kisslaki : Disznó Csilla szép szerelme – III.

Zsandár viszi az ártatlan költőt… *

 

 

5. Poéta Béni bilincsben. Csilla boldog. Jutka zokog

 

— Én megyek Csilláért! — ordította egy csenevész, girhes disznó. Sajnálták, hogy meghibbant a géniusz költőjük, akinek egyébként egy betűjét sem olvasták a csordából.

Kivéve Kender Jutkát, aki titokban skandálta Béni sorait a takaró alatt, és a dal ritmusát számolta a pulzusán. De az erdőben kedveltek az irodalomszeretők. Mind az öten. A bagoly, egy borz, két kárókatona a seregből. Na meg egy idős, vak hattyú, akinek a libagúnár férje csak szeretetből olvasta fel Béni legszebb dalait, amitől neki libabőrös lett a háta és a hányinger kerülgette. De hát most is ugyanúgy szerette az asszonyát, mint amikor kamaszliba korában először meglátta azt a bakfishattyút, amint éppen betévedt a libaúsztatóba.

Felesége most Béni kötetéből kereste a hattyúdalát, hogy elénekelhesse, ha megérzi a közelgő halálát. — Hiszen ezek a madarak különben némák.

*

Már kínossá vált a csend, amikor Béni feltartotta a csülkét. Körülötte kitágult a kör, és csodálattal adtak helyet a csenevész disznónak, hogy felmásszon a sebtében hozott konyhaasztalra. A költő méretei igazolták a rekvizitum szükségességét. Ahogy ott állt, a tömeg már sejteni vélte a közelgő drámát. Bertók Béni zavartan, szaporán pislogva bámult le szemüvege fölül a csürhére. Jutka kezébe temette arcát, hogy ne lássa titkolt szerelmét, amiről rajta kívül csak a Mindenható tudott.

— Már rég meg akartam halni — kezdte Béni. — Reménytelenül szeretem Csillát. De úgy szeretnék innen a disznómennybe menni, hogy később az unokák is rólam beszéljenek. Nótázzanak és regét regéljenek rólam, mint egy bátor, igazi disznóról. Először úgy akartam elpusztulni, hogy a vadászat közben hőstettek közt lehelem lelkem az égre. Ti is emlékeztek ugye, mikor belepisáltam a vadász táskájába, amikor az részegen a málnás mellett feküdt? Puskája csövét meg a nadrágjába dugtam. Azt hittem lelő. De az csak hortyogott. Ti is röhögtetek, veregettétek vállamat. Gondoltam, talán a finom Disznó Csilla is hírt kap felőle az Udvarban. De ö csak barátomat, a Karcsit imádta már akkor is. Azóta szeretem Csillát, mióta egyszer éjjel, véletlenül megláttam öt meztelenül a ló uszodában fürödni. Szinte világított mikor a telehold fénye megcsillant gyönyörű fehér-rózsa, Vénusz formálta sonkáin. — Béni hangja elcsuklott a feltoluló emlékektől. — Meg arra emlékeztek e barátaim? — zihált levegő után kapkodva —, mikor a grófkisasszony a nevelővel a füzesben sétált és hopp! Eléjük ugrottam nagy hetykén? S akkor milyen malacságot rángattam előttük? És nagydisznó módjára olyan szelet kavartam, hogy csak úgy lobogott a kisasszony haja?   

De erre már általános részvét és meghatódás lett úrrá a társaságon. Sokan sírtak a részvéttől, és néhány művészlelkű vadkan is dörgölte a szemét. Kender Jutka rajongva, mint szent ikonra a hívő, sugárzó arccal felnézett imádottjára. — Ez egy igazi férfi! — gondolta vágyakozva, s szinte belehalt a boldog fájdalomba.

— Azt hittem, hogy a parasztok kapákkal agyonvernek, de azok rémülten szétszaladtak. Meg, aztán ha Csilla viszontszeretne is, milyen házasság lenne az?

 

*

Béni beszéde egyre zavarosabb lett. Lábai megroggyantak.

— Malacainkat különültetné a tanár a másságuk miatt. Mivel ők vaddisznónak nem igazi vadak. Így meghasonulva, két világközt élnének kissebségben. 

Bertók barátai már észrevették, hogy a költő nagyon rosszul van. Leültették egy fatörzsre. Kender Jutka már nem törődött a világ szájával, fejkendőjét bevizezte, s avval törölgette Béni gyöngyöző homlokát. Szerető aggódással simogatta a még mindig a belső feszültségtől reszkető kedvest. Ő is szenvedett. Nincs rosszabb, annál, ha a te reménytelen szerelmed, hiába szerelmes egy másikba. 

A nagy felfordulásban belesivít a kis Vadashy unoka örömordítása.

— Nini a Zsandár bácsi!

 

*

6. A végrehajtó nyalókát oszt

 

Már régóta állhatott ott a parlamenter, hátát egy tölgyfatörzsnek vetve. Fehér zászlóját nem lobogtatta a szél, mert az éppen a zsebében volt. A gyerek ujjongására rögtön Zsandárhoz csámpázott néhány fürgelábú öregasszony, de addigra már szétszéledtek szerencsés vadmalacok, akiknek még jutott a nyalókából. Persze, hogy szerették a Zsandár bácsit — hogy ő, hogyan jutott hozzá? — Jöttek még a veterán vadkanok, kendős süldőmenyecskék, szoptatós fiatal anyák karjaikban a malackákkal, mind-mind rimánkodva körbefogták a „Hatóságot.”

— Táguljatok innen! — lökdösött utat magának Zsandár. Odalépett a még mindig bágyadt Bénihez. Az szegény megnyugodott kissé. Feje Kender Jutka ölében nyugodott. Nem szóltak egymáshoz. Minek is?

— Készülj Bertók fiam. Sajnos el kell, hogy vigyelek.

Zsandár a lányt nem gorombán, de azért határozottan arrébb tolta.

— Teri az anyád! Hívd ide Vadashy urat. Szeretnék beszélni vele. — Iromba Teri szaporán bólogatott, majd eliszkolt átadni a kutya üzenetét. Örült, hogy ennyivel megúszta, mert Zsandárral sose tudta, hányadán áll.

— Hát aztán Béni — fordult a beteghez — igaz, hogy Jani kiherélte a haverodat?

— Dehogy is, nem volt ott semmi, hiszen Jani tökrészegen feküdt a földön. Karcsiék még ki is kerülték, nehogy rálépjenek. De aztán az az Iszákos, valahogy felébredt, és elkezdett ordítozni. Erre a sörtés Béla hanyatt lökte Janit, mire az elesett, és már hortyogott is tovább. Azt is a pálinka viszi majd el — legyintett szomorúan.

Közben Zsandár megbilincselte Bénit, mert észrevette a közeledő vaddisznók főnökét. Elébe ment, kezet ráztak majd karonfogva félrevonultak a sűrűbe beszélgetni.

Befejezés következik, amiben mindenki boldog lesz, csak Keres Bandi  zokog 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.12.04. @ 09:15 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de