Hol volt, hol nem volt, de egyszer fent, valahol a felhők között történt egy olyan csoda, hogy megszületett a kis hópehely. Akár a többi barátja, lassan ereszkedett lefele a gyönyörű napsütésben a föld felé, s ahogy közeledett, örömmel vette tudomásul, hogy ez a hely, ahol ő élni fog, az egy csodálatos világ. Mindent elborított a nagy fehérség, minden dermedt volt, s fagyott. Körülötte gyerekek szánkóztak, s volt mikor még ő is felugrott a szánkó talpára, hogy csúszhasson egy jót. Visszafele pedig felkapaszkodott a gyerekek bakancsára s így sikerült feljutnia a dombtetőre újból.
Egy pár hét elteltével az idő megváltozott. A nap egyre jobban égette a testét, s mosolya is lassan fogyatkozni kezdett. Amikor lenézett a dombtetőről, azt látta, hogy a domb alatt már eltűnt a régi fehérség, s egyre csak közeledett hozzá a napról-napra zöldebb természet. Messze repült tekintete s a távoli hegyeket nézte. Arra gondolt, hogy akik ott élnek, azok biza örök éltetet élnek, mert ott soha nem olvad el a hó.
— El kell jutnom oda! — kiáltott fel. — De nagyon messze van, s én egyre gyengébb vagyok — panaszkodott magában, de nem válaszolt neki senki.
Ahogy ezen gondolkodott, egyszer csak egy nyuszika ugrott mellé. A kis hópehely felugrott a nyuszika lábára, majd a szélbe kapaszkodva, felkúszott a füléhez.
— Nyuszika kérlek, vigyél el engem a távoli hegyekbe — suttogta a fülébe.
— Nem viszlek én biza. Inkább a zöld fű világába megyek, hogy legyen mit egyek — válaszolt a kis hópehelynek, s ekkor a nyuszika elindult gyorsan lefelé a hegyről, oda, ahol már a hó olvadozott. A kis hópehely úgy érezte itt a vége a mesének, mikor is egy nem várt árnyék jelent meg az égből.
Egy sasmadár csapott le a nyuszikára s éles karmaival megragadta, majd felemelte a földről. Hatalmas szárnyaival, ahogy csapdosott, könnyedén emelte fel a nyuszikát. Ekkor a kis hópehely újból a szélbe kapaszkodott, s egy mozdulattal átmászott a sasmadár fejére.
— Ne bántsd a nyuszikát, inkább repíts fel engem a távoli hegyek csúcsaira — suttogta a fülébe a nagy madárnak a kis hópehely.
De a sasmadár nem szólt csak, tovább szárnyalt magabiztosan fogva a kis nyuszit. Ekkor a kis hópehely a sasmadár fülét csiklandozni kezdte. De olyan érdekesen, hogy a madár, a levegőben szállva nevetett. Soha nem érzett ilyet még, s már a nyuszikát sem bírta tartani a karmai között a nevetéstől, ezért azt elengedte. A nyuszika lezuhant egy puha levélcsomóra a földön, hol gyorsan el is bujt egy biztonságos odúba.
A sasmadár mérgesen a fejét rázta, hogy a kis hópehely is essen le róla, amiért ilyet tett vele.
— Vigyél fel engem a hegyek csúcsára kedves sas madár — kérlelte a kis hópehely a madarat, de az továbbra is mérgesen a fejét rázta, addig, míg a kis hópehely végül elengedte a tollát, s lassan leereszkedett a földre.
Egyre melegebb volt, s a kis hópehely egyre gyorsabban fogyott.
— Itt a vége a mesének — gondolta magába könnyesen, mikor újból megjelent a nyuszika.
— Na gyere ide kis barátom, pattanj fel, amiért megmentettél, én is segítek neked, hogy feljuss a hegytetőre — szólalt meg mosolyogva. A kishópehely úgy is tett. A szélbe kapaszkodva felmászott a nyuszika fejére, aki ugrándozva felszaladt vele a legmagasabb hegy, legnagyobb csúcsára, ahol mindig hideg van, s soha sem olvad el a hó. A kis hópehely ott boldogan él ma is, s ha egy nagy hegy alatt elsétálunk, akkor lehet, hogy éppen ő az, aki integetve mosolyog nekünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Thököly Vajk
