voltak a jövővel kapcsolatban, de Tomit figyelmeztette, senkinek sem mondhat el semmit még a szüleinek sem.

/folyt. köv./