Szilágyi Hajni - Lumen : A máglyába veszett fény

” Testét izzó tűz perzselte,
máglyán veszett el élete.
Lángok csaptak fel magasra,
pernye hullt a városra.
Síri csend borult a hajnal fölé,
lelke sírva szállt a felhők közé,
és maradt a bús, fekete gyász
a halkan suttogó, néma fohász…”

 

A Főtérről hallatszó, halk, ütemes morajlás verte fel a város csendjét. Néhányan hatalmas gerendákat, gallyakat hordtak nagy halomba. Arcukra a telihold fájó tekintete vad árnyakat karcolt, míg az éji eső fáradt dalt dúdolt a sötétnek.

Azon a nyirkos éjszakán, az öreg hold is csak sötét árnyéka volt önmagának. Bár sejtelmes, sűrű köd ülte meg a várost, mégis szelíden engedte át az ereszkedő fénycsíkokat.

Hatalmas szárnya fojtogatón borult az éj csendjére.

Máglya készült.

Az ég alja lassan bíborra váltott.

A tömeg sodró, sötét, kapzsi vágyakkal forrongott. Nem volt hangos szó, csak suttogás. Senki sem kiabált, senki nem átkozódott, ha volt is, akit sérelmei vezettek ide, most halk kárörvendéssel tekintett a palota felé.

A nagy kapu, csikorogva tárta fel barlangszáját, és a derengő fényben egy szekér zörgése vert éket a hullámzó morajlásba.

A fiatal, törékeny lány, testére tekert rongyaival, nehéz vasakkal leláncolva, büszkén nézett szembe a megélénkülő csőcselékkel.

Nem voltak könnyei, teste és arca kőszoborként tűrte a fájdalmat.

Az emberek arcán rejtélyes mosoly húzódott, de kerülték a lány pillantását. Sunyi félelemmel rettegték vélt hatalmát, a babona megkötő erejét.

Az idő nehéz léptei megtorpantak.

Tudta, ezek az utolsó pillanatai. Az erő, ami eddig éltette, az előtte nyújtózkodó máglya tüzében fog elveszni. Nem hadakozott a meghozott, és visszavonhatatlan ítélet ellen. Tisztában volt tudásával, hatalmával, de képtelen volt szembeszállni a hitében megtört nép konok babonájával. Az évek során megtanulta elfogadni őket, és tisztelni bennük az értékeket, az embert. Segített rajtuk, ha kopogtattak az ajtaján. Ha magányra vágyott, kisétált a patakhoz, és a holdfénynél ülve, csodálatos dalokat énekelve, imádkozott a betegekért, a haldokló emberek lelkéért. Ugyanolyan halandó emberként élt, mint ők, csak a szemében, és a lelkében parázslott az olthatatlan tűz, mely misztikus erőként hatott az emberekre.

De az a reggel könyörtelenül eljött. Rátörték az ajtót, nem szóltak, nem kérdeztek semmit. Végighurcolták a városon, és még aznap este kimondták bűnösségét.

A téren egyre nőtt a tömeg s vele a moraj.

– Boszorkány, pusztuljon, máglyára vele!  – harsogták elszántan az emberek.

Felnézett. A tömegben meglátott egy arcot. Egy arcot, melyet már oly rég simogathatott.

– Igen, te vagy az… – sóhajtott. – Hát mégsem hagytál el.

Arcára halvány mosolyt rajzolt a múlt.

 

Néhány héttel születése után édesanyját elvitte a kegyetlen halál. édesapjával, aki birkapásztor volt fent a hegyekben, végleg egymaguk maradtak. Minden hajnalban együtt keltek az izzó nappal, és estére értek haza, mikor az öreg hold ezüst fényébe öltözve simította ki a fáradt világ mély ráncait. Ott nőtt fel, a zöldfű selymes ágyában, az arany színekbe öltözött nap közelében.

Ha felnézett az égre, olyankor az egész világot magához ölelte. Táncolt a világgal, és a világ minden reggel megnyitotta újabb, és újabb kapuját. Mikor a nap legszebb fényében ragyogott, kisétált édesanyja sírjához. Leült a fejfa mellé, megmutatta féltett kincseit, mesélt a titkairól, álmairól. Egy idős asszonyról, aki éjjelente megsimogatja arcát, és egy dalt dúdol neki.

Egy reggel arra ébredt, hogy édesapja ül az ágya mellett.

– Kislányom, el kell vigyelek a városba – nézett rá szomorúan. – Amit tudtam megtanítottam neked. Minden ott van benned, a fények, a természet csodálatos varázsa. De ez már kevés. Neked többet kell tudnod a világról, az emberekről. Itt magányos maradnál – hajtotta le a fejét.

– De én nem szeretnék menni – nézett könyörgően apjára.  – Nem szeretném elhagyni az otthonom. Mondd, hogyan fogom elmesélni édesanyámnak a meséimet, kinek mutatom meg a kincseimet?  – egy kavicsot szorongatott kis kezében. – Látod, ezt tegnap találtam fent a Kopárnál. Eldúdolta bánatát. Kérte, vigyem el oda, ahol a csend megszólal, ahol a boldogság a legszebben dalol – átölelte édesapját, és odanyújtotta neki kincsét. – Csak annyit kérek tőled, hogy utoljára hadd menjek ki édesanyám sírjához. Szeretnék tőle is elbúcsúzni. 

Nem akart fájdalmat okozni, ellentmondani édesapjának. Bízott benne.

Nyolc évesen sokkal többet tudott a világról, mint a korabeli kislányok. álmai lassú léptűek voltak, melyek minden este ágya mellé kuporodtak. éjjelente egy feketeruhás, idős asszony nyújtotta felé kezeit. Körülötte vörös fény izzott és egy dalt dúdolt.

 

„Testét izzó tűz perzselte

máglyán veszett el élete…

 

Az egyre erősebben tomboló szélben elindult, és mikor odaért a sírhoz, az ég felé fordította az arcát. Térdre borult, kezeit imára kulcsolta. Az eddig elfojtott fájdalma, most hangos zokogással tört ki belőle.

– Mindig veled leszek édesanyám, úgy ahogy te is velem leszel, míg látom az utolsó felkelő nap arcát. Kérlek vigyázz apámra, mert a magány nagy úr. Olyan, mint a kígyó. Alattomban fojtja meg az álmokat – gondolatai nagyon mélyről törtek fel, mintha nem is az ő hangja lett volna. – Ne engedd, hogy elvesszen minden reménye – fáradt kis karjaival átölte a keresztet.

Felállt, nem nézett hátra. Az árnyak a háta mögött osontak, ahogy a nap gyenge fényével megvilágította a búvó sziklákat. Egy pillanatra csend feszült az ég homlokára, és minden életre kelt körülötte. Búcsúztak tőle a titkok, a fények, búcsúzott tőle az álmok ölében ringó gyermekkora.

Nem járt még a városban. A hegy tetejéről néha látta az apró fényeket. Olyankor hatalmasnak érezte magát, és úgy gondolta ott lent a völgyben kis szentjánosbogarak jönnek, mennek. Nem akart ott élni, mert ha egyszer odakerül, soha nem lesz olyan szabad, mint itt a hegyekben édesapjával.

 

Elérkezett az idő, indulniuk kellett. Egész úton motoszkált benne valami megfoghatatlan. Gyermeki lelke nem tudta kifejezni, csak annyit érzett, ez a valami nagyon rossz. Sötét, és fáj.

Ujjaival egyre erősebben kapaszkodott apja hatalmas kezébe.

– Egy idős asszonyhoz megyünk – törte meg a csendet az apja.

– Tudom – sóhajtott.

– Tudod? De hiszen még nem is meséltem róla – felnézett az égre, az emlékek fájón szakadtak fel lelkéből. – Amikor édesanyád ennyi idős volt, mint te és elvesztette szüleit, ez az asszony vette magához. Neki nem lehetett soha gyermeke, így szívesen nevelte fel őt. Meglátod, jó ember. Soha nem fog elhagyni.

– Tudom – még nagyobbat sóhajtott, és egy pillanatra lehunyta szemét -, ráncosak a kezei, és mindig fekete ruhában jár. Sokan félnek tőle – tette hozzá félve, hiszen csak az álmai jutottak ismét eszébe.

– úgy van – nézett csodálkozva rá -, sokan félnek tőle, mert azt gondolják róla, hogy földöntúli ereje van. Pedig hidd el, ártatlanul ítélkeznek felette, hiszen sokukon segített már – nagy levegőt vett, majd folytatta -, de az emberek sajnos ilyenek. Nehéz őket meggyőzni arról, hogy ami új, vagy nincs rá magyarázat, az nem gonosz, vagy ártalmas. Azért megyünk hozzá, mert szeretném, ha többet tudnál az emberekről, hogy meg tudd különböztetni a jót a rossztól.

Alig pár órája indultak, és ahogy távolodott otthonától, lelkében már ott kongott a néma üresség. Minden második lépésnél hátranézett. Hallotta, a lába alatt sercegő avar fájdalmát, s körülötte könnyezve bólogattak a fák.

Az apja mindig rácsodálkozott kislánya kimeríthetetlenül fantáziadús meséire. Sejtette, hogy ezek a gondolatok, többek, mint egyszerű álmok, de igazán még önmagának sem merte bevallani, hogy gyermeke lelke többet rejt, mint amennyit mutat, elmond.

Esteledett. A szél is lecsendesedett.

A kislány nagyot sóhajtott. Egyre jobban körülölelte a város illata. Nem is illat volt, hanem valami rossz szag. Megborzongott. Sírt benne a félelem. A házak hatalmasak voltak, csöpp kis alakja elveszett köztük, mint egy apró szentjánosbogár. Nem akart itt lenni. Reménykedett, hogy mindez álom, hogy most ott alszik összekuporodva a kemence mellett, és hallja, ahogy játszik a szél a házuk körül, kergetve a kacagó csillagokat.

– Megérkeztünk – szólt az apja.

Egy fehérre mázolt, öreg ház előtt álltak meg, ablakából fény szűrődött ki.

Kopogtattak.

Az ajtó keserves nyikorgással résnyire nyílt. Idős asszony nézett ki. Járása nehézkes volt, az évek ólomsúlyt tettek a lábaira. Arcán ezeréves ráncok. és mégis, a szemében tündökölt az a csodálatos fény, amitől egyszerűen varázslatosan szépnek tűnt.

A kislány le sem vette róla a szemét. Csak állt, és billegett egyik lábáról a másikra a döbbenettől. Odabújt az apjához, erős szorításával jelezte, hogy nem szeretne bemenni.

Kérdően rápislogott, de hang nem jött ki a torkán.

– Gyere Anna, megérkeztünk – nézett rá édesapja.  – Hosszú út van mögöttünk, aludnod kellene.

óvatosan lépte át a küszöböt. A házban félig leégett gyertyák világítottak, és valami kellemes, édes illat lengett körbe a szobában, amit már sokszor érzett álmában is. Szeme nehezen szokott hozzá a derengő fényekhez. A ház félhomályában egy öreg asztal, és két szék körvonalai rajzolódtak ki. Az asztal alatt, és a kemence mellett kopott edények voltak, tele aprított, száraz növényekkel. A roskatag nádtetőn beszűrődő holdfényben, ezüstösen csillantak meg a szoba sarkaiban feszülő pókhálók. A fény útja rávetődött egy porral fedett ócska ágyra, mely olyan volt, mintha réges-rég nem feküdt volna benne senki. Ijesztőnek tűnt minden első látásra, de mégis tapintható, érezhető volt a nyugalom.

Nem mert hátra nézni. Csak az apja ölelésében érezte magát biztonságban.

Az idős nő halkan motyogott az orra alatt, miközben újabb gyertyákat gyújtott meg, hogy ne kelljen a félhomályban tapogatóznia.

– Anna, itt fogsz élni – mutatott körbe az apja. – Kérlek, ne azt lásd, amit a szemed most befogad, hanem amit majd a lelked fog súgni – bíztatta -, de most indulnom kell, hogy pirkadatra visszaérjek a hegyekbe, hiszen a birkákat ki kell hajtani, az élet nem állhat meg.

Tudta, hogy jó kezek közt hagyja kislányát. Az asszonyt akkor ismerte meg, mikor egy nyári nap lesétált a városban tartandó vásárra. A tűző nap, és a nagy forróság miatt, a vásári körforgatagban rosszul lett, majd elájult. Nem emlékezett semmire, csak arra, hogy itt ebben a házban tért magához. Egy csodálatos fiatal lány állt aggódva mellette, és egy fekete ruhás asszony, akinek a szemében már akkor is ott volt a csodafény. Két napig feküdt, ereje teljesen elhagyta, de a gyógyfüvekből készített italtól egyre erősebb lett. Ennek a nőnek köszönheti életét, aki most itt áll előtte.

Az a fiatal lány pedig Anna édesanyja volt. Soha nem látott még ilyen szép lányt. Egymásba szerettek. Kérlelte jöjjön vele a hegyekbe. A lány igent mondott. A fiú ígéretet tett az idős asszonynak, hogy vigyázni fog rá, és mindent megad neki, csak engedje el. A nő nehéz szívvel, de elengedte, és csak annyit kért tőlük, ha egyszer gyermekük születik, szeretné majd látni, megölelni.

Szépen, boldogan éltek fent a hegyekben. Hónapok múltán a fiatalasszony várandós lett. Egy csodálatos nyári napon megszületett gyermekük, Anna. Pár napra rá az asszony belázasodott. Annyira rosszul volt, hogy a férfi tehetetlennek érezte magát. Segítséget nem tudott hívni, hiszen nem hagyhatta ott a beteg nővel az alig pár napos gyermeküket. Napokig haldoklott a nő. Minden erejével harcolt, a kegyetlen betegséggel szemben, de teste nem bírta sokáig a kínzó fájdalmakat. Utolsó szavaival annyit kért tőle, ha Anna betölti a nyolcadik évét, vigye le az idős asszonyhoz a városba, hogy a kislány is megtanulja mindazt, amit ő tanult. A gyógyítást, az önzetlen szeretet.

A halál győzött a harcban, és egy éjjel végleg elvitte a fiatal nőt. A férfi egyedül maradt az utolsó szavakkal, és gyermekével, akit mindennél jobban szeretett, féltve óvott.

Most ezért vannak itt, mert ígéretet tett felesége halotti ágyánál. Azért van itt, mert ennek a nőnek köszönheti, boldogságát, szerelmét. és, még ha fájó is az elszakadás, a búcsúzás, kislánya jó kezek közt lesz, és boldog felnőttként fog majd élni. Könnyek futottak szemébe.

A lány észrevette apja tehetetlenségét.

– Semmi baj nem lesz – nyugtatta -, egyszer én is nagy leszek, olyan nagy, mint te, és ha már mindent tudok, akkor majd tovább adom a tudásomat – büszkén nézett fel rá. – Ezért vagyok itt – odabújt hozzá.

Törékeny kis teste elveszett az ölelő karok szorításában.

– Most menj! Köszönöm, hogy rám bízod. Vigyázni fogok rá. Tudod, hogy mit jelent nekem – szólalt meg az idős nő.

A kislány felkapta fejét a hangra.

– Ez a gyönyörű dúdoló hang, mintha… – szaladgáltak a gondolatai.

Megrázkódott. Reszketett, de már nem a félelemtől, hanem fáradtságtól. A képek kezdtek elmosódni a szeme előtt. Az ágy sarkába kuporodott, mellette a gyertyák kék fényében látta múltját és álmait. Lassú ringatásban pillája mögé aludt a fáradt fény. álmában a nagy hegy szikláján ült, és a hófehér felhők keringőjét csodálta.

Másnap Anna egy nagyon szép reggelre ébredt. Hallotta a madarak énekét. Arcán a bekukucskáló nap sugara táncolt.

Játszani próbált a képzeletével, mi fog történni, ha kinyitja a szemét. Lehet, hogy édesapja ül majd mellette. Erősen kapaszkodott a takarójába, szemét még jobban összeszorította.

Halk motoszkálást hallott maga körül.

– Kislány, ébresztő. Hosszú nap vár ránk – szólalt meg az asszony.

– Már megint ugyanaz a hang – gondolta.

Megijedt, mert ez hang, ami annyiszor dúdolt álmaiban, most nagyon is valóságosnak tűnt.

Hunyorogva nyitotta ki szemeit.

– Ne ijedj meg. Mostantól itt fogsz velem élni, míg édesapád nem jön érted – mosolyával próbálta Anna arcáról eltüntetni a félelmet.

Hozzá hajolt, és óvatosan megsimogatta fejét. Ahogy a homlokára tette a kezét, megérezte a kislányban rejlő erőt. Egy pillanatra meg is tántorodott. Számára is hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen pici testben, milyen csodálatos fényű lélek él. Ahogy ráncos kezei finom, simogató melegséget árasztottak, Anna lelke teljesen megnyílt az új, ismeretlen világ hívogató varázsára.

Visszamosolygott a nőre, megfogta a kezét, odabújt hozzá. Szemébe nézett, mélységek csodálatos fényei tárultak elé. Abban a pillanatban láthatatlan, néma szövetség alakult ki köztük, mely végérvényesen eldöntötte a sorsát.

 

évek teltek el. Anna minden nap tanult valami újat az idős asszonytól. Hajnalban keltek, kisétáltak az erdőbe különböző gyógyító füveket szedni. Az asszony megtanította a természet titkaira. Sok ember megfordult náluk. Volt, aki gyógyulni akart, de jött olyan is, aki csak egy beszélgetésre vágyott, vagy tanácsért fordult hozzájuk. De voltak, akik a babonába vetett hitükkel ellenük harcoltak, mert nem értették, nem akarták megérteni, hogy a bennük rejlő gyógyító tudás nem misztikus, hanem csupán önzetlen segítő erő.

Mindezek ellenére boldog volt. Bár hiányzott neki édesapja, de tudta, nem akarhat egyszerre mindent. élete úgy alakult, ahogy alakulnia kellett, és ha édesanyja is élne, biztos ő is ezt érezné.

Esténként, mikor már az ég feketebársony-köntösét magára vette, lehunyta szemét. ébren volt. Csendes álmok lüktettek lelkében, újra és újra álmodta őket. Gyermekkorát, a hegyeket, a Kopárt, édesanyja sírját, ahol annyi csodálatos mese született, és ahol lelke legmélyebb titkait hagyta. Olyankor újra szabadon szárnyalt fel a magasba, belekapaszkodva a szél simogató ölelésébe, megérintve a nap ezer pompájában játszó sugarait.

Csendes életüket, egy reggel éktelen kiáltozás törte meg. Anna kinézett, nem értette, hogy az emberek miért rohangálnak kiabálva az utcán.

– Boszorkány! Máglyára! – zengte kórusként az egész város.

Körülnézett a házban, de az idős asszonyt nem látta sehol. A gyertyák utolsó olvadó fényüket pislogták az éjszaka csendjéből megmaradva. Azt gondolta, nem akarta felébreszteni és egyedül ment ki az erdőbe. Felöltözött. Fájdalmat érzett lelkében és szorító lüktetést szívében.

Kiment az utcára, a kiáltozás felé indult. A tér közepén meglátta a hatalmas máglya-koszorút, melyet az éledő s haldokló lángok szorosan körbe öleltek. Egy nő állt ott fekete ruhában, hosszú, ezüstszínű haja az arcába hullott. A tömeg egyre hangosabb volt, de a lány nem hallott semmi mást, csak a tűz sikolyba ordító sercegését, és a dalt. Igen azt a dalt, melyet utoljára akkor hallott álmában, mikor a hegyekben élt édesapjával.

Testét izzó tűz perzselte…

Egyre hangosabban szólt. Körülnézett és rájött, csak ő hallja. Arcát két kezébe temette és sírt. Nem értette az embereket, miért lettek hitükben ennyire vakbuzgók. Hiszen ők soha nem ártottak senkinek.

Rádöbbent, elveszíti azt az embert, aki egy új, csodálatos világot nyitott meg. Aki hitét, tudását, szeretetét önzetlenül adta.

Lerogyott a földre, a csendesülő máglya elé. Kezét összekulcsolta, arcát a végtelen magasságok felé tartva, halkan suttogta fohászát. Megcsorbult hittel, de a remény utolsó hangjával bízott a lehetetlenben, hogy egyszer még megköszönheti mindazt, amit tanult.

A kegyetlen lángok végleg elnyelték az idős asszony testét. A szél táncában keringőző fekete pernyék lassan befedték a város csendjét.

 

és most újból itt vannak mindketten a téren. Az idős asszony ugyanabban a fekete ruhában állt előtte, amiben évekkel ezelőtt máglyára vitték. Az arca nem változott, szemében visszatükröződött a régi tűz fénye, a fájdalom könnye, a búcsú hatalmas sóhaja.

A szekér megállt a máglya előtt. Anna lábai mázsás kőként elnehezedtek. Képtelen volt lépni. Szíve egyre hevesebben vert. Kiáltani szeretett volna, széttárni megkötözött kezeit, szállni akart a vörös nap tüzében. érezni akarta a szabadság megváltó hatalmát. újból a hegyekben akart lenni, térdre borulni édesanyja sírjánál.

De csak állt némán. Az utolsó hajnali szellő végig futott az arcán.

– Boszorkány! égessük meg!  – zúgolódtak az emberek.

Ugyanaz a kegyetlen düh volt bennük, mint amikor az idős nőt végleg elnyelték a lángok.

Hallani lehetett a máglya alján meggyújtott tűz nyüszítő ropogását. A csupasz gallyak szorosan kapaszkodtak egymásba, várva a könnyű testet. A lány közelebb lépett. Ott állt az izzó tűz előtt, a lassan megnyíló lángsír szélén. Lábai nem érintették már a földet. Lebegett, a föld és az ég között. Hívogatta őt a forróság. Szeme a búcsúzás könnyeivel telve szűkült össze. Reszketés rázta meg testét, lábai alatt a sikító lángnyelvekkel, és szíve lüktető tehetetlenségével, félelem járta át lelkét.

Rettenetes csend ülte meg a teret ismét. Az idő – visszafojtva az utolsó leheletét -, várt. A szél a város felett kitárta szárnyait, s az ég felé nyújtózkodó füstbe kapaszkodva sejtelmes árnyakat font a fénybe. A beállt csend fájó volt, maga köré tekerte sötét köpenyét, és mint fekete ima, költözött az emberek lelkébe.

– Még visszajövök hozzátok – szólt feléjük a lány.

Hangja nem remegett, nem volt suttogó, de nem is volt hangos. Egyszerűen csak ott ragadt a pillanat időtlen, mély kútjában.

A lány felnézett. A megszokott nap helyett most egy egészen másikat látott, azt halandó még soha nem láthatta. érezte elevenségét, és ha nagyon figyelt még az énekét is hallotta. Tekintete kétségbeesetten kapaszkodott a fénybe.

– Tényleg arca van, ahogy ő mesélte minden este – és újból az idős asszonyt kereste.

De már nem látta.

Anna ne félj, itt vagyok, és bízz bennem, bízz magadban. Te soha nem tettél semmi rosszat. Akik most ott állnak előtted ezt nem tudják, mert ők egy másik világban élnek. Egy hamis, hazug világban. A te lelked tiszta, a legtisztább – szólt a hang. – Halld a dalt, és tudni fogod, miért voltál itt. Most gyere, ne félj – a hang egyre távolabbról szólt.

– A dal… igen az utolsó dal… köszönöm… az életem – fejét lehajtotta.

A szeméből kiszökő könnycseppek, selyemfényű burkot vontak hófehér arcára.

Az emberek dermedten álltak.

A tűz egyre nagyobb nyelvekben csapott fel. A lángok végigfutottak a máglya oldalain, majd a lány teste körül az elmúlást kiáltva égtek el a gallyak.

A nap könyörgő fényével szaggatta az eltűnő hajnal ott maradt homályát. Az ég felé rohanó füst mögött a tűz kóborló aranyfényei végleg elrejtették a lány körvonalait.

Nem maradt már semmi. Csak egy utolsó sóhaj, lélegzet, szívdobbanás.

 

Az idő egyre közelebb hozta a megállíthatatlant. Az ég, kékből a feketébe zuhant. Eltűnt a nap, a hold körül reszkető csillagok megdermedtek. Rívó fényük cseppenként kapaszkodtak meg az emberek szemében.

A tűz lassan elcsendesedett. Apró lobbanásokban kialudt az utolsó remény is.

A lány lelke örökre eltűnt a felhőkbe burkolózó, tisztán ragyogó fényben.

Az ébredő szél újra elindult táncoló útjára. De ez most lemondó, kegyetlen tánc volt. Leplet húzott a reggel fedetlen koporsójára, s a lány néma sikolyát sírta el a világnak, térdre borulva, égbe kiáltva, visszabújtatva a hegyre, a Kopár sziklái közé, az örök csendbe.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.27. @ 12:39 :: Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"