Szüret után következett a kukorica szedése. Ehhez már a Csicsi komáék segítsége is kellett a család tagjainak az összehívása mellé. A határban csak úgy fosztalékostól letörték, alaposan megrakták vele a kocsit. Ügyesen kellett, hogy minél több felférjen. A kocsi oldalát egymás mellé szorosan odaállogatott kukoricákkal magasították, így több fért a közepébe.
Otthon aztán az udvar közepén egy jó nagy rakásra ledobálták. Akkor mindenki gyorsan hazament megetetni az állatokat, és dolguk végeztével iparkodtak vissza nagyapámékhoz kukoricát fosztani.
Nagyanya fölrakott a sparheltre egy nagy fazék fillérkukoricát főni. Ennek órák kellettek, de a végén nagyon megpuhult, és kristálycukrot rászórva fölséges finom lett.
A segítségek kisszékeken körbeülték a rakást, és nagy vidáman hozzáfogtak a fosztáshoz. Ilyenkor aztán előkerültek a régi katona-történetek, anekdoták, viccek. Közben nagyapa nem sajnálta a finom, már jócskán kiforrott, de még édes kontyalávalót kínálgatni. Egyre sűrűbben hangzott fel a „dicsértessék”.
Előkerült a kétsoros, gombos harmonika is, mert bátyám már akkor inkább azt húzta szívesebben, mint a fosztalékot a kukoricáról. S ha már kissé abba is belefáradt, akkor nagyapa pohárka murcival bírta jobb belátásra, illetve jobb kedvre kis zenészét. De biza eléggé volt annak a murcinak már ereje, mert egy idő után egyre nehezebben jöttek ki a hangok.
Tóni úgy érezte a murci hatása alatt, mintha a hüvelykujjánál lévő levegőztető gombot valaki nyomkodná. Mert sehogy sem volt elég szufla, hiába húzta, nyomta a harmonikát. Arra még ma is emlékszik, hogy mérgében valami nagyon csúnyát odamondogatott nagyapának, de hogy mit, azt csak másnap reggel tudta meg nagyanyától.
Ahogy felébredt, nagyapa már nem volt benn a szobában. Nagyanya serénykedett a reggeli söprögetéssel.
— No, felébretté’? — kérdi Tónit.
— Décsértessék! — fogta a fájós fejét a bátyám.
— Tudod-e, hogy nagyon megbántottad az este nagyapádat?
— Én? Jaj, nekem! Nem emlékszem semmire.
— Hát a bolondos öreg akarta még, hogy húzd a hermonikát, neked meg má’ sehogy se akart jó’ menni, meg tán untad is, oszt aszontad neki: „Mi a francot szórakozik itt velem, maga vén szaros!!”
No, ha eddig nem fájt volna a feje bátyámnak a sok „dicsértesséktől”, hát most aztán a rengeteg odatódult vértől biztosan megfájdul! Mert úgy elvörösödött, és úgy szégyellte magát, csak úgy lángoltak a fülei!
— Eriggy, oszt kérj bocsánatot tűle — mondta szelíden nagyanyám.
Már akkor nagyapa hátul a nagy kertben kaszálta a lucernát. Odaódalgott Tóni a háta mögé. Csak álldogált ott egy darabig tanácstalanul, majd erőt vett magán és csendesen megszólalt:
— Décsértessék.
Az öreg csak suhintott a kaszával, lépett, suhintott, lépet, suhintott… rá se nézett a gyerekre.
— Nagypapa, bocsánatot kérek.
— No mi van, emléksző a zestére? — vetette oda csak úgy, suhintás közben.
— Nagymama monta’, hogy levénszarosoztam. Szégyellem magam, ne haraguggyon — mondta szinte sírós, remegő hangon.
Az öreg megállt, jól szemügyre vette kedvenc unokáját, igyekezett összehúzogatni a száját, mert az mindenáron mosolyra húzódott.
Megpödörte a bajuszát, ezzel is leplezve huncut vidámságát, majd barackot nyomott Tóni fejére, és azt mondta:
— No eriggy, szó’j öreganyádnak, tegye a früstököt az aszta’ra!
No, ebből tudni lehetett, hogy nagyapa nem haragszik.
A dolog el volt intézve.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.20. @ 10:57 :: Fitó Ica