Hétvégén, vasárnap reggel, kávéfőzés közben bekapcsolom a rádiót. Amíg várom, hogy lefőjön a kávé, keresek valami hallgathatót. Emberi szóra vágyom, valami szépre. Zene minden adón, unásig hallgatott slágerek. Egy adónál megállok. Riport Sebestyén Mártával, akinek hangját nagyon szeretem. Népdalokról beszélgetnek, s arról, hogy a mai gyerekek mennyire nem ismerik a magyar zenét, dalokat, nincs identitástudatuk. Elgondolkodom a hallottakon, lefőtt a kávé is. Emlékek jönnek elő. Hogyan is van annak igazsága, amiről az imént hallottam?
Óvodás korú gyermekkel szóláncot készítek. Első, ami eszébe jut, Amerika. Rendben. Egyszer elmegy, de a harmadik alkalommal már szóvá tettem.
– Hol van Amerika?
– Nem tudom – volt a válasz -, de ha nagy leszek, majd elmegyek oda.
– Ahhoz sok pénz kell – mondom.
Kinevet. Hozzám még a Mikulás jött gyermekkoromban, nála Télapó járt. Tudom, nem sok a különbség, de a két szó mögött más eredet van. Ez még nem baj.
Másik kisfiú, aki már iskolás, harmadik osztályban komoly szövegértéssel küzd. A legegyszerűbb szavak is mást mondanak neki, vagy semmit. Beszélgetünk. Kiderül, óvodás korában szinte alig hallott népmesét, a mi meséinket. Mi volt helyette? Tévéből MiniMax áradat, s ott is válogatottan azok a mesék, amelyek gyors képváltással peregnek, harcos teknőcök küzdenek, idegen néven, a megmagyarázhatatlanért.
Beszéltem az édesanyjával. Az a baj, ha az ő fia nem nézi ezeket a meséket, s ő nem vásárolja azokat a figurákat, szörnyeket, amelyek ott szerepelnek, társai kiközösítik, nincs témájuk.
Meglepődtem. Unokám már túl van óvodás életkorán. Sok magyar, s más népek meséit is ismeri. Az ő édesanyja is ezeket hallotta tőlem. Hagyományok, jut eszembe. Értékrend – tolakodik fel a gondolatomba a szó. Származás, a szó jó értelmében, nem az elit, csak a hagyományig vissza.
Másik gyermek, akinek édesapja arab, törve beszél magyarul. A kislány két nyelven beszél, ezért tanulunk együtt. Ő kivétel minden szempontból. Ismeri azokat a meséket, amit hiányoltam, az ezeregyéjszaka meséit különösen ragyogó szemekkel hallgatta. Iskolában kevés barátnője van. Szívesen mesél, ha kérdezik, ha nem Damaszkuszról, ahova szünetekben utazik. Osztálytársairól azt mondja, „menőznek”. Szereti az énekórákat.
– Tudod, ki volt Kodály Zoltán? – kérdezi tőlem egyszer.
Csodálkozott, mikor elmondtam, hogy még Japánban is ismerik. Ajándékot kap tőlem mindig születésnapjára, apróságot. Karácsonyra szép kis csomagot hozott nekem. Kibontva csodálkoztam, nézem a kis ékszerdobozt elefántcsont berakással, egy épület, arab felirattal, meghatódtam.
– Tudod, mi ez? – kérdeztem.
– Hát nem ismered? – csodálkozott. – Ez a születés temploma. Tudod, a karácsony, meg Jézus…
– Tudom – mondtam.
Így is lehet…
Magyarság – írtam a címben. Elnézem néha a tini lányokat. Mozgásuk darabos, járásukban semmi harmónia.
Láttam kis faluban néptáncoló fiatalokat, akiken farmerben is látszott valami más, ahogy a colásüveg után nyúltak, az a mozdulat volt, amellyel az üveget tette a fejére tánc közben, hihetetlen biztonsággal.
Sebestyén Márta azon gondolkodott a riportban, ha az utcán megkérdeznének fiatalokat, hány népdalt ismernek, mi lenne a válasz. Igaza volt, alig hallana valamit, de ez a helyzet a mesékkel is. Ifjúsági regények? Könyvek? Minek, ott a tévé, s annak speciális nézői. Van, aki csak a sportcsatornákat nézi, mások olyan minden mindegy módon, csak háttérzaj legyen. Gyereknek villanypásztor, számítógépes játékok, némán ülnek előtte. Az iskolában pedig fogalmazást kell írni…
Tovább fut a gondolatom, számolgatok, hány országban jártam? Viszonylag nem sok: Románia, Szlovákia, Csehország, Ausztria, Szlovénia, Szerbia, Németország, Spanyolország, Olaszország, Görögország. Minden ott élő népnél éreztem, büszkék az identitásukra. Esténként némely országban – aki járt ott, ki tudja válogatni, melyikre gondolok – saját zenéjüket hallgatják. Egyéb csak a külföldieknek szól éjszakai szórakozóhelyeken.
Az is eszembe jut, hány generáció nőtt fel, akiket már nem is érdekel, amiről írok.
Azért még egy tapasztalatot hozzáfűznék. Kis faluban, ahol a lakosság szinte csak cigányokból áll, persze a gyerekek is. Két éven át tapasztaltam, ők tudják kik, összetartanak, velük nehéz volt elfogadtatni, hogy részei a magyar társadalomnak. Mozgásuk harmonikus, beszédük vegyes nyelv. Nehezen taníthatóak sok dologra, de bármikor, ha ott jártam, hazafelé azon gondolkodtam, van bennük valami, ami a mi gyerekeinkből hiányzik, mások. Szétszórt nép, mondjuk.
Mi magyarok, hány országban? Talán alig van, ahol nem élnek honfitársaink. Beszélik a nyelvet, őrzik hagyományainkat. Mi itt élünk az anyaországban, mennyivel könnyebb lenne élni azzal a kinccsel, ami a miénk. Lehetne?
Legutóbbi módosítás: 2010.01.07. @ 20:13 :: Sonkoly Éva
