Szép napsütéses tavaszi délután volt. Szabolcs két megrakott szatyorral a kezében ballagott hazafelé a piacról. A vadcseresznyefa alatt elhaladva madárcsicsergésre figyelt fel. Jó ürügy volt, hogy letegye két szatyrát, s megpihentesse cipeléstől elfáradt karjait, miközben a szólistát kereste szemével a fán. Végül megtalálta. A madárka, mintha megérezte volna a fürkésző tekintetet, elröppent. Szabolcs csalódottan nézett a hűtlen után.
– Na, mi az, nem fizettem neked belépőjegyet?
Választ hiába várt a „sztártól” mert az már a hetedik fáról zengte nászra hívó trilláit. S mivel a tömbház-negyedben nem tapossák le egymást a fák, az biza nagyon messze volt. Szabolcs végigmérte a szatyrait.
– Azt hiszem, veszek én is egy bevásárló szekeret – nyújtóztatta ki elfáradt karjait, hogy még időt nyerjen.
– Azt még megértem, hogy meg se ismered a kolléganődet, hiszen van egy fél éve, hogy nem láttad, de hogy épp szájba is akarod verni, az már több a soknál – szólalt meg mellette egy pajkos női hang románul.
– Szia Adela! Ez aztán a kellemes meglepetés! – fordult hátra Szabolcs. – Akarom mondani, sziasztok! – helyesbített, miután szemrevételezte a gyerekkocsiban szundikáló kislányt. – Hű, mekkora vagy már! – fogta halkabbra a hangját.
– Ne kell miatta sugdolózni! Ha alszik, ágyúval se lehet felébreszteni – nyugtatta Szabolcsot Adela
– Éjjel is alszik?
– Nincs baj vele! Jó baba! Csak ha éhes, akkor nagyon dühös tudd lenni!
– Tejed van-e?
– Jó tehén vagyok! – felelte büszkén Adela. – Adhatnék másnak is!
– Az jó! Az megfizethetetlen! – hökkent meg Szabolcs a megfogalmazástól. – Hiányolunk a munkában! Épp ma pletykáltunk rólad! – váltott témát.
– Na, mi az, rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül?
– Á, csak túl nagy a csend, ha a nagy szájad nincs jelen! – ugratta Szabolcs is.
– Bagoly mondja verébnek! – feleselt vissza Adela.
– Nosza, magyar közmondásokat is tudsz?
– Baróton dolgoztam két évet, ne feledd!
– De akkor miért nem mondod eredetiben? – kötekedett Szabolcs. – Minek fordítod románra?
Adela válaszul kinyújtotta a nyelvét.
– Látom „egy kicsit” bevásároltál. Megálltál pihenni?
– Csak láttam egy szépen éneklő madárkát a cseresznyefán, s …
– S jó ürügy volt megállni. S de jó volt velem találkozni, mert pihentethetted a karjaidat! – érzett rá Adela az igazi okra. – Na, a pihenőnek vége, pucolj, mert vár a házisárkány!
– Mindenki magából indul ki!
– Megyek, mert nemsokára megébred veszettül éhesen, s nem akarom, hogy végigüvöltse az utat hazáig, s kihűtse a torkát. Még kissé foga van a napnak.
– Örvendek, hogy találkoztunk! – búcsúzott Szabolcs is, odahajolt, s adott kolléganőjének egy búcsú-puszit.
Adela továbbtolta a gyermekkocsit, de néhány lépés után ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Láttalak! Láttalak! Megmondlak Anyunak! Megmondlak! – kiáltotta egy elsős forma kislány már a távolból.
Adela megfordult, integetve köszönt a kislánynak, majd, bár nem értette a magyar szöveget, a hanglejtésről rájött a tartalomra.
– Árulkodni akar? – szólt vissza Szabolcsnak.
– Jaj nekem! – felelte Szabolcs szenvedő hangon.
– Jó bizonyítványmagyarázást! Üdvözlöm a nejedet! – nevette el magát Adela, majd sietős léptekkel elindult hazafelé.
– Láttalak! Láttalak! Megmondlak Anyunak! Megmondlak! – szegezte apjának a mutató ujját a kislány akkora hangon, hogy a járókelők mind odafordultak.
– Szia! Mit láttál? – kérdezte Szabolcs. – S puszi nincs? Még csak köszönés se?
– Megmondlak Anyunak, hogy csókolóztál az utcán Adela nénivel!
– S akkor Anyu mit fog tenni? Elválik? – érdekl?dött Szabolcs mosolyogva.
A kislány meghökkent. Zavarodottan elhallgatott, szemlátomást nem tudta mit válaszoljon. Szabolcs látván, hogy a kérdés megtette a hatását, felvette a két szatyrot, s elindult, félszemmel a kislányát figyelve.
Tündike szokatlanul csendes volt. Máskor be nem állt a szája az úton, hiszen oly sok minden történik egy nap alatt az iskolában! Azt pedig egy talpig fehérnép nem tudja magában tartani. Szabolcs észrevette a szokatlan csendességet, s bár ezt a feltűnő jelenséget más esetben ő se hagyta volna szótlanul, ma csendben mentek mindketten hazafelé. Szabolcs időnként végigmérte a kislányt, de nem szólt hozzá. Tündike, még a liftben a gombot se nyomta meg, bár máskor hisztit rendezett, ha más megnyomta előtte.
Végül felértek. Szabolcs látván, hogy Tündike nem csenget, letette a két szatyrot. Ám nem jutott oda, hogy csengessen, mert Anyu meghallotta a zajt a folyósón, s ajtót nyitott.
– Szia! – tárta szét a karját, hogy szokás szerint megölelje kislányát, de azonnal feltűnt neki a szokatlan csendesség.
– Mi történtő – indult be Anyuban a vészriadó.
– A lányod árulkodni akar! – felelte Szabolcs.
Tündike két kézzel egyszerre fogta be a száját, nehogy egy szó is kicsússzon rajta. Arcára kiült a rémület. Anyu Szabolcshoz fordult, tőle várván a választ.
– Nem én akarok árulkodni… – mentegetőzött.
– Elmondanátok nekem is, hogy mi történtő – kezdett Anyu ideges lenni.
– Na, mondd el, mit láttálő – biztatta Szabolcs Tündikét. Tündike rémülten megrázta a fejét. Szabolcs jobbnak látta tovább nem feszíteni a húrt.
– Tündike meglátott, hogy a piac előtt az utcán Adelával csókolóztam. S megfenyegetett, hogy befúj neked!
– Csókolóztál? Adelával? Az utcán… A piac előtt, ahol mindenki lát? – hitetlenkedett Anyu, hol kislányára, hol az apjára pillantva.
– Nem akarom, hogy elváljatok! – kiáltotta Tündike.
Anyu még egy ideig nézte a pánikhangulatban levő lányát, s a bajusza alatt pisolygó férjét. Aztán leesett neki a tantusz. Leguggolt a kislányhoz, ölbe emelte, s megkérdezte:
– Apu Adela néni arcára adta a „csókot”?
– Igehen – felelte Tündike megszeppenve.
– Te kis butus! Baráti puszit adott a kolléganőjének! – mosolyodott el Anyu, majd Szabolcshoz fordult. – S te amilyen hülye vagy, azzal fenyegetted, hogy elválok tőled? Normális vagy, így megijeszteni azt a leánykát?
– Látod, ezért imádlak! Nincs még egy nő a világon, aki így megbízna bennem! S jó, ha ezt Tündike is tapasztalja!
Legutóbbi módosítás: 2010.02.21. @ 11:48 :: Vandra Attila
