Kavyamitra Maróti György : Úgy volt: így

Július huszonhatodikán történt: július huszonhatodikán.
Alaposan kell e számot elemezni, megérteni, számmisztikailag kell megérteni, mert ez a nap a hetes szám jegyében telt, márpedig a hetes számról azt illik tudni, hogy a bezárkózás, az eltávozás és a visszatartás száma.
Hetes számú napokon megáll az a tény, hogy a mélyen érzelemgazdag emberek is – márpedig Lalagé ilyesfajta – gyakran érzik úgy, hogy menniük kell, hogy képtelenek harmonikus, szépcsillagú kapcsolatokat teremteni vagy folytatólagosnak gondolni: ezért a hetes szám sokszor a meg-nem-értés száma: számomra azonban nagyon is érthető volt e nap történése, hisz képzett számmisztológus vagyok: az ám!
Tudtam, tudom hát: ilyen számú napokon szokottnál nagyobb erővel támadhat föl a szabadság, a szabadulás, a függetlenedés nagy vágya, hát a lalagék nem ritkán érezhetik súlyos bilincsnek az őket máshoz fűző kötelékeket.
Főképp ilyen hetes számú napokon, mint ez volt.
De azt, hogy a hetes szám az el-fölröppenés száma is, azt – bármilyen nagy numerológus vagyok egyébként – nem tudtam, csak valahogy – végtelen számú alsó tudataim egyikében – sejtettem én, hogy úgy fog történni, úgy kell történnie.
Július huszonhatodikán – ama hetes számú napon – déltájban érkezett hozzám szép Lalagé, és rávett, hogy menjünk el a KOGART-ba, mert ott aznap volt utoljára látható Gulácsy Lajos begyűjtött képeinek tárlata, és ennek a fest?nek mindketten bolond rabjai voltunk.
Meghökkentőnek tűnik most, így utólag, hogy Lalagé egészen úgy viselkedett a tárlaton, mintha bármiféle folytatásnak lehetsége lenne.
Régi szokás szerint faggatott a képekről, és szemmel láthatóan eltette buksijába a hallottakat.
Az egyik képen egy itáliai kávéház szerepelt, a kis kártyán alul ott volt a kávéház neve. Lalagé megjegyeztette velem a nevet, mondván, ha majd egyszer arra járunk, akkor meg tudjuk keresni Triesztben azt a kávéházat.
Meg is jegyeztem, halálomig tudni fogom, bár soha mi ketten Triesztbe menni nem fogunk.
Alapos nézelődés után kisétáltunk az Andrássy útra, és elindultunk a Városliget felé. Meleg, szépséges nyári délután volt, kacsák úsztak az Andrássy út megolvadt aszfaltjában; vagy a Ligeti Tóról jöttek, vagy az Állatkert vízimadár-tavából, ki tudja, és Lalagé – szokása szerint – nem járt, nem lépkedett, hanem úszott a kockaköves díszburkolat felett. Röpült és a kacsákkal együtt úszott.
Hazérkeztünk.
Különös, de ezt már mind a ketten így fogalmaztuk meg. Otthon majd… Itthon… Haza… Pedig hát: Lalagé sosem költözött ide a szó hagyományos értelmében, bár talán több id?t töltött ebben a kis lakáskában, mint odahaza. Ráadásul nekem sem volt igazából otthonom ez a bútorozottan bérelt pici kis lakás: semmihez nem nyúlhattam, szőnyeget, bútort ki nem dobhattam, hiába, hogy nagyon nem szerettem azokat.
Szóval különös módon volt ez otthonunk: a legkülönösebb azonban az volt, hogy azóta éreztem otthonnak magam is ezt a lakhelyet, mióta Lalagé újra ott volt (tizenhárom évvel ezelőtt már laktunk együtt egy másik „otthonban”), mióta Lalagé olykor itt aludt, itt ébredt, itt ebédelt, vacsorázott,  fürdött, fogat mosott.
Írtam már: hévséges nap volt azon a július huszonhatodikán, kánikulai meleg, de többször is hirtelen jött záporok mosták a város mindenszennyesét, így inkább afféle trópusi id?járásra hasonlított a nyár, amely hamar megizzasztotta az embert, hozzátapasztotta nyirkos testéhez a ruhát. Ezért, amikor hazaérve megkérdeztem Lalagét, akar-e enni valamit, azt felelte, hogy el?bb zuhanyozni szeretne, mert ragacsosnak érzi magát.
”Most fürödni fogok; nem jössz be?” – kérdezte.
”Jöhetek.” – mondtam én.
Ez a játék köztünk kétféle tőről fakadt: az egyik ágon természetesen a Micimackóból idéztünk egy párbeszédet, a másik ágnak hosszú sora volt.
Lalagé visszatérése után néhány héttel szokott vissza a régi otthonosságba, és – például – kezdett el újra teljes természetességgel megfürdeni, átöltözni nálam.
Néhányszor kérnem kellett, hogy bemehessek a fürdőszobába mikor zuhanyzott, aztán – miután beleegyezett -, máris rászokott, hogy ő hívjon, ha én elfeledtem volna, vagy valami más dologba kezdtem, míg ő zuhanyzott.
Persze mindig, mindent hamar elejtettem, és mentem nézni őt, mert nagyon szerettem nézni azt a gyönyör?, lányos test? n?t, amint ott guggolt a fürd?kádban, és zuhanyozta magát; amint fölállt, és a fürdőlepedőt kérte; amint beburkolta magát a fürdőlepedőbe, de azért sejtelmesen elő-elővillantott valamit szépségéből…
Ej, no! Szerettem elnézni őt, és úgy érezni: álmodom. Álmodom, hogy tizenhárom év után ismét őt látom a kádban, ragyogó szépségében, szemérmes-szemérmetlen mezítelenségben.
Szerettem nézni.
Most is szíves engedelmességgel utánamentem, és bámultam, bámultam, hogy szinte belefájdult a szemem.
Elkérte a fürdőlepedőt, szokott módján belébugyolázódott, aztán a fürdőszobaablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy a pára kiröppenjen a csepet fürdőszobából.
A fürdőszobán két hatalmas ablak nyílik ugyanis, és ad kilátást a Parkra, ahol tizenhárom év után várt egy padon, távolabb a budai hegyek nőidomai sejlenek, és az égbolt egy darabja; esténként akár a fényes-kényes Hold is látszik a fürdőszobából, augusztus huszadikán meg a tűzijáték égre röppenű és ott elrobbanó petárdái.
Lalagé az ablaknál állt, karcsún, nyúlánkan, lábujjhegyen, hogy többet lásson: szép testének vonalai épp csak átsejlettek a fürdőlepedőn, de sejleni is csak annak sejlettek, aki úgy ismerte testét, mint én.
Két karját kitárta, nagy levegőket vett, aztán hátrafordult felém, és szomorkás, kedves mosollyal azt mondta: „Vigyázz magadra!”
És lába elemelkedett, egyre följebb szállt, el-fölröppent a tárt ablakon át, és most röpült.
A Hármashatárhegyen túl már nem láttam, még kicsiny pontnak sem láttam őt.
Így volt: így.

Mostanában én hát alkonyatkor, midőn a csöppnyi, omladozó balkonról hosszasan nézem az égre araszoló teliholdat, vagy hajnalonként a felkelő napot, jól tudom: az el-felröppent Lalagé gyújtja meg nekem a Napot is, a Holdat is, meg a csillagokat.

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.