Avi Ben Giora. : Széphistória I/1.

*

 

 

Úgy tizenhat éves fejjel akasztottam „horogra” életem első komoly nőjét. Második gimnazista kamasz voltam, aki sajnos nem nagyon vette komolyan a tanulást. Azt nem mondhatnám, hogy csupán csak az iskola mellé jártam, de nem akarok a dolgok elé vágni. Szóval többet szórakoztam és buliztam, mint tanultam. Apám egy elnéző ember volt, de szigorú. Még ma is fülembe csengenek szavai: „Nem nekem tanulsz, és nem azért tanulsz, mert én kényszerítelek. Magadnak, hogy az életben ne kelljen nehezen dolgoznod. Jobb, ha most kínlódsz, mint később”. Na persze én akkor nem sokat adtam a szavára. Tudtam, hogy annó, amikor ő volt az én koromban tanult, képezte magát és diplomát is szerzett volna, ha nem szól közbe a háború. Sőt a háború után, már nem fiatal fejjel a munka mellet egyetemre is járt csakhogy akkor meg a politika törte kerékbe az ambícióit. Mindezt becsültem benne, csak sajnos azt láttam, hogy nála jóval tanulatlanabb és képzetlenebb emberek mekkora karriert futottak be, miközben ő kínlódott, hogy megszerezze a betevőt és az én tanulásomhoz szükséges anyagiakat. Szóval nem ő volt akkor számomra a példakép és az „etalon”. Én inkább arra alapoztam, minél több fejest ismerek, annál biztosabb, hogy egyetemre vagy valami jó zsíros beosztásba kerüljek. Aztán hála pár eseménynek, nagyon hamar megváltozott az akkor divatos élvhajhász véleményem.

Egy szombat esti bulin – ahol hemzsegett a nép, a sok hozzám hasonló fiatal –, ismertem meg a nagy, illetve mondjuk úgy, az első Ő–t. Nem sokat méricskéltem én kinézetre a lányokat akkor, mint a barátaim. Amelyik éppen nem talált partnert vagy szólóban volt, nekem az volt a nyerő. Na persze voltak igényeim, hogy csinos és jó alakú legyen, de nem kellett egy Brigitte Bardotnak lennie. Már mindenki kiszúrta magának a partnert, javában ropta, de én még senkit sem találtam. El is könyveltem, hogy ez nem az én napom lesz, mert mindenki az ismerősével, barátjával jött, alig van lány „szólóban”, fiú bezzeg annál több. Már éppen készültem elmenni, amikor az ajtó mellett felfedeztem két lányt. Mind a ketten átlagosan jól néztek ki, így odamentem hozzájuk. Még az elavult stílusban próbálkoztam.

– Szabad egy táncra?

A két lány elvörösödött majd egymásra néztek és elkezdtek nevetni.

– Jójó, de melyikünkkel szeretnél mégis?

Na persze erre én lettem olyan, mint a rák és nagyhirtelen rávágtam:

– Amelyikőtöknek szimpatikus vagyok és hajlandó táncolni velem.

Megint egymásra néztek, majd egyikük a kezét nyújtotta és bemutatkozott: – Ica vagyok

A zenekar éppen egy lassú számba kezdett, amit nem nagyon akartam volna igazság szerint, de mit volt mit tenni. Tudtam magamról, hogy nem vagyok egy Fred Astaire és azt is tudtam, hogy előfordult egyszer–kétszer olyan is, hogy a partner lábaira lépegettem. Igyekeztem is koncentrálni, nehogy lebőgjek már az elején. Sokat beszéltem, hogy Ica ne a táncra figyeljen, és ne vegye észre, mennyire falábaim vannak.

– Gyakran szoktatok ide járni?

– Nem, most vagyok itt először a barátnőmmel.

– Gondolom, tanulsz még. Melyik gimibe jársz?

– Már dolgozom. Befejeztem a sulit.

Ez kicsit hidegzuhanyként jött. Vajon hány éves lehet? Ennyire tévedtem volna? Na, erről le is mondhatok. Nem fog ez tartósan szóba állni egy tizenhat éves „kezdő”, tapasztalatlan tacskóval, mint én. Azért vettem a bátorságot és megkérdeztem:

– Szabad kérdeznem hány éves vagy?

– Most leszek majd tizennyolc. Nem voltam jó tanuló az általánosban és pénz sem lett volna rá. Tudod nem állunk olyan jól anyagilag. Van egy bátyám hamarosan nősülni fog és kell a pénz. Egy Patyolat szalonban dolgozom. Gondolkozom rajta, hogy estin vagy levelezőn leteszem az érettségit, de egyelőre ez csak terv. Alig egy fél éve, hogy itt dolgozom. Előtte egy KÖZÉRT–ben voltam tanuló, de az nem tetszett. És te?

– Gimibe járok. Most vagyok másodikos.

– És mik a terveid utána?

– Még nem tudom pontosan. Majd elválik.

Egész este táncoltunk meg beszélgettünk mindenféléről. Alig vettük észre, hogy elszállt az idő.

– Kéne lassan szedelőzködnünk, mert nemsokára zárnak. Várj a kijáratnál, meg kell keressem a barátnőmet, Katit.

Kezdett kifelé áramlani a nép, de Icát mintha a föld nyelte volna. Biztosan le akart rázni, mivel fiatal tacskó vagyok. Már éppen azon voltam, hogy elindulok, amikor megjelent.

– Bocs, hogy megvárakoztattalak, Kati is megismerkedett valakivel, úgyhogy külön megyünk haza.

– Merre laksz? Ha nem haragszol, hazakísérnélek.

– Ó ne fáraszd magad, hazatalálok. Különbben is kint lakok Újpesten. Éjfélig van busz, most tizenegy, mire kiérsz velem az olyan félóra, ha szerencséd van, eléred az utolsó buszt, ha meg nem, akkor mehetsz gyalog, és Buda kissé messze van Újpesttől.

– Nem téma. Gyalogolni tudok, és a körúton járnak a villamosok.

– Te tudod hol a körút Újpesttől? Végig kell battyognod a Váci úton egész a Nyugatiig.

– Ne körülményeskedjünk, induljunk el. Hátha mégis elérem az utolsó buszt.

Szerencsére nem kellett sokat várni, jött a buszunk, igaz, hogy tömve volt, egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. Előnye is volt, mert csak ott állt meg, ahol leszállók jelezték. Féltizenkettőre ki is értünk.

– Ne kísérj tovább, mert akkor tényleg nem éred el a buszt. Én kísérlek át a másik megállóba, ahonnét visszavisz a városba.

Teljesen kihalt és üres volt a környék. Kicsit kellet gyalogolni a következő utcáig. Andalogtunk és bámultuk a csillagokat.

– Tudsz csillagokat számolni? – kérdezte Ica.

– Ezt hogy érted? Megszámolni hány van a fejem felett?

– Körülbelül. Az úgy megy, hogy most felnézel, megszámolod, ahányat látsz. Nem mondod meg nekem. Utána én is megnézem, megszámolom. Én sem mondom meg, hanem megcsókollak és a csók hossza után meg kell tudjuk mondani, hány csillagot láttunk. Ha ugyanaz a szám, amit te vagy én számoltam, akkor egymáshoz valók vagyunk a csillagok alapján is.

– Erről még nem hallottam, de benne vagyok.

Felnéztünk mind a ketten a csillagos égre. Tiszta derült volt az éjszaka és a Hold beragyogott mindent ezüstös sarlójával.

– Megszámoltad? – kérdeztem. Aztán választ sem várva átkaroltam és megcsókoltam. Kezdetben csak lágyan szinte alig érezve, aztán egyre forróban és szenvedélyesen. Ő is ugyanígy tett. Sajnos nem tudtuk egyeztetni, mert megérkezett az autóbusz.

– Mikor találkozunk legközelebb? – kérdeztem.

– Gyere ide holnap délután négyre.

– Itt leszek.

Felszálltam a buszra még integettünk egymásnak és eltűntem a sötét Pesti éjszakában. Éjjel egy is volt, mire hazaértem. – De jó, hogy holnap vasárnap és nem kell felkelnem. Alszom, ameddig alszom, aztán délután találkozunk.

Beköszöntem szüleimnek, akik még olvasgattak. Szerencsére nem kezdtek el kérdezősködni, hol voltam és miért csak most jöttem haza, de apámon láttam, hogy nem nagyon tetszett neki. Gondoltam is majd reggel megkapom a beosztásomat.

 

/folytatom/

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.09. @ 09:40 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.