Vandra Attila : Megmondalak Anyunak!

Az árulkodásnak is megvannak a kockázatai…

Szép napsütéses tavaszi délután volt. Szabolcs két megrakott szatyorral a kezében ballagott hazafelé a piacról. A vadcseresznyefa alatt elhaladva madárcsicsergésre figyelt fel. Jó ürügy volt, hogy letegye két szatyrát, s megpihentesse cipeléstől elfáradt karjait, miközben a szólistát kereste szemével a fán. Végül megtalálta. A madárka, mintha megérezte volna a fürkésző tekintetet, elröppent. Szabolcs csalódottan nézett a hűtlen után.

– Na, mi az, nem fizettem neked belépőjegyet?

Választ hiába várt a „sztártól” mert az már a hetedik fáról zengte nászra hívó trilláit. S mivel a tömbház-negyedben nem tapossák le egymást a fák, az biza nagyon messze volt. Szabolcs végigmérte a szatyrait.

– Azt hiszem, veszek én is egy bevásárló szekeret – nyújtóztatta ki elfáradt karjait, hogy még időt nyerjen.

– Azt még megértem, hogy meg se ismered a kolléganődet, hiszen van egy fél éve, hogy nem láttad, de hogy épp szájba is akarod verni, az már több a soknál – szólalt meg mellette egy pajkos női hang románul.

– Szia Adela! Ez aztán a kellemes meglepetés! – fordult hátra Szabolcs. – Akarom mondani, sziasztok! – helyesbített, miután szemrevételezte a gyerekkocsiban szundikáló kislányt. – Hű, mekkora vagy már! – fogta halkabbra a hangját.

– Ne kell miatta sugdolózni! Ha alszik, ágyúval se lehet felébreszteni – nyugtatta Szabolcsot Adela

– Éjjel is alszik?

– Nincs baj vele! Jó baba! Csak ha éhes, akkor nagyon dühös tudd lenni!

– Tejed van-e?

– Jó tehén vagyok! – felelte büszkén Adela. – Adhatnék másnak is!

– Az jó! Az megfizethetetlen! – hökkent meg Szabolcs a megfogalmazástól. – Hiányolunk a munkában! Épp ma pletykáltunk rólad! – váltott témát.

– Na, mi az, rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül?

– Á, csak túl nagy a csend, ha a nagy szájad nincs jelen! – ugratta Szabolcs is.

– Bagoly mondja verébnek! – feleselt vissza Adela.

– Nosza, magyar közmondásokat is tudsz?

– Baróton dolgoztam két évet, ne feledd!

– De akkor miért nem mondod eredetiben? – kötekedett Szabolcs. – Minek fordítod románra?

Adela válaszul kinyújtotta a nyelvét.

– Látom „egy kicsit” bevásároltál. Megálltál pihenni?

– Csak láttam egy szépen éneklő madárkát a cseresznyefán, s …

– S jó ürügy volt megállni. S de jó volt velem találkozni, mert pihentethetted a karjaidat! – érzett rá Adela az igazi okra. – Na, a pihenőnek vége, pucolj, mert vár a házisárkány!

– Mindenki magából indul ki!

– Megyek, mert nemsokára megébred veszettül éhesen, s nem akarom, hogy végigüvöltse az utat hazáig, s kihűtse a torkát. Még kissé foga van a napnak.

– Örvendek, hogy találkoztunk! – búcsúzott Szabolcs is, odahajolt, s adott kolléganőjének egy búcsú-puszit.

Adela továbbtolta a gyermekkocsit, de néhány lépés után ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Láttalak! Láttalak! Megmondlak Anyunak! Megmondlak! – kiáltotta egy elsős forma kislány már a távolból.

Adela megfordult, integetve köszönt a kislánynak, majd, bár nem értette a magyar szöveget, a hanglejtésről rájött a tartalomra.

– Árulkodni akar? – szólt vissza Szabolcsnak.

– Jaj nekem! – felelte Szabolcs szenvedő hangon.

– Jó bizonyítványmagyarázást! Üdvözlöm a nejedet! – nevette el magát Adela, majd sietős léptekkel elindult hazafelé.

– Láttalak! Láttalak! Megmondlak Anyunak! Megmondlak! – szegezte apjának a mutató ujját a kislány akkora hangon, hogy a járókelők mind odafordultak.

– Szia! Mit láttál? – kérdezte Szabolcs. – S puszi nincs? Még csak köszönés se?

– Megmondlak Anyunak, hogy csókolóztál az utcán Adela nénivel!

– S akkor Anyu mit fog tenni? Elválik? – érdekl?dött Szabolcs mosolyogva.

A kislány meghökkent. Zavarodottan elhallgatott, szemlátomást nem tudta mit válaszoljon. Szabolcs látván, hogy a kérdés megtette a hatását, felvette a két szatyrot, s elindult, félszemmel a kislányát figyelve.

Tündike szokatlanul csendes volt. Máskor be nem állt a szája az úton, hiszen oly sok minden történik egy nap alatt az iskolában! Azt pedig egy talpig fehérnép nem tudja magában tartani. Szabolcs észrevette a szokatlan csendességet, s bár ezt a feltűnő jelenséget más esetben ő se hagyta volna szótlanul, ma csendben mentek mindketten hazafelé. Szabolcs időnként végigmérte a kislányt, de nem szólt hozzá. Tündike, még a liftben a gombot se nyomta meg, bár máskor hisztit rendezett, ha más megnyomta előtte.

Végül felértek. Szabolcs látván, hogy Tündike nem csenget, letette a két szatyrot. Ám nem jutott oda, hogy csengessen, mert Anyu meghallotta a zajt a folyósón, s ajtót nyitott.

– Szia! – tárta szét a karját, hogy szokás szerint megölelje kislányát, de azonnal feltűnt neki a szokatlan csendesség.

– Mi történtő – indult be Anyuban a vészriadó.

– A lányod árulkodni akar! – felelte Szabolcs.

Tündike két kézzel egyszerre fogta be a száját, nehogy egy szó is kicsússzon rajta. Arcára kiült a rémület. Anyu Szabolcshoz fordult, tőle várván a választ.

– Nem én akarok árulkodni… – mentegetőzött.

– Elmondanátok nekem is, hogy mi történtő – kezdett Anyu ideges lenni. 

– Na, mondd el, mit láttálő – biztatta Szabolcs Tündikét. Tündike rémülten megrázta a fejét. Szabolcs jobbnak látta tovább nem feszíteni a húrt.

– Tündike meglátott, hogy a piac előtt az utcán Adelával csókolóztam. S megfenyegetett, hogy befúj neked!

– Csókolóztál? Adelával? Az utcán… A piac előtt, ahol mindenki lát? – hitetlenkedett Anyu, hol kislányára, hol az apjára pillantva.

– Nem akarom, hogy elváljatok! – kiáltotta Tündike.

Anyu még egy ideig nézte a pánikhangulatban levő lányát, s a bajusza alatt pisolygó férjét. Aztán leesett neki a tantusz. Leguggolt a kislányhoz, ölbe emelte, s megkérdezte:

– Apu Adela néni arcára adta a „csókot”?

– Igehen – felelte Tündike megszeppenve.

– Te kis butus! Baráti puszit adott a kolléganőjének! – mosolyodott el Anyu, majd Szabolcshoz fordult. – S te amilyen hülye vagy, azzal fenyegetted, hogy elválok tőled? Normális vagy, így megijeszteni azt a leánykát?

– Látod, ezért imádlak! Nincs még egy nő a világon, aki így megbízna bennem! S jó, ha ezt Tündike is tapasztalja!

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.21. @ 11:48 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.