Tara Scott : Melyik élet? 1. rész

 

 

 

 

Lassan nyitogatni kezdte a szemét. El?ször résnyire, majd újra próbálta. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, még ez az apró mozdulat is nehezére esett. Végül er?t vett magán és kinyitotta. Fehér plafont látott maga fölött.

Ameddig a szemét el tudta fordítni, próbált körülnézni. Egy félig elsötétített ablakot látott, kint sütött a nap. Még csak ébredezett, küzdött a ráteleped? kábulattal, s máris szerette volna megnézni a másik oldalán ütemesen csipogó valamit, ami kezdte idegesíteni. Minden egyes hangra, ami jött felé, egy-egy t?szúrás volt a fejében. Oda akart fordulni, de ahogy mozdult, éles fájdalom hasított bele. Úgy érezte, a szemei kiszakadnak a helyükr?l.

– Jó, ezzel várjunk – gondolta -, s megpróbálta tovább felderíteni, hol is van.

Keze ropogós, tiszta ágynem?t érintett. Elcsodálkozott.

– A háború közepén vagyunk, és én itt fekszem valahol, egy tiszta ágyban. Fert?tlenít? és gyógyszer szaga terjengett a leveg?ben.

– Kórházban lehetek, tehát túléltem. Mi lehet Johnnal? ? is túlélte vajon? Nem hallok lövéseket, bombázást. Sem közel, sem távol. Ha ez egy kórház, nagyon messze lehet a frontvonaltól. De hol? John, hol lehetsz? Lehet, hogy itt van a közelben egy másik szobában? De ha többen vagyunk itt, hogy nem hallom a sebesültek jajgatását? Túl csendes minden. Furcsa.

Becsukta a szemét. Hallotta, hogy valaki egy pillanatra megállt az ajtónál, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy újra kinyissa a szemét. A léptek távolodtak, és ? érezte, hogy zuhan-zuhan bele a semmibe. Nem tudta, mennyit aludhatott.

Suttogó hangokra ébredt. Az els? percben arra gondolt, megnézi, kik beszélgetnek, de aztán gyorsan meggondolta magát.

– Meg kell hallgatnom, milyen nyelven beszélnek. Lehet, hogy ellenséges területre értem le, nem szabad felfednem magam.

Nagyon er?sen próbálta kihallgatni a beszélget?ket, de messze voltak. Majd meg?rült a kíváncsiságtól, de meg sem moccant. A gép továbbra is szaggatottan csipogott mellette.

– A franc egye meg ezt a szart, ha ez nem volna, lehet, hogy hallanám, mir?l pusmognak.

A két beszélget? elindult valamerre, a hangjuk egyre távolodott, majd elenyészett.

– Na, majd legközelebb – gondolta.

– Hogy is történt? – Meglep?dött, milyen tisztán emlékszik: bombázókat kísértünk aznap a németek fölé. – Már hazafelé tartottunk… Örültünk, mert valami csoda folytán csak két gépünk sérült, de imbolyogva, bukdácsolva ?k is igyekeztek velünk, hogy legalább a saját területünket elérjék. Ha a csatornán át tudnak jutni, megmenekültek, honi légtérben vannak. John a bal oldalamon repült. Tisztán láttam a gépe törzsén a lyukakat, amiket tegnap szedett be egy német ME-109-t?l, s a földi békáknak, ahogy a szerel?inket hívtuk, még nem volt idejük befoltozni. Az elnevezésük csak tréfa volt, mindannyian tudtuk, hogy t?lük függ az életünk.

Miel?tt elindultunk a bevetésre, megbeszéltük, ha szerencsésen visszaérünk, estére elvisszük a lányokat táncolni. Reggelt?l a sz?k gépben ülünk, jól fog esni a mozgás és a lányok jó kedve. Nyugodt utunk volt, ellenség sehol. Odafelé megfizettük most is a belép?t, mint minden alkalommal, ME-109-esek jöttek ellenünk, de mi többen voltunk, s lefújtuk ?ket az égr?l, mint szél a faleveleket. Csodáltam is ezt a nyugalmat, ahogy egyre messzebb kerültünk t?lük, nem üldöztek ma. Teljesen átadtam magam az este ránk váró mulatság jóles? érzésének, mikor hirtelen minden felborult. A nap fel?l támadtak, magasabbról, mint ahol mi repültünk. Tipikus német taktika. Ezért nem láthattuk ?ket. Éppen Susan képét néztem a m?szerfalon, a szép, nevet? arcát. John hangja riasztott fel: – Paul! Itt vannak!

Mire felnéztem, már ott is volt. Jobbról jött ívben felém, és már tüzelt is. Felfogni sem volt id?m, hogy mi történik, óriási ütéseket éreztem a mellkasomon, többet is. A testem rángatózott, hiába fogta a heveder. Vér fröcskölt szerteszét. Mindez pár másodperc volt. Nem éreztem fájdalmat, csak a lövedékek helyét tompán, de nagyon er?sen, és valami hihetetlen kétségbeesést.

– Végem! Meg fogok halni

John ismét a bal oldalamon bukkant fel, olyan szorosan jött mellém, hogy a szárnyunk majdnem összeért. Pánikba estem!

– John! Eltaláltak! Meghalok! John! Meghalok! – ordítottam, mintha ? tehetett volna valamit.

– Paul! – hallottam John kétségbeesett hangját a rádiómban. – Tartsd egyenesben a gépet! Paul! Húzd fel az orrát! Húzd fel!

John hangja egyre messzebbr?l jött, és lassan elsötétült el?ttem minden.

Susan! Azt hiszi ? is, a szüleim is, és mindenki, hogy meghaltam! Istenem! Mama és papa! Biztosan belebetegedtek, ha ?k is élnek még egyáltalán.

Az arca két oldalán könnyek peregtek le, a feje egyre jobban fájt, és a csipogás is felgyorsult kissé, de most tudomást sem vett róla. A hirtelen rászakadt valóság lekötötte a gondolatait. Majd újra felötlött benne, amin már korábban is elcsodálkozott: – Hogy lehet, hogy nem hallatszik ide a háború zaja? Olyan csend van, mintha béke lenne a világban. Benyúlt a paplan alá, a mellkasa be volt kötve, elég szorosan. A fején is kötés volt.

– Olyan régen nem lehetek itt, hogy vége legyen a háborúnak, vagy mégis? Még mindig fáj a lövedékek helye. Mindegy, majd elmúlik. Az a lényeg, hogy túléltem, bár nem igazán értem, hogyan! Mióta lehetek itt? 1944. május 23-án találtak el, 28-án van John születésnapja. A lányokkal és a többiekkel óriási bulit szerveztünk neki. Elmosolyodott. Az egyik fiú még egy üveg whisky-t is szerzett valahonnan.  Háborúban ez valóságos kincs. Megsimogatta az állát.

– A mindenit, de frankón megborotvált valaki, míg aludtam! Mintha sosem lett volna sz?r az arcomon. Nekem miért nem sikerült így egyszer sem? A feje, ha nem mozgatta, csak tompán fájt, igyekezett err?l nem elfeledkezni, de lépéseket hallott, melyek egyenesen az ágya felé közeledtek.

Kíváncsisága legy?zte a fájdalomtól és a lebukástól való félelmét, és oldalra fordult. Lesz, ami lesz, tudni akarja, hol van?!

Azt hitte, képzel?dik, de óriási meglepetésére John közeledett felé fehér köpenyben. Nem akart hinni a szemének. Olyan, mintha tíz évet öregedett volna, de él! Igaz, a háború mindenkit öregebbé tett. Határtalan örömet érzett.

– John, te élsz?! – Az el?bbi meglepetés eltörpült ahhoz képest, amit most érzett: – A hangom! Mi történt a hangommal?! Olyan bársonyos, meleg, mint egy n?é! Biztos a hangszálaim is megsérültek.

Kinyújtott kézzel várta, hogy barátja odaérjen hozzá.

– John! Hát élsz?! Túlélted Te is! Úgy örülök! Mióta felébredtem… Khm… Khm… – megköszörülte a torkát zavarában, de nem változott semmi – egyfolytában rád gondoltam.

John végighallgatta türelmesen, de er?sen gondterhelt arccal, majd megszólalt:

– Dr. Richards vagyok asszonyom, a kezel?orvosa. Örülök, hogy felébredt. Ki az a John?

– Jaj, öreg! Ne izélj már! Jó hecc a hangom, mi? Nem bírnád kihagyni!

A másik fölé hajolt és mutatóujját jobbról-balra, majd vissza, elhúzta a fekv? arca el?tt.

– Kérem, asszonyom! Kövesse az ujjamat a tekintetével.

– Na jó, ebb?l tényleg elég! Tudod, hogy imádok veled ökörködni, de most fáradt vagyok, fáj a fejem, és ezer kérdésem van! Például hova zuhantam, hogy túléltem? Lel?tted a mocskot, aki elintézett engem?

A másik elkomorodva felegyenesedett.

– Én lennék a legboldogabb, ha így elviccel?dhetnénk, de kérem, én Richards doktor vagyok, és szeretném, ha most elmondaná, hogy miért hív Johnnak? Hasonlítok valakire, akit Johnnak hívnak?

– John! – kinyújtotta felé újra a kezét, de a másik nem viszonozta a mozdulatot, kezét a zsebében hagyta. A beteg olyan arcot vágott, mint mikor hirtelen eszébe jut valakinek valami: kezével intett, az orvos ismét közelebb hajolt.

– John! Ellenséges területen vagyunk? Nem beszélhetünk?

– Mivel tudnám meggy?zni, hogy összetéveszt valakivel? Biztos, hogy tisztán, jól lát?

– Én tisztán látlak, gyerekkorunk óta! – hangja már türelmetlen és dühös volt. Folytatni akarta, de az ajtóban egy n?vér jelent meg:

– Doktor úr! Sürg?s eset a négyesben! Sok vért vesztett!

– Indulok máris! Bocsásson meg asszonyom! Ahogy tudok, visszajövök!

– Ne, John! Ne menj el, kérlek!

A csipogás ismét felgyorsult. Az orvos a folyosóról visszaszólt a n?vérnek, aki a m?szereket ellen?rizte az ágy mellett:

– Kérem, hozzon a betegünknek nyugtatót! Injekcióban! Igyekszem vissza!

– Máris hozom!

Paul egyedül maradt. Dühös volt, füstölgött magában:

– Méghogy n?! Én! ? meg doktor kicsoda is? Nem is jegyeztem meg! Mi ez a baromság?? Nem viccelt! Ismerem kicsi korunk óta, tudom, hogy nem viccelt! De akkor mi van?! Olyan, mintha nem is ? lenne! Ketten voltunk, nyugodtan beszélhettünk volna! Nem akart beszélni! – Az „akart”-ot megnyomta.

Megjelent a n?vér az ajtóban az injekcióval. Paul jól megnézte. Negyvenes lehet, szép arcú. Nem törte meg a háború, pedig ? is csúnya dolgokat láthatott.

– Meghoztam a szurit! – mosolygott Paulra.

– Mondja n?vér! Mi történik itt? Mióta vagyok itt? Nem hallom a többi sebesült hangját! És miért hívja John-t doktor úrnak?

– Richards doktort nem Johnnak hívják, ? Robert Richards. Hasonlíthat valakire, akit Ön Johnnak ismer, asszonyom!

– Ne mondja nekem maga is, hogy asszonyom! Hát maga is és John is meg?rült? Vagy álmodom ezt az egészet? Egy rossz álom, amib?l majd felébredek?! – már kiabált. – Mindjárt megmutatom magának, hogy nagyon is férfi vagyok!

Benyúlt a takaró alá, de ki is kapta a kezét. A szeme kikerekedett, elakadt a hangja, pár másodpercig üveges tekintettel meredt maga elé, majd megmozdult, az ápolón?re nézett, és feltört bel?le a sírás:

– Úristen! Ki tette ezt velem?

– Mi… Mit? – hebegett a n?vér ijedten. Mit?l rémült meg ennyire?!

A n? zokogva válaszolt: – Ki és hogyan csinált bel?lem n?t?! És milyen jogon? És Johnnak mi köze ehhez az egészhez?!

Az ápolón? beadta az injekciót, arca szánakozó volt:

– Nézze kedves! Én nem értem, mir?l beszél. Richards doktorral tíz éve dolgozom ezen az osztályon, szinte még kezd? baleseti sebész volt. ? operálta meg önt, amikor a baleset után behozták. Eltörtek a bordái, volt, amelyik több helyen. Súlyos fejsérülése volt.

A n? meglepetésében abbahagyta a sírást.

– Tíz éve?! De hát az én bordáim nem eltörtek! Találatot kaptam! Egy egész sorozatot!

Az ápolón? hitetlenkedve nézett rá:

– Ezt álmodta asszonyom? Lehet, hogy álmodta!

– Dehogy álmodtam! Egy német gépb?l tüzeltek rám, és be is kaptam egy sorozatot. Johnnal meg a fiúkkal hazafelé tartottunk. Bombázókat kísértünk… – elmerült az emlékeiben, mesélt, de a hangja egyre halkult, szakadozottá vált, s lassan elnyomta a nyugtató.

– Jó lenne, ha aludna pár órát – gondolta a n?vér -, meglátjuk utána hogy’ ébred, s id?t nyerünk.

Kiment a folyosóra, meglátta, hogy az orvos szobájának az ajtaja nyitva van.

– Bocsásson meg Bess, megyek már, de muszáj innom egy kávét, hulla fáradt vagyok!

– Nyugodtan igya meg a kávéját doktor úr, elaludt a nyugtatótól, de amit m?velt, és mondott, kész ?rület!

– Nagyon rosszkor kellett otthagynom. Úgy örültem, hogy végre felébredt, és azt hittem minden rendben lesz.

– Mondott valamit arról, hogy miért hív engem következetesen Johnnak?

– Már nem ez a legnagyobb gond!

– Miért? Mi történt?

– ? úgy tudja, hogy idáig férfi volt.

Az orvos félrenyelte a kávét, és hevesen köhögni kezdett. Bess megveregette a hátát.

– Hogy mi volt?! – meredt Bessre, mikor végre rendesen kapott leveg?t.

 – Férfi. Kitört bel?le a hiszti, mikor rájött, hogy ? egy n?! És amiket mesélt?! Azt mondta, hogy önnel, vagyis önnel, mint Johnnal valami bombázókat kísértek valahonnan hazafelé tartottak, és ?t lel?tték. Egy sorozattal. A bordái nem eltörtek, hanem a lövedékek miatt sérült. És mindezt halálosan komolyan gondolja. Még egy-két kalandjukról mesélt is!

– Kalandunkról?! – kérdezte Richards. – Milyen kalandunkról? Richards egyre idegesebb lett.

– Gondolom a háborúban. Azt mondta, egy német gép találta el.

– De hát mi a fene ez?! Mi történt a fejében még nem volt magánál? Már attól féltem, nem is tér magához, és… Nem értem. Beszélt neki arról, hogy miért van itt?

– Nem. Úgy gondoltam ez csak olaj lenne a t?zre, és ahogy elkezdett mesélni a kalandjaikról, lassan elaludt.

– Nagyon jól csinálta Bess! Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha felébred.

– Arra én is. Lehet, hogy álmodott, és minden a helyére kerül?

– Nem tudom Bess. Nem tudom. Teljesen magánál volt. Meggy?z?déssel mondta, amiket mondott. Ilyen fejsérülésnél el?fordulhat részleges vagy teljes amnézia, de ilyet, hogy valaki olyan valamire emlékezzen, ami egyszer?en nem történhetett meg vele, még nem hallottam. Fel kell hívnom a férjét. Már kerestem, hogy elmondjam neki, hogy a felesége felébredt, de valami megbeszélésen volt. Azt mondta az el?bb, hogy most alszik, ugye?

– Igen. A nyugtatótól még egy ideig nem ébred fel.

– Jó. Akkor megvárjuk, hogy felébredjen, hátha vége is lesz ennek a rémálomnak. Addig nem is keresem a férjét. Nem akarom megijeszteni. Minden délután jön, itt ül estig mellette, fogja a kezét, és beszél hozzá. Nagyon szorosan köt?dhetnek egymáshoz. Bár minden ilyen esetnél így lenne! – sóhajtott -, hamarabb gyógyulnának az effajta sérülésekb?l. Talán a szeretet, ami sugárzik feléjük, vagy nem tudom, mi az, ami hatással van rájuk, de ez biztos, hogy így van! Hogy mondjam el neki, mi történt? Nem mehet be hozzá, míg ez az egész nem tisztázódik!

– Rendben. Én addig végigjárom a többi beteget, beszélek a lányokkal, van-e valami gond, és benézek hozzá is természetesen. Olyan bajban vagyok, nem tudom, mit mondhatok neki. Mikor megmondtam, hogy tíz éve együtt dolgozunk, csak tovább rontottam a helyzetet.

– Azt hiszem, az lenne a jó stratégia, ha inkább megpróbálná kérdezni. Hagy beszéljen ?. Óvatosnak kell lennünk.

– Vigyázni fogok.

 

A n? újra felébredt:

– Tehát nem álmodtam az egészet, tényleg itt vagyok! Abban reménykedtem, hogy felébredek, és azt mondhatom legyintve: Á! Csak egy hülye álom volt! De úgy látszik tényleg ez a valóság! Mit is mondott a n?vér? Tíz éve dolgozik Johnnal? Akkor volt kezd?? ?szintének t?nt, de lehet, nagyon jó színész is. Mi ez az egész? John tényleg öregebbnek t?nik, de ha tíz éve orvos, mikor lett vége a háborúnak? Hol voltam én eddig? El kellett végeznie az orvosit. Ennyi id? hogy eshetett ki az én életemb?l? Lehet, hogy valami kísérlet része vagyok? Kimosták az agyam? Vagy… – újra sírni kezdett, ahogy csak egy n? tud sírni, mikor már minden érvb?l kifogyott. Agya g?zer?vel kereste a lehetséges magyarázatot. Ha hazudnak, John is benne van ebben az egészben? Fél? Kényszerítik? Miért? Én az életemet sem féltettem volna ott fönt, érte. Ennyit ért a barátságunk? Elárult? – majd villámként csapott le rá a felismerés: – hogy én milyen hülye vagyok! A mellkasomon találtak el, és még be vagyok kötve. De mikor szabtak át..? Vagy valamiféle mellet is rám ragasztottak? Mire megy ki ez az egész? Mi a célja? De úgy emlékszem az egészre, mintha tegnap lett volna! Más nincs is a fejemben, ami megint hasogat.

– Még nem tudok felkelni, de ha jobban leszek, azonnal megszökök! Valahogy csak hazajutok! Szerzek egy ápolón?i ruhát, és… – már nem sírt. Az elkeseredést, kétségbeesést felváltotta a dac: – Akármi is volt a céljuk, nem kapnak meg egészen!

 

Richards telefonja megcsörrent. Szétnyitotta, a füléhez emelte. Kellemes n?i hangot hallott:

– Üdvözlöm, doktor úr, Mr. Evans szeretne Önnel beszélni! A megbeszélésnek vége, mondtam neki, hogy kereste, de látta a mobilján is az ön hívását, csak közben lemerült a készüléke.

– A fenébe! Elfelejtettem, hogy kijelzi… – bosszankodott magában az orvos. Most mit mondjak? – Á! Mr. Evans! Üdvözlöm! Sajnálom, ha megijedt. Nem, nincs semmi baj, csak szeretném megkérni, hogy ha ma beér a kórházba, keressen meg, miel?tt bemenne a feleségéhez. Ezt nem lehet telefonon megbeszélni. Várni fogom! – összecsukta a mobilját, és épp fújt egy nagyot, mikor a f?n?vér jelent meg az ajtóban:

– Valami baj van? Gondterheltnek látszik!

– Bess! De jó, hogy épp itt van! Visszahívott Evans, látta a mobilján, hogy kerestem. Szaladjuk körül a betegeket, van-e valakinél sürg?s ellátnivaló, hogy ne kelljen várnia rám, nehogy bemenjen a feleségéhez.

– Mi lesz, ha mégis látni akarja?

– Nem lehet! Meg akarom mutatni ?t, de úgy, hogy Mrs. Evans döntse el, hogy tudja-e, hogy a férjét látja.

– Fénykép?

– Nem, dehogy! Megállok vele az ajtóban, mint egy ismer?ssel. Ha felismeri, minden rendben. Ha nem – sóhajtott -, nehéz út vár rá.

 

 

(folyt.köv.) 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Tara Scott
Szerző Tara Scott 62 Írás
52 éves vagyok, Szolnokon élek családommal, valamint kutyákkal, és cicákkal. Szabadidőmben könyveket írok. Minden érdekel, ami kapcsolódik a repüléshez, állatokhoz, szeretethez. Nem velemszületett nevem, de már jó ideje (:))))) viselem: Lethenyei Zoltánné. Ezen a néven az iwiwen is megtaláltok. Ha mostanában nem engedélyezték a több- nejűséget, akkor egyedül vagyok még. Ott láthatjátok a családomon kívül az állatainkat is. "Családom, és egyéb állatfajták" /G. Durrell/ Hát, ennyit magamról.