dr Bige Szabolcs- : Bogrács a Bucsin-tetőn

Nyári előzetes a téli zimnakóban
— illusztráció: bábakalács – carlina acaulis — *

 

 

Sehol nem olyan selymes és dús a fű, mint a havasi legelőkön, kaszálókon. A fenyő borította hegyhátakkal a háttérben nagyszerű, táborozásra alkalmas fennsíkokra bukkan a kiránduló a Bucsin-tetőn.

      Úgy érkeztünk, hogy még napvilágnál felállíthassuk a sátrainkat. El is készültünk, mire a nap lement. A sátorcövekek beverve, a kötelek jól kifeszítve, a tűz is lobogott, rajta a bográcsban ízletes krumpli-gulyás rotyogott.

      — Alig várom, a vacsorát — sóhajtott Palika —, alaposan megéheztem. — Te Jani — eszmélt fel hirtelen — füstölt szalonnát tettél bele?

      — Na, mit gondolsz kisöcsém? — jött a gyors válasz — azzal kezdtem, hogy megpirítottam az apróra vágott füstölt szalonnát, s annak a zsírján dinszteltem meg a hagymát.

      — Tudtam én, hogy jó kezekben van a bogrács — nyugodott meg végül Palika.

      — Gyerekek, gyerekek! — kiabált Verácska — baj van! Nem hoztunk pokrócokat, és hálózsákja is csak Janinak van. ­

      Ez valóban komoly gond. Takaró nélkül nem lehet a havason éjszakázni, mert nagyon lehűl a levegő. Hajnalban öt, hat fok is lehet.

      „Ülünk majd a tűz körül reggelig” — javasolta az egyik, „menjünk be a kabanába” — így a másik, „Jani maradjon házőrzőnek, s mi többiek menjünk le a faluba” — jött a következő ötlet.

      — Jobbat mondok — álltam elő a saját gondolatommal. — Bemegyünk Palikával a gondnokhoz, és kérünk tőle takarókat.

      — Megyek veletek én is — lelkesedett be Verácska.

      Tett követte a gondolatot, és rövid két fertály óra múlva már vissza is érkeztünk a meleg, vastag takarókkal. Nyugodtan le lehetett ülni, falatozni. Voltak az erdőszélen kidőlt fenyőtörzsek. Azokat húztuk a tűz mellé. Jó ülés esett rajtuk, ha nem is kényelmes. Előkerültek a pléhtányérok, kanalak. Heni kimérte mindenkinek az adagját. Egy darabig nem hallatszott más, mint a kanalak zörgése, meg egy-egy elégedett sóhajtás.

      Reggelre kelve első dolgunk a pokrócok visszaszolgáltatása volt. Nem kért díjat a használatért a gondnok. Kedves ember! Hálából nála rendeltük meg a flekken vacsoránkat.

      Sorshúzással eldöntöttük, hogy lemegyek a faluba és vásárolok pokrócokat, takarókat.

      (Tiszta sorshúzás volt, Jani az én nevemet húzta ki a sapkából. Minden cédulán az én nevem volt!)

      Parajdon az áruházban örömmel fogadták a tömeges pokrócvásárlást, hisz’ ebből az árucikkből legfeljebb havonta, ha eladnak kettőt, s én most egyszerre ötöt vettem meg, és hozzá öt szőttes takarót lepedőnek.

      Amíg én a faluban jártam, a többiek körbejárták a környéket. Felderítették, hol van az ivóvízforrás, hol van olyan patak, ahol mosakodni lehet, honnan kell tűzifának valót gyűjteni.  Még rókagombát is találtak, egy szűk tokánynak való mennyiséget.

      Mire felpakolva visszaérkeztem, már főtt a gombapaprikás.

      — Mennyei illatokat érzek, Jani! — lelkesedtem kiszállva a kocsiból.

      — Gyere közelebb, kóstold meg — hívott oda Jani —, elég só, meg paprika van-e benne. Úgy készítettem, mint régen: bőséges olajon megpároltam a hagymát, rászórtam a piros paprikát, majd gyorsan bele a megtisztított, feldarabolt gombát. Azért gyorsan, hogy a paprika meg ne keseredjen. Összekevertem, sóztam, s hagytam, eresszen levet. Vizet nem is töltöttem alá, csak, majd, ha a lé elpárolog és nem lesz eléggé megfőve a gomba.

      — Egy kis só még nem ártana — állítottam le szakácsunk főzőtanfolyamát.

      — Értettem, főnök! — készségeskedett —, de a puliszkát te kevered! Ott az a háromliteres fazék, gondolom, abban megkeverheted.

      Mivel a gombapaprikás készen lett, levette a tűzről, és feltehettem a puliszkafőző vizet. Jó csipet sót bele, s nincs más dolgom egyelőre, mint várni, főjön fel. Addig kipakoltam a kocsiból, amit vásároltam: a takarókat, pokrócokat. Vettem még egy, két szükségest: egy nagyobb kést, egy kis baltát, három méter sárgavásznat a kocsira, meg tíz kiló krumplit. „Biztos, ami biztos” jelszóval.

      Felfőtt a sós víz, még egy csipet sóval pótoltam az előbbi adagot, s megnyalintva, úgy éreztem elég lesz. Jöhet a falusi őrlésű puliszkaliszt. Másfél kilónyit öntöttem bele a lobogóan fövő vízbe. Most hagyjuk főni, zubogni negyed órát, húsz percet. Nem szabad kavarni, maradjon egybe a nagy gombóc! Mikor már úgy gondolom eleget főtt, leveszem a tűzről, egy másik edénybe leöntök a levéből, s jön a kavarás, keverés. Az ám a férfimunka! Ahogy keményedik, mindegyre töltögetek hozzá a forró vízből. Mikor kész, visszateszem a tűzre, kicsi időre, amíg szusszan egyet, akkor kiborítom a lapítóra. Egybeáll, mint egy sárga torta.

      — Kész a puliszka! — kiáltom. — Tessék jönni, szedni belőle a paprikás mellé.

      — Lakjatok jól — teszi hozzá Heni —, mert holnap csak szárazat esztek. Megyünk át a Bogdánra.

 

      Addig is jó étvágyat mindenkinek! 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.14. @ 13:54 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.