Vandra Attila : Pokoli Karácsony V. (befejező) rész. A kappan

Bögözi Zoltánnak pokoli karácsonya van. Elvesztette feleségét, pénzét, cégét, megtudta, hogy gyermekének nem apja, s?t, gyermeke sem lehet. Dr. Kovács Sándorral beszélgetve megtudja házassága válságának mozgató rugóit. Nem hajlandó felnevelni annak az asszonynak a gyermekét, aki így csúfot ?zött bel?le. Katóka meghallja…

Dr. Csegezi megjelent a kiabálásra. Ám már csak kollégáját találta a padon, ki arcát a kezébe temette.

    – Idézzelek? Nem vagy Isten, Sándor. Nem tudsz mindenkit megmenteni – ült le a kollégája mellé a padra.

    – Hibát követtem el, Dani. Elrontottam.

    Nem tudta a “gyónást” folytatni, mert Katóka mell?l ijedt képpel jött ki a n?vér.

    – Doktor úr, a kislány magához tért, és szerintem mindent hallott most, a végén. Majd ismét elvesztette az eszméletét.

    – Isten irgalmazzon neki! Ha ezt ép ésszel túléli… – fakadt ki Dr. Csegezi.

    – S még ha túlélné is… Olyan sorskönyvet kapott ezzel… ? nem kell senkinek… Mindenki elhagyja… Az árváknak is kegyetlen a sorsuk, elvesztették szüleiket. Az elhagyottaknak még megvan az illúziójuk, hogy szüleik majd egyszer felkeresik ?ket… Ez a kislány e jelenet után még abba se kapaszkodhat. “Nem kellesz, kakukkfióka!” S a b?ntudattól se szabadulhat majd, hogy az édesanyja nem hagyta volna el ?ket, ha ? jó gyermek lett volna… Pokoli… S én…

    – Sándor, ne vádold magad. Majdnem sikerült a lehetetlen. A kislány nincs magánál, most úgy sem tudsz vele beszélni. Gyere, beszéljük meg, hogy a te szemszögödb?l milyen gyógyszereket írjak fel neki, s mit mondjak neki, ha esetleg felébred, majd menj haza. Vár a családod, gyermekeid türelmetlenül várják az Angyalt. S hagyd itt a b?ntudatodat, ne vidd nekik haza. Ne foszd meg ?ket is a Karácsony örömeit?l. Nem vagy Isten, ember vagy, nem tudsz mindenkit megmenteni. Talán még ? sem tudná már – bátorította Dr. Csegezi.

    – Te minden Karácsony estjén ügyeletes vagy? – kérdezett rá a pszichiáter.

    – Igen, nekem nincs senkim. Míg itt dolgozom, nem üres a ház.

    – Hány éve váltál el?

    – Harmadik. Szerencsére nincs gyermekem, ki szenvedje a válópert.

    Dr. Kovács övében megszólalt a maroktelefon.

    – Igyekszem haza, drágám. Tudom, nagyon türelmetlenek. Már épp fordulok ki az ajtón. Egy sürg?sségre hívtak, de már végeztem.

    Dr. Csegezi még kikísérte kollégáját.

    – Kellemes Karácsonyt, Sándor!

    – Neked is kellemes Karácsonyt, könny? ügyeletet! – érzett rá kollégája a “kellemes karácsony” fonák mivoltára.

    Dr. Csegezi Dániel visszament, hogy végigjárja a betegeit. Míg épp egy aggódó hozzátartozót nyugtatgatott a n?vér szólította. Hangja kétségbeesett volt.

    – Doktor úr, Katóka magához tért, s kitépte magából a t?t. A vér a földre folyt! S nem hagyja, hogy visszategyem!

    Dr. Csegezi faképnél hagyta az aggódó hozzátartozókat, odaszaladt a kislányhoz.

    – Hagyjanak engem meghalni! Én úgy se kellek senkinek!

    Dr. Csegezi torkában újra képz?dött a gombóc. Érezte, nem kap leveg?t. Csak nézte a flakonban maradt másfél ujjnyi vért. Intett az asszisztensn?nek, hogy hagyja abba a hadakozást a halált kívánó kislánnyal. Kellene valami biztató, bátorító szó – villant át az agyán. Ám bármilyen szó groteszkül nevetségesnek, s?t ironikusnak t?nt az adott helyzetben. Segélykér?en nézett a szintén tanácstalan asszisztensn?re. Mindketten tudták, mire gondol a másik. Van-e jogunk életre ítélni ezt a kislányt? Arra kényszeríteni, hogy egy életen át viselje a terhet, vagy terheltséget, amivel szülei megátkozták? Hogy továbbvigye a családi átok-sorskönyvet? Esetleg továbbadja a következ? generációknak is?

    Mintha nekik akart volna segíteni, a kislány pillája er?tlenül lecsukódott, kimerítette a hadakozás.

    – Doktor úr, nem ítélhetjük halálra – vette a bátorságot az asszisztensn?. – Nem vagyunk Istenek! Nincs jogunk hozzá. Még kicsi, nem dönt?képes és jogilag…

    – Akkor se dönthet-e a sorsa fel?l, ha nincs felel?s feln?tt, aki ezt megtehesse helyette? Jogilag nincs, de…? És mi mik vagyunk, Istenek, hogy ilyen életre ítéljük az ? akarata ellenére? Vajon nincs-e beleszólása abba, hogy akarja-e egy árvaházban viselni e terhet? – dohogott meggy?z?dés nélkül az orvos.

    – S akkor halálra ítéli? – képedt el a n?vér, de érz?dött hangján, hogy ? is nagy dilemmában van.

    – Nem tehetem.

    – De hát vér sincs, amit…

    Riasztó szakította félbe a beszélgetést. A négyes ágynál szólalt meg. Id?s férfi szaladt feléjük pánikhangulatban.

    – Doktor úr, jöjjön hamar, a feleségem…

 

 

 

    Bögözi Zoltán, amint a lakásba lépett, körülnézett a rendetlen, üres lakásban. Minden a múltra emlékeztetett. A közelmúlt megaláztatására, és a hamis múltra.

    Meg kell szabadulnom e pokoli karácsony emlékeit?l. Nem bírom elviselni a látványát ezen emlékeknek – gondolta. El?ször az ágynem?t tépte le az ágyról. Ahányszor ebbe az ágyba fog feküdni, eszébe jut majd, hogy ezek itt… A leped? beakadt, és elszakadt, amint letépte. El?ször reflexszer?en a fürd?szobába indult vele, majd meggondolta magát, és kidobta a szemétbe. ? még kimosva se fekszik bele! Visszatérve meglátta a dobozt, amelyben fényképeiket tartották. Már egy ideje készült egy albumot készíteni bel?lük. Elkapta a dobozt, és belerúgott. Szanaszét repültek a képek. Rájuk taposva indult a konyhába a sepr?ért. Amúgy porosan tette vissza ?ket a dobozba, hogy majd dobozostól kidobja ?ket. Már épp lecsukta volna a doboz fedelét, amikor Katóka nézett szembe vele az egyik képr?l. Az ? öléb?l.

    – Hazugság volt az egész! – sz?rte gy?lölettel a szavakat a foga közt, majd kiment a konyhába, ahonnan néhány polietilén zsákot vett el, majd a Katóka szobájába indult, hogy szedje beléjük a ruháit és játékait. Egy-egy széles mozdulattal seperte bele a zsákba a polcról a játékokat, válogatás nélkül. Egyik reccsent. Egy pillanatra megállt. Végeredményben ez a kislány nem vétkes anyja hibájáért… Nem kell tönkretennie ?ket. Ezután óvatosabban dobálta a zsákba a játékokat. Majd bekötötte a zsákot, s a ruháit kezdte egy másik zsákba szedni. Azzal már nem tör?dött, hogy összegy?r?dnek. Bekötötte a másik zsákot is. Miel?tt az utolsó, harmadik zsákot is bekötötte volna, körülnézett.

    – Milyen üres, és rideg lett ez a szoba! A francba, még az üresség is rájuk emlékeztet! – fakadt ki. Majd lehajolt, hogy ellen?rizze, nem maradt-e valami az alsó polcokon. A ruhásszekrény legalsó polcán egy dobozka volt megbújva. Szalaggal átkötve. S egy kis cédula volt a szalaghoz kötve. Az volt ráírva: Apucikámé.  

 

 

 

    Katóka kinyitotta a szemét. Kábult volt, de mintha nem érezte annyira gyengének magát. El?ször a perfúziós állványra vetült a pillantása, melyen egy üres flakon volt, a felirattal: B III Rh+. Már nyúlt is a bal karjához, hogy vegye ki a t?t, de már nem volt benne. Az éjjeliszekrényen egy feny?ág, rajta egy dísz, és egy szaloncukor árválkodott. Árvák, mint ?! De ?ket legalább nem hagyták el! Egy ismeretlen, civil ruhás n? ült mellette.

    – Magához tért! – szólt hangosan a n?. Az orvos azonnal ott termett. 

    – Hogy vagy, Bögözi Katóka? – kérdezte az orvos, miközben kitapogatta a pulzusát, és megmérte a vérnyomását.

    – Miért nem hagynak engem meghalni?

    – Miért hagyjunk? Az itt a feladatunk, hogy az emberek életét megmentsük, hogy ne hagyjuk meghalni. Na, helyreállt a vérnyomásod!

    – Felébredt? Itt a laboreredmény. Hematokrit 32%. Hát ez még nem 40, de hát a 17-hez képest…

    – Egyel?re nem adunk több vért – döntött az orvos. Az életveszélyen túl van!

    A kislányra pillantott, akinek dacos tekintetér?l lerítt, hogy úgyis kiszedné magából a t?t.

    – Nem akarok élni. Én nem kellek senkinek! Miért nem hagytak meghalni?

    – Van egy jó hírem számodra – engedte el Dr.Csegezi a kérdést a füle mellett. – Valakinek mégis kellesz. Örökbe akar fogadni.

    – Nekem nem kell senkinek se az alamizsnája, se a sajnálata!

    – Tudod mit? Inkább a nénivel beszélj, ? majd felvilágosít. Mi most megyünk, mert az osztályon sok a súlyos beteg, s te már jobban vagy.

    – Garai Márta jegyz? vagyok. Az örökbefogadód bízott meg azzal, hogy készítsek el két iratot. Egy kérést az örökbefogadásodra, és ezt, amit neked kell aláírnod – nyújtott át egy lapot.

    – Nem írok alá semmit. Nem akarom, hogy örökbe fogadjanak. Nem akarok senki mostohagyereke lenni! – dobta le Katóka a földre a papírt.

    – Nem mostoha, hanem örökbefogadott – vette fel a jegyz?n?.

    – Tudom mi a különbség! Nem vagyok hülyegyerek! – felelte Katóka sért?dötten.

    – Olvasd el!- szólt rá a n? határozottan, de szeretettel.

    Katóka megszeppent egy kissé a határozott hangtól, s engedelmeskedett. Elvette a papírt, s rápillantott. Románul volt. S rajta fémjeles jegyz?i pecsét. Ez hivatalos irat!

    – De én nem vagyok tizennyolc éves, nekem úgy sincs jogom ilyen iratot aláírni – akadékoskodott a kislány.

    – Aki örökbe akar fogadni, az azt mondta, hogy csak akkor fogad örökbe, ha ezt aláírod.

    – Akkor nem írom alá, s meg van oldva. Nekem nem kell senkinek a könyörülete!

    – Olvasd el! – szólt rá erélyesen a jegyz?n?.

    – Alulírott Bögözi Katalin, született… Személyi kódszám… Cím, satöbi, kijelentem, hogy apámmá fogadom Bögözi Zoltánt…

    Katóka leengedte a lapot. Gyanakvóan nézett a jegyz?n?re.

    – Miért akarna ? örökbe fogadni? Hogy a látásomtól élete nagy megaláztatása jusson az eszébe? S önnek Karácsony este nincs jobb dolga, mint ilyen hülyeségekkel foglalkozni! Nincs elég bajom, még csúfot is ?znek bel?lem!

    – Az idén autóbalesetben elvesztettem a családomat. Karácsonyeste nem bírtam elviselni az ürességet a házban. Azt hittem megbolondulok. Jó ürügy volt, hogy egy barátn?met meglátogathattam a kórházban. Itt találkoztam Zoltánnal, ki valamikor osztálytársam volt. ? kért meg, hogy készítsem el ezt a két iratot, de sürg?sen. Én pedig szívesen vállalkoztam, hogy átadom. S az orvosnak is megígértem, hogy ügyelek rád, hogy nem téped ki megint a perfúziót az ereidb?l.

    – Miért nem ? jött személyesen? – Katóka hangja éles volt, szinte vágott.

    – Két okból. Els?: annyi mindenen ment át ma, hogy nem merte kockáztatni, hogy elutasítod. Szinte annyin, mint te…

    – ? hol van most? – kérdezte Katóka gúnyos hangon. Lerítt róla, vele ezt nem etetik meg!

    – A rend?rségen. Magyarázza a bizonyítványát, hogy miért állított fel radar által mért sebességi rekordot a Szentgyörgy-Brassó útvonalon, s miért nem állt meg a rend?rségi felszólításra. A kórház udvarán érték utol. Nem tudták, hogy a neked szánt vért tartja a kezében, s azt mondták, dobja a földre, s emelje fel a kezét. Nem volt hajlandó…

    Katóka el?bb hitetlenkedve nézett a n? szemébe. Higgyen–e neki, vagy ne? Majd egy adott pillanatban nevetés kezdett bujkálni a szája szélén. Garai Márta meghökkent. Úristen, ez a leányka pont olyan bosszúálló, mint az anyja! Még örvend, hogy az, kit apjának hitt, s aki eltaszította magától, le van tartóztatva! Hirtelen szóhoz se jutott, nem tudta, miként reagáljon.

    – Meg vagy hibbanva! – vált nevetéssé a Katóka szája szélén a mosoly.

    Ééén? Mib?l gondolod ezt? – akarta válaszolni. Aztán Garai Mártában felmerült a kétely. Vajon rosszul értettem? Saját magára mondta volna: meg vagyok hibbanva? Hát nem is lenne csoda, ha eszét vették volna az utolsó órák eseményei, tekintve azt, amin átment. De hát akkor nem állítaná magáról, hogy meg van hibbanva… Ekkor a háta mögött egy rettenetesen falsul énekl? férfihang énekelni kezdte:

 

  Mennyb?l a kappan

  Eljött hozzátok!

 

    Garai Márta hátranézett, ahonnan a hang jött. Egy látogató-köpenyes alak állt ott, maga el?tt egy cserépben egy feldíszített karácsonyfát tartva. Az arcát egy kakasmaszk takarta el. A szabad kezében a karácsonyfa csúcsára való dísz, és egy kis csomag. Azt írta rajta: “Az Apucikámé” A férfi haja a feje búbján apró copfba volt kötve, hatalmas piros masni volt rajta. A teste piros szalaggal átkötve, a hasán szintén hatalmas piros masni, a masnira egy papír volt kötve, melyen nagy bet?kkel a következ?t írta:

 

    Az én drága Katókámé

 

    – Neked sohase volt sok eszed, Zoltán, de most már végleg elment! – kezdett nevetni Márta is.

    – De én így szeretem! – kiáltotta vidáman Katóka.

    Zoltán átnyújtotta Katókának a kezében szorongatott díszt.

    – Ezt te szereted feltenni a csúcsára…

    – Nem felejtetted el…- vette el Katóka boldogan és a helyére tette.

    Zoltán letette a karácsonyfát a földre. A távolban harangszó hívta az éjféli misére a híveket.  

    – Vége ennek a pokoli napnak! – sóhajtott Zoltán. – Apukává fogadsz?

    – S nem fogom neked mindig ezt a napot eszedbe juttatni? – komorodott el a kislány.

    – Háát… Nem tudom. De van, ki jobban megértene bennünket, mint mi egymást? Van-e még valaki, aki átment azon, amin mi ketten?

    – De hát nem is te vagy az édesapám…

    – Miért, az apaság csak egy biológiai jelenség?

    – Szeretlek! – ölelte át Katóka szorosan a nyakát. Egy id? után Zoltán hátrafordult, hogy köszönje meg a segítséget. Nem volt kinek.

    Ez a kis intermezzo elég volt, hogy Katóka visszatérjen a Földre.

    – Anyu miért hagyott el?

    Zoltán elkomorodott. Egy ideig nézte Katókát. Mit mondjon neki? Elvileg mondhatna bármit, hiszen nincs, aki meghazudtolja… – kísértette meg Zoltánt. De rádöbbent, ha rajtakapja a hazugságon, neki annyi.

    – Nem tudom pontosan, csak sejtem. Sokat veszekedtünk az utóbbi id?ben – kerülte meg a választ. – S keveset beszéltünk meg.

    – Visszajön? Ugye, rám is haragszik? – görbült le Katóka szája. – Mert az utóbbi id?ben nagyon rossz kislány voltam – mondta b?ntudatosan.

    – Nem, te egy nagyon jó kislány voltál – állt fel Zoltán háta közepén is a sz?r. “Meg kellene mondanom az igazat neki!” – lázongott gondolatban. “Hogy az anyja csak arra használta fel, hogy levezesse rajta a feszültségét! Mert képtelen volt magán uralkodni! Hogy csak azért provokálta, hogy kibékülhessen vele! Hogy azért provokálta ?t, hogy rávegye az apját, hogy igazságtalanul fegyelmezze, s így befeketítse! Mert ez igaz. S megérdemelné, aki így bánik a gyermekével!” Aztán lehiggadt. Katóka el se hinné. Úgy érezné, hogy igaztalanul bántja az édesanyját. Az elhagyó szül? sokszor a gyermekben szentté magasztosul. Zoltán mélyet sóhajtott. S vajon mennyire lenne jó Katókának, ha abban a tudatban él, hogy anyja egy fertelmes perszóna?

    – Lehet, ha nem rosszalkodtam volna annyit, nem ment volna el – jelent meg a Katóka szemében egy könnycsepp.

    Zoltán lelki szemei el?tt sorba jelentek meg foszlányok a Dr. Kováccsal való beszélgetésb?l.       “Perfekcionista… Némelyik szó végén a bet? farkincája kijavítva, még egy ilyen levélben se engedhetett meg magának tökéletlenséget. Akárcsak a Katókáé… Aki sírva jön haza, ha véletlenül kilencest kap. Félelem az elhagyástól. Nem a fizikai bántalmazás a legkegyetlenebb büntetés egy gyermeknek, hanem annak kifejezése, hogy nem szeretik, hogy eltaszítják. Sorskönyv… Családi átok… Nem mert ellentmondani édesanyjának… Jaj, hogy fogom ett?l az átoktól megszabadítani? Lesz-e er?m hozzá?” Ekkor feleszmélt, hogy válaszolnia kell.

    – Nem miattad ment el – sóhajtott nagyot Zoltán. – Hanem miattam. – “Tényleg meg kell védenem? Tényleg AZ EGÉSZ b?nt magamra kell vállalnom?” – Ha miattad ment volna el, akkor nem vitte volna el a képedet. Az enyémet nem vitte el, rám nem akar emlékezni.

    – Azt, ami a hálóban volt? Vissza fog jönni? – kérdezte Katóka reménykedve, meg se várva el?bbi kérdésére a választ. 

    “Miért nem neki kell válaszolnia e kérdésekre? Ez nem igazság!” – h?börgött Zoltán.

    – Nem tudom. Ismeretlen helyre távozott, hogy ne találjam meg. – “Jujjj, ez nagy hiba volt!”

    – Akkor levelet se fog írni nekem? Még születésnapomra se?

    “Hogyan magyarázzam el neki, hogy Anyja azért hagyta el, mert ? megbukott anyaként, legalábbis a saját perfekcionista szemszögéb?l? De hát abból is azt a következtetést vonná le Katóka, hogy ? buktatta meg… S ez tovább növelné b?ntudatát”

    – Nem tudom. Az nagy hiba lenne részér?l. Ezt ne lenne szabad megtennie, bármennyire is haragszik rám.

    – Azért haragszik olyan nagyon, mert mindig a pártomat fogtad?

    “Ha elismerem, azzal a b?ntudatát növelem. Ha tagadom, hazudok, s amilyen intelligens, rajtakap. Nem szabad hazudnom, mert akkor el?bb-utóbb elárulom magam”

    – Sok mindenért, többek között ezért is. Mert emiatt te kevésbé szeretted. Úgy érezte, ellene hangollak ezáltal.

    – Amikor rossz voltam…

    “Jaj, ne! Megint a b?ntudat…”

    – Nem beszélhetnénk most inkább másról? Karácsony estje van. Örvendjünk, hogy legalább mi vagyunk egymásnak. “Gyáva szaralak vagy, menekülsz, halogatsz! De jó lenne tudni azt, amit Dr. Kovács tud… El kell mennem hozzá”.

   – De ? nincs…

“Kegyelmezz, kislányom…”

   – Nem voltál rossz – tért ki a megjegyzés el?l Zoltán, visszatérve az el?bb megválaszolatlanul hagyott kérdésre, ami mégis biztonságosabbnak t?nt. – Minden gyermek követ el csintalanságokat, önti ki véletlenül a kakaót… Mi szül?k néha idegesek vagyunk, türelmetlenek, s jobban kiabálunk veletek, mint kellene, s olyanokat mondunk, amit ne kellene. Most, hogy minden az én nyakamba szakadt, édesanyád helyett mosnom, f?znöm, vasalnom kell, én is fáradtabb leszek, kevesebb id?m lesz, és lehet én is türelmetlenebb leszek, s idegesebb. De egy dologban biztos lehetsz. Bármekkora hibát követnél el, bárhogyan kiabálnék, bármit mondanék mérgemben, el nem foglak hagyni soha. Ez nap, mely alatt egy ideig eltaszítottalak magamtól, becsapottnak érezve magam, Rádöbbentett arra, hogy mit jelentesz nekem.

    – Ugye anyunak is ezt mondtad, amikor feleségül vetted?

    – Én nem hagytam el védekezett az apja.

    – De ? is ezt ígérte neked, nem? S akkor se hagytad volna el, ha csak azt tudod meg, hogy megcsalt és én nem vagyok a gyermeked?

    Zoltán nagyot nyelt. Katóka árgus szemekkel figyelte apja tekintetét, Zoltán pedig érezte, azonnal észrevenné a legapróbb hamisságot rajta.

    – Ugye nagyon félsz, hogy újra elhagylak? – kérdezett rá hosszú hallgatás után.

    – Igen – ismerte be Katóka.

    – Akkor nagyon kell vigyáznunk egymásra, s nagyon ?szinték kell lennünk egymáshoz, hogy ez ne csak üres ígéret maradjon. S arról, hogy édesanyáddal hol rontottuk el, majd beszélnünk kell. ?szintén. Nem most, el?bb nekem is helyre kell tennem a dolgokat. Még én sem látok tisztán, engem is meglepett, még nagyon zavaros el?ttem minden. Remélem, mindketten tanulunk ebb?l… Ölelj át kislányom!

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:18 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.