Kakukk Béla egy olyan ember volt, aki sokszor kereste az Istent. Imáiban sokszor mondogatta, hogy: „Jelenjé mán mëg nékëm, Uram, és bizonyítsd bé, hogy igënis vagyol, s nem hazudol.” De soha sem nem jelent meg neki az Úr, akárhányszor is várta a nagy találkozást. Pedig még néha templomba is elsétált, évente kétszer (karácsonyban és húsvétkor), hogy hátha ott történik vele valami, de azon kívül, hogy a másnapra gondolt, nem történt ott semmi.
— Hogy níz ki az Isten, vajon hogy nízhet ki? — tette fel magában a kérdést, és elmélázva azon rágódott, hogy: „Ha az Úr a saját kípmására teremtëtte az embërt, akko biztosan olyan is. De akko szakálla is lëhet az Úrnak! Vagy csak ëgy csupasz arcú valakiő Biztos van, mer ëgy igazi firfinak van szakálla, és az Úr nem lëhet olyan, mint ëgy fehérníp. Sëmmikipp nem lëhet, mer akkor az asszonyt neveznék a ház urának, és nem a firfit. De ha szakálla van és haja, akko bizonyára borbélyhoz is köllëne járjon. De ha csak ëgy Úr van és ëgy az Isten, akko kihëz, vagy hova járhat.” Sehogy sem fért bele a fejébe és nem tudta, hogy miként lehet ez. Így hát belenyugodva a tudatba, hogy sehogy sem áll össze a kép, Kakukk Béla ráébredt a nagy felfedezésre. ”Isten nem is létëzik. Nem bizony, csak rígën kitalálták, hogy mëgfílemlítsík a nípëket, vagy valami gyülekëzëtbe összetartsák őket.”
Egy nyárvégi, meleg napon magában sétálgatott kint a határban, nézegetve az idei búza termését. Elégedett volt vele, tetszett neki, ahogyan fejlődik és kövéredik a termés. S ilyenkor büszkén fogdosta össze a kalászokat, hogy érezze, milyen szép kövér búzaszem rejlik bennük. S ha megunta a kalászokkal való beszélgetést, akkor szívesen szunyókált egy jót a hűvösön, itt kint a határban. A gabonatábla mellett ott terebélyesedet egy hatalmas fa, nevezhették volna ezt az égig érő fának is, és az volt a legszebb benne, hogy ez a fa is a Kakukk Béla földjén volt. Árnyékában már sokszor megpihent a gazda, és ezen a tikkasztó nyári napon is miért is ment volna haza szunyálni, ha itt is tudott a fa alatt, anélkül, hogy valaki megszólta volna. Így hát beülve a nagy fa árnyékába, összegyűrte kis mellényét, amit mindig magánál hordott, és a feje alá törve, elszenderült. Nem horkolt, nem mozdult, csak feküdt és aludt. Úgy mint máskor, úgy mint még soha.
— Béla, ébredj! — ordított rá egy hang. Egy olyan hang, ami akár egy mennydörgő villám, úgy csapott bele Bélába.
Szemét nagyra nyitva pattant fel a földről, nézett jobbra, balra, de a semmiből jövő hangnak nem látta a gazdáját.
— Mi van, ki vala itten vélem?! — kiáltott vissza megijedve és nézett újból jobbra, balra, de senki sem volt sehol. Csak a nagy fa és a határtalan határ. De most valahogy nagyobbnak végtelenebbnek tűnt, mint máskor.
A kalászok mintha őt nézték volna, a felhők, mint gomolygó hullámok szálltak a feje fölé, s a nagy fa is meg-megrezzenve árnyékolta be az eget a gazda feje fölött.
— Béla, én vagyok az, a te Urad és Istened, aki megteremtett. Úgy tudom, hogy beszélni szerettél volna velem! — szólalt meg megint a mennydörgő hang a semmiből.
Újból forgatni kezdte a fejét Kakukk Béla, de csak a nagy semmit látta, mint eddig. Ijedten nézett fel az égre, de ott sem látott semmit, csak felhőket. Mik mintha megálltak volna időben és térben. Fehér bárányfelhők, mik egy-egy helyt a földön árnyékfoltokban sötétítették be a határt.
— Istenëm, Uram, há te vónál az?
— Igen, Béla, én vagyok az! És látom, szépen kezeled a szakállam!
Béla egy pillanatra megdermedt. Milyen szakálla lehet az Istennek, amit ő kezelő
— A szakálladő Van szakállad?
— Igen, van mikor van, van mikor nincs!
— És most van? — kérdezte a földi halandó.
— Most van!
— És hun vala az a szakáll?
— Hát a hátadnál éppen fújja a szél!
Kakukk Béla megfordult, majd szemét nagyra nyitva meresztette, de nem látott semmi különleges dolgot, ami Isten szakállára emlékeztetné.
— Nem látok sëmmit, csak búzatáblát, ameddig a határ tart — motyogta Béla.
— Akkor jó, ha látod, mert az az én szakállam, és te leszel a borbélyom, mikor learatod a termést!
Megdermedve figyelte Kakukk Béla, ahogyan az Úr bemutatja neki a szakállát.
— Kíváncsi vagy még valamire?
Nem mert kérdezni semmit, csak ott állott a hatalmas fa alatt, és csak állott. Azt forgatta a fejében, hogy: „Jó lënne mëgkérdëzni, hogy inni szokott-é az Úr, és azt hogyan ódja mëgő” De nem merte. Micsoda tiszteletlenség lenne ilyet kérdezni az Atya Úr Istentől neki, aki csak egy egyszerő falusi gazda.
— Béla! — szólt újból a mennydörgő hang. — Tudd meg, hogy inni is szoktam, és van mikor sokat is, de van, mikor nem iszok semmit hetekig!
— Hát azt mëg hogyan csinálod?! — kiáltott fel az ember meglepődve a választól, amire a kérdést fel sem tette, csak magában.
— Hát úgy, hogy mikor kedvem szottyan, és esőt küldök a földre, azt mind én is iszom meg! Mert én mindenütt ott vagyok, a földben, a fákban, a levegőben, de még a te gondolataidban is! Nem bújhatsz el sehova előlem! És most pedig mennem kell, mert valaki a szakállamat rendezetlenül kezeli! De te szépen rendben tartod! És gondolkozz el, hogy mi is vagyok én, a te Urad!
Hát ez biztos, hogy igaz lëhet — gondolta újból magában a gazda. Mer ki sëm mondtam, amire gondoltam, de të tudtad a kérdísëmre a választ.
— Most jól gondolkozol, Béla! — szólalt meg utoljára a mennydörgő hang.
— De ne tántorítson el tőlem semmiféle olyan kételkedés, amire nem tudod a választ! Bizodalmad legyen bennem, és akkor itt leszek veled mindig! De most már kelj fel!
És akkor megszűnt minden hang, ami eddig villámként ütögette Béla fülét, és szeme kinyílott a nagy fa árnyékában.
— Vajon ezt csak álmodtam? — kérdezte magában, de nem tudta eldönteni, hogy tényleg igaz volt e, vagy csak a gondolatai játszottak vele?
Felállt és kinyújtózott, majd megállva a búzatábláját nézte, ahogyan a szél lassan fújja erre, arra. Az Isten szakálla igen.
Elindulva hazafele, még töprengett azon, hogy azokat a kérdéseket, amikre eddig nem tudta a választ, és magyarázatot sem tudott rá találni, most már valami fogalma kialakult a dolgokról.
Tanulságként meg csak annyit tudott mondani magának, hogy: „Az Úr mindënütt jelënsíg, és mindënben ott van” —, még őbenne is.
Mikor hazaért, mindent szép sorban szemügyre vett, hogy mi miért, és milye lehet az az Úrnak. A szénatartójába benézve, arra jutott, hogy: „Itt ez a szína, az biztosan az úr haja vala.”
Tovább sétált, majd a kertben szemügyre vette a szilvafáit.
„Ebbül lësz a jó pájinka, az biztosan csakis az Úr könnye lëhet. Mer ez jó csípős.” S erre gondolva, a ház alatti pincéjébe is lesétált. Nézegette a tölgyfahordóit: „Ez nem tudom, hogy milye lëhet az Úrnak, de ami benne vala, az biztosan a víre.” S ezen merengődve gyorsan ivott is három pohárral az Úr vörösen csillogó zamatos véréből.
Aztán kisétált újból az udvarra, mikor is megjelent vele szembe a felesége. Név szerint Kakukk Irma, vagy ahogy a faluban hívták Macskás Irma.
— Béla, hun vótá, të ríszeges tekergő! — szólt rá az asszony mérgesen. — Egísz nap kerestëlek. Mit gondósz, ki fog mënni a hëgyre, a szőlőbe kapálni?!
Béla összehúzta a szemöldökét, s nem szólt, csak arra gondolt, hogy a hegy az bizonyára az Úr teste, mert onnan származik a víre is. De Macskás Irma nem nyugodott.
— Indulj tüstínt előttem! És ne hogy a pincébe köss ki mëgint, me baj lësz, és lësz kapsz! — rikácsolt továbbra is az asszony.
— Tudod të Irma, mi vagy? — vágott vissza Béla gazda.
S ekkor elmosolyodva felnézette ez égre.
— Tëbenned nincs az Úr së teste së lelke, tígëd ide zavart a fődre, me të maga az ördög vagyol! S az ördögöt pediglën űzni köll!! Hajdanán bécsaptá, me azt hittem, hogy angyal vagyol, a szárnyaid miatt, pediglën csak ëgy liba vótá, s most mëg mán sárkány lëtté!!! Iza-biza, indulhat a sárkányerësztís, s az ördögőzís nosza!!!!
Ezt kimondva, felkapta a fal mellé támasztott nyírás seprőt, s jól odasózott az asszonynak. A második már nem talált, mert szaladt Irma, ahogy tudott, kifele a kert fele. Úgy ugrott keresztül a szeprecsomón, ahogy még eddig soha, de még menyecske korában sem.
Azóta sem mondta többet, hogy: „Hun vótá, të ríszeges tekergő!”
Mert a házisárkánynak a gazda kitörte a fogát.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.02. @ 17:00 :: Thököly Vajk