Bögözi Zoltán futva jött fel a lépcs?n.
– Azt mondták, hogy csak ez az egy flakon van, ez is csak félig van tele – szólította meg a n?vért.
A n?vér azonnal kivette a flakont a csomagból.
– Még el kell végeznünk egy kompatibilitási tesztet, miel?tt beadjuk – magyarázkodott a n?vér, hogy nem megy azonnal feltenni a perfúziót.
– Katókának B III Rh pozitív a vércsoportja? – lep?dött meg Zoltán, amint meglátta a flakonon a feliratot.
– Igen, de mi ebben a különös? – felelt a n?vér bizonytalan hangon. Rájött, hogy hibát követett el, amikor a férfi el?tt csomagolta ki.
– Az anyja is, én is A II Rh negatívok vagyunk.
– A gyermek vércsoportja nem mindig egyezik meg a szül?kével – próbált kitérni a n?vér a válasz alól. Ám tekintete is, hangja is elárulta, takargat valamit.
– Ugye, ez azt jelenti, hogy nem az én leányom? – érzett rá Zoltán az igazságra.
A n?vér habozott, nem tudta, mit válaszoljon.
– Szóval igaz!
Zoltán lábából kiment minden er?. Úgy huppant a mellette ül? padra, hogy az nagyot reccsent. Amit?l Dr. Csegezi félt, nem következett be. Nem tört ki dührohamban, hanem magába roskadt. Ott ült egy ideig a semmibe mered? tekintettel. Mi következik ma még? Civil ruhás férfi ült melléje a padra.
– Ne féljen, a kislánya túl fogja élni. Jó kezekben van – szólította meg a férfi, bátorító hangon.
– Nem az én lányom – válaszolta Zoltán fakó hangon.
– Most tudta meg, igaz? Nem egyezik a vércsoport? Annyi év után megtudni… Nem semmi!
– Az a büdös ringyó! Nem elég, hogy megcsalt, de még neveltette is velem más gyermekét!
– Nagyon szerethette, ha ennyire tudja gy?lölni… Ilyen gy?lölet csak nagyon nagy szerelemb?l születhet.
– Imádtam. Rajongtam érte. Lehoztam volna neki a holdat is az égr?l. Elt?rtem hangulatváltozásait. Elt?rtem, hogy naponta megalázott. Vakon megbíztam benne. H? maradtam hozzá még akkor is, amikor ez megalázó volt számomra. Még akkor is, amikor eltaszított. Türelmesen viseltem, amikor minden ürügyet megragadott, csak ne kelljen velem… S még én kerestem mindig a békülést.
Zoltán szakadozott, mély lélegzetet vett. A szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.
– Sírjon! Engedje szabadon a könnyeit! – mondta Dr. Kovács, mert ? volt a férfi, aki Zoltán mellé ült. – Nézze, a hölgy, kit a n?vér támogat, ? is sír. A férfiaknak is joguk van sírni, és gyászolni.
Zoltán a zsebébe nyúlt papírzsebkend?ért. A papírzsebkend?kkel együtt egy összegy?rt papírlapot is kihúzott a zsebéb?l. Sárika levelét.
– Ha tudtam volna, ki ez a n?, amikor elvettem! Vak voltam és szerelmes. Elhitettem magammal, hogy ? a világon a legkedvesebb, legszendébb, legszeret?bb, legh?ségesebb, mert azt akartam látni. S közben…
– Én inkább azt kérdezném magamtól, hogy ez a kedves szeret?, h?séges lány, akit elvett feleségül, miként vált ilyenné?
Zoltán meghökkent. Pillanatra elhallgatott. Majd úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna az el?bbi közbeszólást.
– Mondja, miféle anya hagyja el a gyermekét? Házasságunk már egy ideje nem ment jól. A válás gondolata nekem is megfordult a fejemben. Elhagyott. De miféle alávaló fehérnép hagyja el a gyermekét, mint a taknyát?
– Miért nagyobb b?n, ha egy n? teszi ezt, mint egy férfi? – kérdezett vissza a pszichiáter.
„Miért van az, ha egy n? visszautasít egy férfit, akkor azt nem csak elnézik neki, hanem számára egyenesen erény. Ha egy férfi teszi ezt, akkor nevetség tárgyává lesz. Miért van ez így?” – villant a Zoltán eszébe saját korábbi eszmefuttatása. De csak egy pillanatra.
– Ne védje! Miféle büdös ringyó képes ilyen búcsúlevelet írni? Hogy megalázzon még egyszer? Egyetlen alkalmat nem szalasztott el, hogy belém rúgjon! – tért vissza Zoltán az „aljas fehérnép” cím? elromlott gramofon-lemezre, átnyújtva a pszichiáternek a Sárika búcsúlevelét.
– Biztos akarja tudni a választ? Aki kérdéseket tesz fel, az felel?s a válaszokért, amelyeket kapni fog kérdésére – válaszolta Dr. Kovács, rá sem pillantva a levélre, melyet kezébe vett.
– Akarom! – válaszolta dacosan Zoltán, de valahol abban a meggy?z?désben élve, hogy egy ilyen levélre még csak elméleti mentséget se lehet találni, nem hogy valóságost.
– Perfekcionista – válaszolta a pszichiáter a levélre pillantva. Tökéletes bet?k, tökéletesen párhuzamos sorok. Némelyik szó végén a bet? farkincája kijavítva, még egy ilyen levélben se engedhetett meg magának tökéletlenséget. Gondolom, másnak sem – pillantott fel a mellette ül? Zoltánra.
– Pokollá tette az életünket. Az enyémet is, és a saját gyermekéjét is. Semmi sem volt jó, amit csináltunk. Néha az volt az érzésem, hogy a kislány is az én hibáim miatt szenved.
– Igen, a perfekcionista a végletek embere. Hajlamos a fekete-fehér gondolkodásra. Nincs számára, csak rajongó szeretet-szerelem, vagy gy?lölet. Középút nincs. A levele is ezt igazolja. „Választanom kellett az igazi férfi és a gyermekem közt, ki nem engem szeret, hanem téged.” – idézett a pszichiáter a Sárika leveléb?l – Nem engem, hanem téged – ismételt meg egy passzust, hogy nyomatékosítsa.
– Én nem versengtem soha vele a gyermek szeretetéért. Egy gyermeknek két szül?je van, s a gyermeknek mindkett?t szeretnie kell. Ez nem választás kérdése.
– Tudatosan nem. De tudat alatt a legtöbb egykés családban ez a verseny létezik. Ám van, ahol ez szinte élet-halálharccá fajul.
– Elég fura módon versengett a gyermek szeretetéért. Állandóan kötekedett vele. Mintha meg akarta volna gy?löltetni magát vele. S a gyermek ahhoz fordult védelemért, aki még csak az apja se volt. Néha kénytelen voltam közbelépni, attól félve, hogy dühében darabokra szedi. Pedig csak a kakaót öntötte az abroszra.
– Szerintem nem csak a gyermek szeretetéért versengett, hanem az önéért is. S ön is elárulta, s helyette a gyermeket szerette. Az ? szemében koalíciót alkottak ellene.
– Nem alkottunk mi semmilyen koalíciót – ellenkezett dacosan Zoltán.
– ? annak látta. Ugye, ezek a „tombolások” mindig az ön jelenlétében játszódtak le?
– I-igen… Ha belegondolok.
– Azt várta, hogy ön lépjen közbe, álljon a pártjára, és fegyelmezze a kislányt. Ezzel bizonyíthatta volna, hogy ?t szereti. Majd rávette volna a gyermeket, hogy kérjen bocsánatot, kibékülhettek volna, s ez a gyermek szeretetér?l is biztosíthatta volna.
– Amíg Katóka kicsi volt, valóban ezt tettem. A végén kibékültek, ? ölbe vette, s a gyermek rám haragudott. De hát meguntam, hogy hülyét csináljon bel?lem. S egyre igazságtalanabbnak éreztem a feleségem pártján közbelépni. Inkább félreálltam.
A pszichiáternek mosolyra rándult a szája (szóval nem voltál versenyben a gyermek szeretetéért…”), de önuralma hamar visszatért. Zoltán nem vette észre.
– Ennek úgy mondják, pszichológiai játszma – magyarázta a pszichiáter. Volt önök közt egy hallgatólagos megegyezés. Ha ? túlreagálja a gyermek viselkedését, ekkor ön közbelép, fegyelmezi, a gyermeket ráveszi a bocsánatkérésre, ?k kibékülnek, ez pedig ?t biztosítja mindkettejük feltétel nélküli szeretetér?l. Akkor is ?t szeretik, ha hibázik. S ahogy telt az id?, egyre kétségbeesettebben próbálta önt rávenni, hogy játssza el a házizsandár szerepét a játszmában.
– Legyek én a balek, hogy ?t szeresse mindenki? ? dühönghessen nyugodtan, b?ntudattól mentesen, ezért mindenkinek szenvednie kellett a családban? Miféle perverz agy szül ilyen aljas stratégiát? Úristen, kivel éltem le az életemet!
– Igaza lenne, ha felesége ezt el?re kitervelte volna. Csakhogy a játszmák nem tudatos stratégiákon alapulnak. A feln?ttkori játszmákban olyan viselkedésminták jönnek el?, amelyeket mg a „játékos” kisgyermekkorban alkalmazott sikerrel, amikor el?re nem tudott még kitervelni valamit. Kipróbált különféle viselkedésmintákat, s amelyik bevált, azt ismételgette. Valaki úgy válik perfekcionistává, hogy a szülei feltételesen mutatták ki iránta a szeretetüket. „Ha jó vagy, szeretünk. Ha rossz vagy, nem. Ha jól tanulsz, megdicsérünk. Ha rossz jegyet kapsz, megszidunk. Azért szeretünk, mert megcsinálsz, vagy jól csinálsz valamit”.
– De hát minden szül? ezt teszi.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy minden szül? teszi ezt. Ám egyes szül?knél éles a különbség. Ha jó, nagyon szeretik, ha nem, nagyon megbüntetik.
– Feleségemet sohase verték meg…
– Nem a fizikai bántalmazás a legkegyetlenebb büntetés egy gyermeknek, hanem annak kifejezése, hogy nem szeretik, hogy eltaszítják. Egy gyermek számára ?sfélelem, hogy szülei elhagyják. ? életképtelen a szül?k nélkül.
– Egyszer anyósom egy kis hátizsákba csomagolta a feleségem cókmókját, s megmondta neki, hogy menjen világgá – emlékezett Zoltán. – Neki rossz gyermek nem kell. Kiscsoportos óvodás volt. Sárika sírva kért akkor bocsánatot. De utána anyósom ölbe vette s megbocsájtott neki.
– S a felesége megkapta azt, amire egy életen át vágyott: a szeretet másik formáját, a feltétel nélküli szeretetet. A feltételes és a feltétlen szeretet nem helyettesítheti egymást. Bármennyi feltételes szeretetet kapjon valaki, szeretethiányos lesz, s vágyik a további szeretetre. Paradox módon ez fordítva is igaz. Az elkényeztetett gyermek, aki bármit tesz, megbocsájtanak neki, és ugyanúgy szeretik, pont olyan szeretethiányos lesz, mint az, aki csak feltételes szeretetet kap. Ha a gyermek kap egy csokit, érzi a szül? kifejezte iránta a szeretetét. Ha másnap is kap, úgy érzi, jobban szeretik. Ha minden nap kap egyet, akkor egyetlen egyszer maradjon el a csoki, máris követelni fogja jogait. „Még nem adtad ide a mai csokimat!” Mivel az már a joga, ? nem szeretetet kapott, csak a jogait tartották tiszteletben. Az ilyen gyermek azért követel?zik, hogy húzzák már meg a szülei a határokat! De hát kissé eltértünk a tárgytól – kapott észbe a pszichiáter. Majd hirtelen intuíciótól vezérelve megkérdezte: – Mondja, anyósa egyedül nevelte feleségét?
– Leányanyaként szülte meg. Aztán férjhez ment, de feleségem mostohaapja elhagyta.
– S anyósa félt, hogy lányával is ez történik majd. Ezért várta el az ön feleségét?l is, hogy legyen tökéletes. B?ntudata volt, hogy elhagyták. Abban az illúzióban élt, hogy ha a gyermekét tökéletesre neveli, s megmenti attól, hogy elhagyják, és akkor megszabadul a saját b?ntudatától.
– Feleségem nagyanyja is az árvaházban n?tt fel.
– Épp rá akartam kérdezni, de ön megadta anélkül is a választ. Ez már több mint egy játszma, ez már sorskönyv, melyet generációról generációra közvetítenek egyes családokban, mint egy családi átkot.
– Mint az alkoholizmust? – érzett rá Zoltán.
– Pontosan. S minél kétségbeesettebben próbálják „megmenteni” ett?l, annál jobban belekergetik a gyermeket a sorskönyvbe. Anyósában, ahányszor az ön felesége hibázott, vagyis nem volt tökéletes, felelevenedett az elhagyástól való félelem, pánikba esett, és túlreagálta az esetet. Így feleségében az az érzés keletkezett, hogy elhagyják, hogyha nem lesz jó kislány, vagy tökéletes. Gondolom, az ön felesége soha sem mert ellent mondani édesanyjának.
– Valóban. Anyósom szava szent volt. Ha tört, ha szakadt, azt be kellett tartani, amit az a szipirtyó mondott – ismerte be Zoltán gy?lölettel.
– Az ön felesége gyermekkora óta rettegett attól, hogy elhagyják. Így amikor Katóka hibázott, ?t is ugyanaz a páni félelem vette el?, mint annak idején az anyósát. S túlreagálta a dolgot. De ilyenkor nem volt szeretetre méltó anya. S elkapta a kétségbeesés, hogy elveszti a gyermeke szeretetét. De ha ön is kezdte fegyelmezni, akkor tulajdonképpen igazolást nyert, hogy helyesen cselekedett, s miután kislánya bocsánatot kért az apróságért, amit elkövetett, ölbe vehette. Megbocsáthattak egymásnak. Kislánya félelmében megbocsátott édesanyjának, s így felesége megkapta azt, amire gyermekkorában is kétségbeesetten vágyott: a feltétel nélküli szeretetet. Gyermekkorában is néha abban a reményben rosszalkodott, hogy majd megbocsátanak neki, s megkaphatja a feltétel nélküli szeretet bizonyítékát, a megbocsájtást.
– Amíg én meg nem untam a balek szerepét – gondolkodott el Zoltán. – Választhattam,: vagy én vagyok a balek, hogy ? ne féljen az elhagyástól, vagy pokollá tegye az életemet! De hát ez felháborító! S én amilyen idióta hülye vagyok, minden alkalommal feltétel nélkül megbocsátottam neki, míg ? szemrebbenés nélkül, és hidegvérrel kitervelte, hogy…
– Nem tervelte ki. Ez nem egy tudatos terv, csak a sorskönyvi parancs követése. Minden kétségbeesett kapálózása ellenére közben mindent elkövetett, hogy ne szeressék, elhagyják, s így sorskönyve beteljesedjen. Dührohamai az elhagyástól való félelmét voltak hivatottak leplezni. Félt szembesülni az elhagyástól való félelmével, tehát dühös lett. S mivel a düh nem megfelel? érzés a félelem okának megszüntetésére, ördögi körbe került. Egyre dühösebb lett. S egyre jobban félt, hogy elhagyják, mert tudta tudat alatt, hogy rászolgál.
– Még a végén megsajnálom – szólt közbe gúnyosan Zoltán. – Tán arra is van magyarázata, hogy miért csalt meg? Az is a perfekcionizmusának a következménye? Attól tökéletesebb lett, hogy megcsalt, elhagyta a gyermekét, akit egy olyan férfinak a nyakába varrt, aki nem is az apja? Hiszen ha félt az elhagyástól, félnie kellett volna attól is, hogy megcsaljon. Már nehogy azt mondja, hogy ezért se felel?s, hiszen csak a sorskönyvi parancsnak engedelmeskedett!
A pszichiáter elhallgatott. Kereste a magyarázatot, de semmi fogózkodót nem talált azokból az információkból, melyek rendelkezésére álltak. Egy ideig csöndben ültek. Végül Zoltán törte meg a csöndet.
– Egész életünk egy nagy hazugság volt. Egy életen át hazudott nekem. De ha nem elégítettem ki, mint férfi, akkor miért nem hagyott el akkor, amikor megcsalt? Miért kellett velem neveltesse a gyermekét? S annyi év után otthagyják nekem a gyermeküket? Istenem, s én hogy örvendtem, hogy háromévi sikertelen próbálkozás után végre gyermekünk lehet! S minek hordozott az orvoshoz, hogy találjuk meg a medd?ség okát, ha mással csalt közben? Minek volt ez a színjáték?
– Három évig sikertelenül próbálkoztak? – kapta fel a fejét az orvos. Majd mintha valami megvilágosodott volna benne, rákérdett: Mondja, volt rózsahiml?je?
– I-igen – felelte Zoltán bizonytalanul. – Egyetemista koromban. Rettenetesen beteg voltam. De hogy jön ez ide?
– Ez a banális gyermekbetegség feln?ttkorban súlyos szöv?dményekkel járhat együtt. Azoospermiát okozhat. Nem lesz impotens, de a spermiumai életképtelenek lesznek.
– De hát voltunk orvosnál, a spermaanalízist is elvégeztük, s az jött ki, hogy minden rendben – ellenkezett Zoltán, majd hirtelen ledöbbent. – Azt az analízist a saját szememmel nem láttam. ? ment utána, de nem mutatta meg nekem. Azt mondta, elvesztette… Tehát steril vagyok. Ezzel is becsapott! Szent Habakuk! Mit hoz még ez a nap? Gúnyosan kinevettek, megaláztak a h?ségemért, amiért azt kaptam cserébe, hogy felszarvaztak, elvesztettem a feleségem, a pénzem, a cégem, az álmaim, megtudtam, hogy a gyermekem egy kakukkfióka, elvesztettem a nemz?képességem… Mi jöhet még? Be is zárnak? Már csak ezt maradt ki!
– Örvendett, amikor megszületett Katóka? – kérdezte a pszichiáter, de meg se várta a választ. – Madarat lehetett volna önnel fogatni. Imádta. Felesége hazudott, és megcsalta, hogy ezzel az örömmel megajándékozza.
– Ne meséljen nekem itt a kegyes hazugság elméletér?l! Köszönöm, lemondtam volna az élvezetr?l! Felszarvaztatni magam, hogy abban a hitben tengessem magam, hogy gyermekem van! Nekem is jogom van eldönteni, hogy ilyen áron kell-e, vagy nem!
– Ett?l a választól félt ? is. De szeretetvágyában kétségbeesetten vágyott egy saját gyermekre. Aki az övé lesz, s aki sohase fogja elhagyni. Ha elválnának is, a gyermeket az anyának ítélik! Ezért csalta meg. S azt hitte, ha közös gyermekük lesz, azzal önt magához láncolja. Ha ?t el is hagyja, de a gyermekét nem fogja majd elhagyni. S ebben nem is csalódott. Hiszen, ha jól értettem, ön most is azzal jött haza, hogy újra megpróbálják rendbe rakni házasságukat.
– Ó, a drága! Szobrot ne állítsak neki? – gúnyolódott Zoltán. – S ha csak egyszeri alkalom volt, miért kellett neki második gyermek is? Hiszen tudhatta, hogy t?lem nem lehet.
– A kislány, ki – ha jól értettem – eleinte anyás volt, kezdett apás lenni. Ezt ? árulásnak, elhagyásnak élte meg. Valószín? azt remélte, hogy ha lesz egy fia is, s a fiúk általában az anyjukhoz vonzódnak jobban, akkor az az övé lesz. Ezért csalta meg másodszor is. De ez a vágya már nem teljesülhetett az izoimmunizáció miatt. Nem vállalhatott több gyereket. Feltehet?en er?s lelkiismeret-furdalása volt, amiért megcsalta kétszer is. De nem ugyanazzal a férfival csalta meg. Ha több mint tíz éve tartana a kapcsolata a Katóka apjával, akkor vitték volna a kislányt is. S tíz éve kett?s kapcsolatot élni, az már biztos felt?nt volna önnek is, bármilyen vakon hitt felesége h?ségében. Ha felesége viselkedése nem is, de az apa érdekl?dése a kislány iránt szemet szúrt volna. Felesége kétségbeesetten menekült a felel?sség alól. B?nbakot keresett. S megtalálta az ön személyében.
– Ezt mib?l gondolja?
– Egyrészt felesége nagyon fél a felel?sségt?l, mert ha b?nös, megérdemli, hogy elhagyják. Hiszen e hangulatban nevelték. Emiatt mindenért mindig más a hibás. Bárki, csak ? nem. Másrészt az ön jelleméb?l. Hiába büdösringyózza, nem csap be. Ön most is önmagában keresi a hibát. Ezért hallgatott végig. Most is az érdekli, hogy ön mit hibázott. Így tökéletes párja a feleléségének. Azon sohase volt vita, hogy ki a hibás. Mindig ön. Legfeljebb azon, hogy felesége túlreagálja a dolgokat. Ha ön is kifele vádoló lenne, nem tartott volna eddig a kapcsolatuk.
– Így volt- temette arcát két tenyerébe Zoltán.
– S ekkor kezdett a szexuális életük rohamosan romlani.
– Valóban. Már az érintésemt?l is kiverte a libab?r.
– Tehát jól feltételeztem. A mindenért b?nbak már nem lehetett többé a földre szállt Isten, akibe beleszeretett. Akire fel lehetett nézni. Hogyan lehet felnézni egy férfira, akit a nap minden percében meg lehet alázni? Aki megfosztotta a gyermeke szeretetét?l, „elszeretve” ?t? Aki miatt nem lehet második gyermeke…
– De hát miért vagyok én felel?s ezért? – háborodott fel Zoltán.
– Mert ha önnek lehetett volna gyermeke, akkor nem jött volna létre az izoimmunizáció. Hiszen ön Rh– …
– De hát ez egy felháborító, igazságtalan vád! – jött ki a sodrából Zoltán.
– De ? ezt így élte meg. S ön lett a b?nbak a szexuális életükben bekövetkezett zavarokért is. De ami miatt tudat alatt b?ntudata volt. Amiért minden alkalmat megragadott, hogy elutasítsa önt. Még mesterséges vitát is robbantott ki, csakhogy legyen ürügye a fal felé fordulni este az ágyban.
– De id?nként mégis…
– Igen, mert b?ntudata volt, s szerette volna önnek megadni a „tökéletes” asszonyt kárpótlásul. De minél görcsösebben igyekezett, annál kevésbé volt erre képes. Nem is az a volt a baj, hogy ön nem volt vele megelégedve, hanem az, hogy ? nem önmagával.
– Perfekcionizmus – értett egyet Zoltán a pszichiáterrel.
– S ezért is b?nbakra volt szüksége. Feltételezem, hogy bosszúból csalta meg legközelebb. S „mocskosan” nem tudta önmagát önnek átadni.
– Mindig tisztálkodott szeretkezés után – ellenkezett Zoltán.
– Lelkileg érezte mocskosnak magát.
– Ó a drága! Milyen kedves gesztus t?le!
– A paradoxális ebben, hogy szeret?jével képes volt a szexuális kapcsolatban feloldódni. Neki nem kellett görcsösen a „tökéletes n?t” adnia. S az örvény vitte tovább. Emiatt is ön lett a b?nbak. De még mindig szerette, bármennyire is gy?lölte. Emiatt arra vágyott, hogy valaki állítsa meg ebben. Ön! Ön ehelyett Balek volt, így nagybet?vel, aki nem is vette észre, hogy megcsalják.
– S mit kellett volna tennem? Mondjuk, rájövök. Ha elnéztem volna neki, még nagyobb BALEK lettem volna, csupa nagybet?vel. Ha jelenetet rendezek, csak nevetséges lettem volna, s a másik karjába lököm vele. Megtiltom neki, hogy megcsaljon? Nevetséges. Beadom a válópert? De hiszen azzal sem állítom meg! Nehogy azt mondja, hogy virágot kellett volna vegyek neki!
– Szerintem ezt ? se tudta. Ahogyan az alkoholista is kétségbeesetten várja környezetét?l, hogy akadályozzák meg abban, hogy alkoholista legyen, de közben csupa adu ász van a kezében, amivel szabotálja igyekezetüket… De mivel ezt ön nem tette meg, megint ön lett a b?nbak. S egy adott pillanatban betelt a keser? pohár. Már rég eldöntötte, hogy elmegy, de eddig képtelen volt meggy?zni magát, hogy megtegye. Az utóbbi id?ben már arra játszott rá, hogy meggy?zze magát, van elég oka a válásra.
– Ezel?tt vagy tíz nappal még kifutott a számon, hogy „Azt akarod, hogy elváljunk?” ? tagadta, hogy válni akar – kételkedett Zoltán.
– Nem volt még kész. S mivel lelke mélyén még szerette, tudta, hogy a gyermek miatt találkozniuk kell majd. Vagy a világ tudomására kellett volna hoznia, hogy a más gyermekét neveltette önnel. Emiatt meg a barátai vetették volna meg, és elvesztette volna ?ket. Nehéz döntés el?tt állt. S a végs? döntést se ? hozta meg, szerintem. Idézek a leveléb?l: „Választanom kellett az igazi férfi és a gyermekem közt, ki nem engem szeret, hanem téged.” Gyermeke, ki elárulta ?t, s ki feltehet?en sokat emlegette volna önt, is állandóan önt juttatta volna eszébe. Így elment a férfival, kivel törölhette eddigi élete nyomait. Elment a világ végére, hogy semmi se emlékeztesse önre és kislányára, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása. E bosszúálló, megalázó levél is, s a megcsalás egyértelm? nyomai is arra szolgáltak, hogy meggy?zze önmagát, ön megérdemelte, hogy így elbánjon vele.
– De a Katóka fényképét elvitte!
– Igen, akkor ezek szerint nem sikerült meggy?znie magát, hogy elég oka van a gyermekét elhagyni. De szembenézni vele nem lett volna ereje. Ezért gondolom, levelet se írt neki.
– S itt hagyta egy férfi nyakában, ki még csak nem is az apja!
– Egy olyan férfira bízta, ki mindig jó apja volt. S ki abban a tudatban élt, hogy ? a kislány apja. Csakhogy nem tudta, hogy…
– Már nehogy szentet faragjon bel?le, és mártírt! Hogyan jutott ezekre a légb?l kapott következtetésekre? – emelte fel a hangját Zoltán.
– Nem légb?l kaptam ?ket. Pszichológiai törvényszer?ségek. Hasonló jelenségek lejátszódnak sok családban, de nem mindenhol ilyen széls?séges alakban. A válóperek mögött is hasonló jelenségek állnak. Melyek sajnos nem is ritkák.
– Kicsoda ön, hogy így belelát a magánéletembe, s jobban ismeri, mint én magam? Pszichológus?
– Dr. Kovács Sándor vagyok, gyermekpszichiáter és pszicho-terapeuta. Dr. Csegezi Dániel hívott ide, amikor az ön kislánya rájött, hogy ön nem az édesapja, s?t édesanyja is elhagyta.
– Nem az én lányom!
– Jogilag még az öné. Perelhet, de míg a jogi procedúra lefolyik, az ön jogi felel?ssége, hogy gondját viselje! Gondolja meg, az a kislány, aki eddig apaként szerette önt, nem hibás azért, amit az anyja elkövetett, s azért sem, hogy ön ebben a játszmában feleségének ideális partnere volt. Ez a kislány hihetetlen lelki traumán…
– Mindent a kakukkfióka érdekében! Én vágjak jó pofát az egészhez, s neveljem apai szeretettel e ringyónak a kölykét, aki még csak látni sem akarja. Azét, aki megfosztott a családomtól, a becsületemt?l, a pénzemt?l, a cégemt?l, a szakmai álmaimtól, nevetségessé tett az egész világ el?tt, az emlékeim örömét?l, s még én neveljem fel a kölykét?
– Próbálja e kislány helyébe képzelni magát – próbálkozott kétségbeesetten a pszichiáter.
– Mondja, miben lesz jó ennek a kisánynak, ha már csak az ? árdeke számít, hogy egy olyan férfi mellett éljen, aki azért perel, hogy elismerjék, nem a gyermeke? Aki „ki akarja rúgni”? Akinek már csak a látásától élete nagy megaláztatása jut eszébe? Az dobja az els? követ egy ilyen férfira, aki nem „rúgna ble”, ha nem is szó szerint, fizikailag, de legalább szóban, ahányszor csak meglátja? Hiszen ha rossz apának bizonyult, akkor a procedúra felgyorsulhat, és hmarabb megszabadul t?le? Tényleg azt hiszi, hogy mellettem a helye?! – kiabálta Zoltán magából kikelve, majd elviharzott.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Vandra Attila
