Csak egy kicsit
szétnézni jöttem ide a kapuhoz.
Balról a kanyarnál elt?n?
utcát befogni szemmel:
jár-e valaki erre, ülnek-e kinn
a lócákon fejkend?s pletykafészkek?
Nem kíváncsiság hozott,
a délutáni langyos fénynek
megfelel?,
méla hangulat.
Semmi ilyesmi, látszólag kihalt most
a környék. A házak némán sunyítanak,
akárcsak lakóik.
Jobbról utolsó házak, faluvége.
Az út hirtelen kanyarodik
a focipálya felé, ahol annyi bosszúság
éri manapság a hazai
csapatnak szurkolókat.
Arra bukik le a Nap,
mintha fel akarná gyújtani
a lombjukat vetk?z? erd? fáit.
Nyár óta nem jártam arra.
A fák h?vösében, vastag
avar alatt már alig látszanak
a hantok: megannyi katonasír.
Ha arra járok,
annyi év után még eszembe juttatják
a háborút, a harcokat,
pedig nem is éltem akkor.
Tekintetem visszatér,
el?ttem,
a fagyalbokor zöldje közt
piros bogyók,
mint a földdé lett
madarak szeme.
Miféle érzékenység ez?
Annyit tudok, ha más nézi,
a látványra ügyet se vet.
Ez a plusz-érzés,
egyenesen a költ?lét
következménye?
Vagy éppen hogy az így
életre kelt gondolattól
él a költészet?
Mit kezdjek vele?
Mit a szinte fizikai kényszerrel:
papírt, tollat kézbe!
Lépkedek választalanul
a sz?k átjárón
szomorúság és vidámság között.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: dudás sándor
