Befejezetlenül hagyott tegnap a világ.
Idegen szavakból
hamis fényt hajlított szívemre egy kéz,
nálam maradt a hazug hiány,
konokul üvöltött arcomba a szél.
Széttört éjtükör roppant a lábam alatt
szilánkjain a hold fénye csorgott
tenyeremre fagyott a hajnal,
szétfeslett szárnyak hulltak
a szaggató ürességbe.
érted indultam az érintetlen csendbe,
s temettem magam hó alá, föld mélyébe,
hogy álmaidban szülessek újra…
álmokon innen és túl…
Mindig várlak. Ma, tegnap, holnap.
Nem számolom a kattogó idő monoton zaját.
órák, napok, hetek, évek.
érkezem, érkezel, nincs lent, nincs fent,
csak te, csak én.
Fáklyaként lobban testemen a lemenő nap,
kezeiddel érinted
bordáim alá vermelt szívverésem,
lázban égő vágyam, szemedben látom.
Már nem fájnak a lángok.
Kifeszített húrokon zizeg a csönd,
mezítelen sóhajokat szaggat sóhajod,
együtt zuhanunk a máglyafényű hold
hullámzó ölébe.
Széttárod csendem,
csupasszá öltözöm vetkőzött álmainkban.
Feszülő bőröm alá rejtőzöl,
foglyod vagyok, foglyommá teszlek,
most nem mehetsz,
most minden tiszta, minden szép,
mezítelen gondolatok fekszenek körénk.
Hangod hangomhoz simul,
nem kell a szó, nem kell kapaszkodó,
lebegő buborékokba lélegezzük magunkat.
Jó ez a zuhanás, hozzád gömbölyödés.
Veled vagyok. érted szabadon.
Hidegek már ezek a téli esték,
magányos fákra tekereg kinn a vénidő,
benn mozdulatlan a pillanat,
szétdobált vágyaink az ágyon pihennek.
Festett csendéletünk nyújtózik a falakra,
kitakargatsz, hogy ölemben
álmodd a szelíd hangú hajnalt.
Fülemben zsongsz.
Gyönyör vagy.
Isten. Csoda. Ezernyári pillanat.
Vibrálsz, lüktetsz,
helyettem lélegzel,
fényt keresel, eget, földet,
s hozol napot, holdat,
csillagokat festesz,
hogy velem őrizd a lángot,
amit Isten rád hagyott egykor.
A csend néha felhasítja a néma időt,
lassú tánccal közeledik a zajongó fény,
körénk domborodik a sötétség.
Még nem mehetsz.
Most minden tiszta, minden szép.
Szívem zuhogó csendjére
keresztet karcol egy kéz,
felettem tűnő messzeségben
a fehérarcú nap szaggatja az eget.
álmokon innen és túl…
Széttárt karjaimmal
lobogó tűzben állok,
hajnali lángban égnek az álmok.
Magamra húzom némaságom.
Olvad a reggel. Lehunyom szemem.
Fülemben zsongsz újra és újra.
Gyönyör vagy. Isten. Csoda.
De mondd, jössz-e holnap
a befejezetlenül hagyott pillanatba
maradsz-e lélegzetem,
érintés,
szó,
szerelem.
