Avi Ben Giora. : Sorsok 25-26.

Nyomtatás

25.

Nehezen tudtak elaludni, mert sok minden kavargott a fejükben. Reggel arra ébredtek, hogy némethez hasonló beszédfoszlányok ütötték meg a fülüket. Gyuri felismerte, apját jó párszor halotta ezen a nyelven beszélni, jiddis volt. Tomi egészen magánkívül volt, hogy hova kerültek. Kiültek az ágyuk szélére és úgy figyelték a többiek készülődését.

– Na mire vártok? Nem akartok felöltözni? Lassan megy a társaság reggelizni és ott majd mindenkinek megmondják, hova kell menni – utasította őket az egyik magyar fiú.

– Hány óra van? – kérdezte álmosan Gyuri.

– Mit számit az? Nézz ki és láthatod, a nap már felkúszott az égre.

Kicsit kelletlenül, de elkezdtek készülődni.

– Gyuri, mit csinálunk, ha most itt valami nem fog tetszeni? Innen már nem hiszem, hogy van visszaút bárhová is?

– Nem tudom! Mindenesetre nem hiszem, hogy ezek emberevők és nem adnak olyan munkát, amiről tudják, nem nekünk való. Csak nem akarják, hogy fessük az eget kékre, mert az úgyse menne.

– Ne legyen ezzel gondod. Majd kérünk hozzá létrát meg festéket. Ecset az meg biztos lesz.

Beálltak a sorba a többiek mögé és elindultak az étkező sátor felé. Az egyik hosszú asztalnál foglaltak helyet. Velük egykorú lányok, fiuk szolgálták fel az ennivalót. Jóízűen nekiálltak. Már majdnem végeztek a reggelivel, amikor ugyanaz a magyar fiú odament hozzájuk.

– Ha megettétek, akkor maradjatok itt. Jön majd két lány, akik szintén beszélnek magyarul, ők elvisznek titeket a raktárba, hogy kapjatok ruhát, cipőt. És egy jó tanács. Ne csodálkozzatok, hogy lányok fognak nektek a fejetek felett állni és osztani a parancsot. Itt most ők az urak. De ne féljetek, a jövő héten mi leszünk, akik a beosztást csináljuk. Ez hetente változik. Így demokratikus.

A reggeli után vártak, ahogy a fiú meghagyta nekik. Kis idő múlva meg is érkezett a két lány. Elkezdték leszedni az asztalokat, aztán ez egyik meglátva, hogy a két szájtáti csak ül és nézi őket, odaszólt nekik.

– Ha értettek magyarul, akkor ti vagytok az új fiuk. Menjetek előre, ott van rongy, szivacs és töröljétek le az asztalokat, ahonnét leszedtünk már.

A két fiú csak egymásra nézett, hogy egy lány így beszél velük, de nem ellenkeztek, hanem tették, amit mondott nekik. Eközben a másik lány összenézett társával és nagyot nevettek, miközben egyfolytában járt a kezük. Gyuri fülig elvörösödött, de némán nekiálltak Tomival az asztalokat tisztogatni. Cirka egy óra alatt végeztek is. A lányok persze már ültek és várták, hogy ők is végezzenek.

– Készen vagytok? – kérdezték egy kis idő múlva.

– Úgy tűnik, igen – felelte Tomi.

– Akkor gyertek, had nézzük meg.

A fiúk, mit volt mit tenni, lehorgasztott fővel követték a lányokat.

– Egészen rendesen csináltátok meg, de nem tökéletes. Holnapra már jobban fog menni.

Gyurinak szólásra nyílt volna a szája, hogy egy ilyen kis csitri utasítgatja, mert az első percben felmérte, hogy fiatalabbak a lányok, mint ők, de eszébe jutott, mit mondott az a fiú.

– Most akkor essünk túl a bemutatkozáson. Engem Ágnesnek hívnak és ő a barátnőm, Judit.

Ők is ugyanígy bemutatkoztak.

– Gyertek gyorsan a raktárhoz, aztán útközben meséltek majd.  

Már sorállás volt, de a lányokkal soron kívül bejutottak.

– Adjatok ruhát meg cipót ennek a két fiúnak – szólt angolul egy vörös, pattanásos fiúhoz.

– Ha megmondanátok az urak méreteit, akkor könnyebb lenne a dolgom.

Kisidő múlva visszatért, karjaiban ruhákkal és kezében egy–egy pár ormótlan bakancsot szorongatva. Lette a pultra eléjük.

– Ott hátul, a dobozok mögött tudtok próbálni.

Mikor visszajöttek persze kitört a nevetés. A rövidnadrág, amit kaptak az kissé hosszabb volt, mint kellett volna, jóval térd alatt végződött. Ez még hagyján, de kézzel kellett tartaniuk, nehogy lecsússzon. A cipő meg legalább két számmal volt nagyobb, így szinte csónakáztak benne.

– Semmi gond majd belenőtök – nevetett Ágnes. – Adjál nekik valami övet vagy madzagot, hogy meg tudják kötni magukon, nehogy elhagyják munka közben. A hosszúnadrágot majd munka után próbáljátok fel. Valószínű ugyanilyen, mint ezek, majd felhajtatunk belőle.

Kitrappoltak a raktárból. Ahol csak elhaladtak mindenütt nevettek rajtuk.

– Nem kell ezt komolyan vennetek, mindenki így kezdte itt. Ezen sajnos mindenkinek át kell esnie.

Visszamentek a konyhába és rábízták a két fiút a konyha főnökére, aki egy jó negyvenéves férfi volt. Sajnos a férfi nem beszélt csak angolul, vagy lengyelül, de mutogatással azért elboldogultak.

– Ebéd után majd találkozunk – búcsúzott el a két lány a dolgukra menve.

A konyhai munka nem éppen fiuknak való és sokan „szívták” is a fogukat. Krumpli–pucolás, edénymosogatás és rengeteg cipekedés ide–oda. Alig volt a konyhán lány, azok is idősebbek. Egy előnye volt ennek a munkának, ők ehettek először és annyit, amennyi beléjük fért. Mikor végeztek, kiültek társaikkal az udvarra és sütették magukat a nappal.

– Nem is volt annyira nehéz – mondta Gyuri Tominak.

– Igaz, ami igaz, de remélem, nem minden nap ezt kell majd csinálnunk.

– Hallottad, hogy egy hét a fiuké egy a lányoké. Megjegyzem, engem nem zavarna, ha állandóan a konyhán kéne dolgoznunk. Nagy hátránya, hogy hamar meghíznánk.

Miközben így diskuráltak megérkezett Ágnes és Judit is.

– Hogy tetszett? – kérdezték nevetve.

– Látjátok? Túléltük.

– Menjetek fürödni, aztán úgy három felé legyetek az irodánál, mert még regisztrálnotok kell. Meg az elmaradt beszélgetést is pótoljuk.

A megbeszélt időben ott állt a két fiú sokadmagával.

– Tomi! Mi a véleményed erről a két lányról?

– Hogy mi? Nos, mind a kettő túl nagyszájú és fennhordja az orrát. Kíváncsi leszek a jövő héten, ha majd mi fogjuk őket „egzecírozni”, hogy’ fogják elviselni?

– Én nem úgy értem, te mafla. Melyik tetszik neked, mint lány?

– Neked melyik tetszik?

– Látszik, hogy zsidó vagy! Kérdésre kérdéssel. Pontosabban szeretnél diplomatikus lenni, hogy amelyik nekem tetszik, azzal te nem kezdesz, még ha pont az tetszik neked is. Nekem az Ágnes tetszik, habár Judit is elég helyes.

– Na, akkor megbeszéltük. Tied mind a kettő, engem nem érdekelnek ezek a felfuvalkodott kis pisisek.

– Miért, te mi vagy? Alig száradt meg a fenekeden a tojáshéj. Csak most múltál tizenhárom, én meg már tizennégy vagyok.

– Az a pár hónap semmi. Szerintem az Ágnes az idősebb, annyi lehet, mint te.

Abba kellet hagyniuk a fontos megbeszélést, mert közeledett feléjük a két lány.

– Egész rendesen néztek ki most már – bókolt Ágnes.

– Miért? Abban a rövidnadrágban nem néztem ki jól? Nem a ruha teszi az embert és főleg itt, amikor szinte mindenki ezt hordja.

– Na sértődj meg, ezt csak viccből mondtam.

Tomi megvonta a vállát, mint akit nem nagyon érdekel, mit mondott neki Judit, de magában forrt a méregtől. „Mit képzel magáról ez kis csitri? Nem fog engem csak úgy ugráltatni és irányítani. Jól nézünk ki, hogy még azt is figyeli, hogy nézek ki”.

– Kicsit várnunk kell, amíg megjön Josh. Majd ő elintézteti a papírmunkákat. De nagyon szótlanok vagytok. Nincs mit mesélnetek?

– Mit meséljünk? – fakadt ki Gyuri. – Mi is éppen elégen mentünk keresztül, akárcsak ti, és erről nincs mit beszélni. Megtörtént sajnos és ezt most el kell temetni egy életre.

– Ebben igazad van, de nem erre gondolok. Biztosan van elképzelésed, vágyad, hogy mit szeretnél a jövőben csinálni.

– Hogyne lenne. Neked is van biztosan. Minden embernek van valami vágya, célja, amit szeretne megvalósítani. Erről nem beszélni kell, hanem tenni érte, hogy sikerüljön.

– De mégis mik a terveid? Ne vedd kíváncsiskodásnak, de ezt majd bent is el kell mondanod, mert kérdezik.

– Először is szeretném befejezni a tanulmányaimat. Félbeszakította a háború. Szeretnék még tovább is tanulni. Elképzelésem sok van, kérdés, hogy mire kaphatok támogatást.

– Na de mégis mi szeretnél lenni: azt szeretnéd, amit a papád is csinált?

– Az biztos nem fog menni és senki sem fogja támogatni. Apám a Nemzeti bankban dolgozott vezető pozícióban. Engem nem érdekel a pénz, és ami vele jár, pláne nem. Szeretnék valami kétkezi szakmát kitanulni.

– Én tanítónő szeretnék lenni, ha sikerül. Most is annyira élvezem, hogy pár kisebb gyerekkel kell foglalkoznom.

– Megkérdezhetem hány éves vagy?

– Most nemrégen múltam tizenhárom.

– Én is.

Közben Tomi ugyan ilyen „vallatásnak” esett áldozatul Judit részéről. Mát nagyon kellemetlen kezdte magát érezni, de megjelent Josh, mint valami „mentőangyal”.

26.

Telt, múlt az idő.  Nem egyhangúan, mert minden nap volt valami esemény. Sokan, akik nem bírtak tovább várni – elmentek Amerikába. Cserhalmi és menyasszonya közben összeházasodtak. Ez nagyon nagy eseménynek számított, hiszen az egész tábor ott volt és mindenki valami kis egyszerű ajándékkal próbált kedveskedni az ifjú párnak. Az a tény, hogy végre házastársak lettek, nem változtatott a megszokott rendszeren. Csarhalmi továbbra is a másik táborban volt kénytelen lakni, a felesége meg a lányokéban. Esténként tudtak csak a tengerparton találkozni, amikor mind a kettő végzett a munkájával. Cserhalmi szinte mindent meg tudott csinálni, amit rábíztak. Hol autókat szerelt, hol meg a konyhára cipelte a krumplis–zsákokat és konzerveket. Nem okozott gondot az sem, ha véletlenül a másik táborban a kisebb fiukkal kellet foglalkoznia. Egy nagy gondja volt csak, hogy nagyon mehetnékje kezdett lenni. Egy este ki is fakadt ifjú feleségének.

– Tudsz valamit azzal kapcsolatban, hogy meddig kell még itt poshadnunk? Nagyon unom már. Az angolok csak hitegetnek minket azzal, hogy ekkor vagy akkor indulhatunk. Akik Amerikába akartak menni azokból már alig maradtak itt. Te mégiscsak a „tűz körül” vagy, többet hallhatsz, láthatsz.

– Sajnos valóban jól látod, hogy ha lehetne, akkor senkit sem engednének ki. Most azt találták ki, hogy az első transzporttal a fiatal, tizennyolc év alattiakat viszik el pár idősebb felügyeletével. Aztán változtattak, mert Szochnut kierőszakolta, hogy ne legyen ilyen megkötöttség. A válaszuk újabb időhúzás. De a tél beállta előtt egy, vagy két hajót útnak fog indítani. Legalább ezer embert kell kivinniük, egyelőre ennyiről állapodtak meg.

– Mondok én neked valamit Margit! Vágyódom én is az „ígéret földjére”, de ha nem akarnak oda engedni, akkor elmegyünk bizony Amerikába. Ott még nagyobb esélyeim is lehetnek, mint boxolónak.

– Legyen még egy kis türelmed, ha már eddig bírtad.

– Ez az, amivel híján vagyok. Ha legalább lehetőségem lenne egy kicsit gyakorolni, edzést tartani. Az, hogy naponta kondicionálom magam a krumpliszsákokkal meg a konzervekkel, az kevés. Mozognom is kéne, mert ha most állnék ki valaki ellen, az első menetben kiütnének, nem tudnék rendesen eltáncolni már az ütések elől sem.

– Van ötletem, de egyelőre nem szólok erről. Majd ha lesz belőle valami.

– Jaj nekem ne ötletezzél. Mondd inkább, mire gondolsz.

– Beszélek Joshhal, hogy mi lenne, ha rendeznénk egy sport napot.

– Ugyan már Margitom. Ki van itt olyan gyerek, aki hajlandó lenne kiállni ellenem? Mert mindenki tudja, aki eddig látott itt, hogy a nyolcvankilós krumpliszsákot csak én bírom egyedül a vállamra venni. Egy sem akarna kiállni ellenem, és én sem állnák ki egy ellen sem, nem lenne esélyük sem.

– Nem is vagy nagyképű Cserhalmi! Én más ellenfélre gondoltam. Láttam, hogy az angol bakák azzal múlatják az idejüket, hogy boxmeccseket rendeznek.

– Gondolod, hogy akárcsak egy is hajlandó lesz egy zsidó ellen kiállni? Ha meg esetleg igen, akkor az valami izomkolosszus lesz, aki fasírtot csinál belőlem.

– Problémás ember vagy hallod? Egyik oldalon akarnál verekedni a másikon meg nem.

– Margit, bánom is én. Úgysem találsz egy bakát sem, aki hajlandó lesz kiállni velem.

Két nappal a beszélgetésük után Cserhalmit Josh hivatta az irodájába.

– Miért hivatott főnök? – vetette oda Cserhalmi félvállról. – Csak nem jó híre van, hogy elvisznek minket ebből a posványból? Már teljesen ellazultam itten mióta itt vagyok.

– Még egy kis türelemre lesz szükséged, de nemsokára.

– Ezt hallom, mióta itt vagyok. Azt várják tőlünk az angolok, hogy odaússzunk? Vagy miért nem visznek már minket? Ha még sokáig ígérgetik az „Ígéret Földjét”, nem is fogok oda menni. Átkéretem magam Amerikába. Ott jól keresnek a bunyósok.

– Figyelj. Ki mernél állni egy angol boxoló ellen?

– Miért ne? Csak kérnék egy–két hét felkészülést. Szükségem lenne eszközökre és kicsivel több kalóriára. Ha ezeket megkaphatom, akkor a Góliát ellen is kiállok. Maximum kilapít, de addig én is adok neki pár pofont.

– Rendben van. Megkapsz mindent, amit kérsz. És ha kiütöd, kicsivel közelebb kerülhetsz az utazáshoz is.

– Már hová? Amerikába vagy Palesztinába?

– Írd össze nekem, mire van szükséged és holnaptól kezdd el az edzéseket.

– Főnök, megnézhetem a pofát magamnak előzőleg?

– Csak nem akarod visszamondani?

– Nem én. Csak tudni akarom, mire és kire számíthatok.

– OK. Holnap átviszlek majd az angol legénységi laktanyába. Van ott egy behemót angol, az most a bajnok. Olyan százhúsz kiló biztos van.

Másnap Josh magával vitte Cserhalmit az angol katonai táborba. A szorítót nagy tömeg állta körül és ordibálva buzdították a küzdőket. A bajnok éppen fél fejjel volt magasabb ellenfelénél és irdatlan nagy pofonokat osztott. Az ellenfél már alig állt a lábán, de még keményen és elszántan küzdött. Elszámított egy ütést és a bajnok balegyenese eltalálta és leterítette. Rászámoltak, már nem bírt felállni. Cserhalmi megvakarta az álla hegyit.

– Ez ellen a bika ellen kell kiállnom majd?

– Igen! Vállalod?

– Naná! Ez nem volt soha sem boxoló, csak kihasználja a behemót termetét. Semmi technikája. A harmadik menetben padlóra küldöm.

– Na, ne legyél annyira elbizakodva.

– Itt a listám és két hét múlva jöhet a box.

Miután megkapta a szükséges felszerelést, kemény munkába kezdett. Reggel cipelte a zsákokat és a konzerveket, és délben, a legnagyobb melegben kiment a tengerpartra edzeni. Mindenki figyelte persze, de ő ügyet sem vetett senkire. Egyik nap átúszta az öblöt a két tábor közt, hatalmas biztatások közepette. Mindenki izgalomban volt. Már csak a helyszín kijelölése volt a gond. Mivel mindenki kíváncsi volt a mérkőzésre, úgy döntöttek, hogy a menekültek táborában rendezik meg. Elérkezett a nagy nap. Cserhalmi kiválasztott két maga korabeli fiút segédeknek, akik majd a ring sarkában fognak állni. Az első sorokba székeket tettek az angol tisztek számára. A bíró szerepét egy angol tisztre bízták. Amikor az angol belépett a ringbe a közönség nagy része fújolt és fütyült. Csarhalmit és segédeit nagy ovációval fogadták. A két segéd elhelyezkedett a szorító kijelölt sarkában a szokásos kellékekkel; egy vederrel és egy háromlábú alacsony székkel.

A bíró az ellenfeleket a szorító közepére szólította. Az angol elvigyorodott, mikor meglátta ellenfelét. Valamit mondott Cserhalminak, persze nem értette. A bíró ismertette az ellenfelekkel a szabályokat, de Cserhalmi persze egy szót nem értett belőle. Csupán annyit tudott, hogy hat menetről van szó, és győznie kell minden áron. Ezek után elküldte a bíró az ellenfeleket a sarkaikba, majd megszólat az első menet kezdetét jelző gong.

Az angol igyekezett kihasználni a magasságát meg a fizikai erejét. Csak úgy záporoztak az ütések Cserhlami fején és gyomrán. Ha nem szólal meg a gong, bizony nem bírta volna tovább. Josh odament hozzá a sarokba és megpróbálta biztatni és tanácsokkal ellátni. A bíró azonnal rászólt és megkérte, hagyja el a ring közelét.

Elkezdődött a második menet. Cserhalmit jobban biztatta a közönség, ez egyfajta önbizalmat adott is neki. Egyre több ütése talált és ellenfele egyszer meg is ingott. Az angol nem vette komolyan. Csak még jobban feltüzelte az indulatait, amiken már nem bírt urrá lenni. Kezdte elveszteni a fejét és az eddig sportszerű küzdelmet verekedéssé alakítani. A bírónak egyre többször kellett figyelmeztetnie. A közönség fújolt és az angolt ócsároló megjegyzéseket kiabált be. A második menet egyértelműen Cserhalmié volt. Cserhalmi segédei nem tudtak mit mondani, mivel nem voltak boxolók. Csak letörölték róla a verejtéket és legyezték a törülközővel. A gong megszólalása után Cserhalmi volt az első, aki kiállt a küzdőtér közepére. Az angol meg sem várva a bíró jelzését, egy hatalmas ütést mért Cserhalmi állára. A bíró figyelmeztette, de az őt nem sokat érdekelte, folytatta a támadást. Az angol katonák meg a bírót kezdték szidni, gyalázni. Úgy tűnt, hogy az angol felrúgott minden írott és íratlan szabályt. Fogott és övön aluli ütéseket is bevitt. A bíró nem merte most már leállítani mivel látta az angol tisztek nemtetszését, ha közbe avatkozott, hogy rendre utasítsa az angolt. Cserhalmi megpróbált továbbra is fegyelmezett és sportszerű maradni. Egy pillanatra az angol elfeledkezett arról, hogy védje is magát, mind a két kezével hadonászott, hogy eltalálja Cserhalmit, de nem sikerült. Ezt a pillanatot használta ki Cserhalmi és két gyors ütést mért a fejére. Az egyik a szemét találta el, a másik az állát, aminek következtében a padlóra került. A bíró kezdte a rászámolást. A hetediknél állt fel. Folytatódott a küzdelem, de látszott, hogy már nem bírja sokáig. A tisztek integettek a gongot kezelőnek, hogy lejárt a három perc, állítsa le a küzdelmet. De az nem akart szabálytalan lenni és mutatta, hogy még vagy harminc másodperc van hátra.

Az angol hátrált és két öklét tartotta arca elé, védekezésként. Cserhalmi ökle azonban mindenütt eltalálta és ismét padlóra küldte. A bíró lassan számolt, már a nyolcat mondta, amikor az angol sarkából bedobták a törülközőt, jelezve, hogy a meccset nem tudja tovább folytatni. Hatalmas volt az ováció. Mindenki Cserhalmit éljenezte, aki sportszerűen segítette felállni az angolt és a szorító sarkába kísérte.

A nap hőse Cserhalmi lett. Margit felrohant az elsők közt és hatalmas csókáradattal árasztotta el. Josh és néhány másik fiú a vállukra emelve hozták le a szorítóból.

/folyt. köv./