Szögedi Judit : Kutyafüle történetei – V.

Kutyafüle történetei egy novella sorozat. Különálló történetek, melyeket összef?z a f?szerepl?: Kutyafüle, a világ legrosszabb gyereke – és feln?ttje.

 

 

 

Szombat volt. Kutyafüle az iskolából ballagott haza. El?re örült a hétvégének, mert se kerti munka, se mosás, se f?zés, se takarítás… mindent megcsináltak el?z? napokban. Lóghat Évával ma is és holnap is. Ez az utolsó év. Pár hónap még és ballagás.

Ma sem kaptak házi feladatot. Szóval, csupa jó az élet! – gondolta.

Kertkapun benyitva ?rült gyorsasággal a kerítésnek támaszkodott, mert Betyár – német juhász – nagy örömében 30 méteres nekifutással “ugrott ” a nyakába most is, mint minden nap, már öt éve. Nem lehetett leszoktatni róla. Kutyafüle, túlélve az attakot, igyekezett a házba jutni. Édesék már várják az ebéddel. Menet közben még megdögönyözte Cicókát, a zöldszem?, fekete macskasz?rnyet, “aki ” a tornácra kitett hintaszékben bóbiskolt. A dögönyözésig. Utálta, ha akkor piszkálják mikor ? nem akarja. Most is felháborodottan felnyivákolt és szemrehányó tekintettel elslisszolt a szomszédba. Kutyafüle lerakta a táskáját az üresen maradt, kis nyikorgással hintázó székre.

Hangos kiabálást hallott bentr?l…

Ki kiabál és kivel? Vendég van? – csodálkozott.

Bár, Lidi néni is így üvölti el a legfrissebb pletykákat, hozzátéve – jó hangosan -, hogy : “Margittom, oszt nehogy emondd ezt valakinek!!” De most nem ? harsogta el a titkait.

Belépett a házba. A kis el?tér hatalmas konyhába folytatódott, ahol középen a nagy ebédl?asztal, jobb sarokban a kemence, mellette a konyhaszekrény, átellenben a stelázsi, és a régi, cikornyázott vaslábakon kuporgó mosogató. A szobaajtók jobb és baloldalon voltak.

Mama üvöltött:

– Na végre, hogy a kisasszony is hazaért! Te is benne voltál, Igaz?! – kiabálta Kutyafülének, és diadalmasan egy rózsaszín? papírlapot lengetett feléje.

Kutyafüle szeme kikerekedett a csodálkozástól:

– Miben voltam én benne?! – kérdezte megrökönyödve.

– Hát ebbe, ami itt van ni, a kezembe! Ebben az összeesküvésben ellenem! – lihegte Mama. Öregségemre ezt kell megélnem… Ement az esze… Istenem! Céda lett a lányom. Amolyan “rosszféle”! Egy rongy! – emelte égre a tekintetét és a kezeit is.

– De kitagadom, ki én, ha addig élek is! Nem is örököl innen semmit, még egy éhez?, árva bóhát se!! – rogyott le a hokedlira Mama.

Édes az ebédkészítéskor használt edényeket mosogatta éppen.

Felsírt, elcsukló zokogással.

… és Kutyafüle nem hitt a szemének! gy?lölködve nézett Mamára.

– Mert maga, Anyám semmit nem ért. Egyedül vagyok. Szeretetre vágyom! Kicsit más életre. Elszállnak az évek felettem, ahogy a darálóban a kukoricaszemek… hullanak a semmibe… Baj, hogy álmodni merek?! – hadarta egy szuszra és könnyeit letörölve, mérgesen dobálta a poharakat a vízbe.

– Én is egyedül voltam, hogy Apád meghalt. Nehéz volt. Egyedül neveltelek… taníttattalak… dógoztam mint egy igavonó barom. Háború… Kuláklista… Lesöpörték a padlást is… Éheztem… Te lányom, soha! Mindent megadtam neked, amire csak vágytál és soha nem kérdezted, nem is érdekelt, hogy mi az ára, bírod-e még Anyám?! – sorolódott jobbról a vádak özöne a fonnyadt ajkak közül.

– Szófogadó voltam, mindig azt tettem, s úgy, mit Anyám akart. Úgy éltem. Most magányos vagyok. Miért b?n, ha társra vágyom?! – hangzott balról a védekezés.

Kutyafüle kettejük között állt és csak nézett, hol jobbra, hol balra.

Kik ezek?! Ez a két, veszeked?, acsarkodó, gy?lölköd? ember itt?? – nézett értetlenül.

A szócsata egyre durvábbá és hangosabbá vált, majd hirtelen villant valami.

És Mama feljajdult, homlokán piros patak buggyant fel és pillanatok alatt az állán csöpögött le a kövezetre.

A kis piros fed? a földön forogva csörömpölt még egyet-egyet és megállt.

Édes sírva kirohant valahová. Mama nyüszítve hüppögött és fogta a homlokát. Kutyafüle ugrott, el?szedte a kötszereket, és bekötözte a Mama sebét.

Csönd lett.

Mama egy darabig némán kuporgott a hokedlin, majd fogta és széttépte a rózsaszín? papírlapot, ami úgy pörgött az asztalra, mint a bágyadt virágszirom.

Mama nehézkesen felállt.

– Besegítselek a szobádba? – kérdezte Kutyafüle idétlenül toporogva.

Mama nem szólt. Lassan, megfáradt-görnyedt háttal, botjaira támaszkodva bevonszolta magát a szobájába.

Kattant a kulcs. Belülr?l.

A széttépett papír ott hevert az asztalon. Kutyafüle fogta, összeragasztotta, és beleolvasott.

“Drága Margitka! Olyan csodálatos emberrel, mint Maga, még soha nem találkoztam. Szándékaim komolyak. Özvegyember vagyok, megvan mindenem. Megkérem a kezét: Legyen a feleségem! Szeretem Önt! Soha, semmiben nem szenved majd hiányt. Mindent biztosítok Magának és az Édesasanyjának is, amíg csak élek!”

Kutyafüle elszégyellte magát. Ennyit sem lett volna szabad elolvasni a levélb?l.

Bevitte Édes szobájába és letette az éjjeliszekrényre. Majd elolvassa, vagy elteszi, ha hazaér.

A falióra zengeni-bongani kezdett. – Hogy szalad az id? ezen az órán – nézett rá Kutyafüle.

Pakolgatott, rakosgatott a holmijai között. Valójában nem tudta mit is tegyen. Soha nem történt még ilyen közöttük.

Édes este jött haza. Egy hang nélkül tisztálkodott és lefeküdt.

Mama szobájából sem hallatszott zörej, neszezés. Semmi.

Kutyafüle nem tudott aludni.

Kiült a tornácon lév? hintaszékbe és nézte a csillagokat a tiszta égen. Kissé csíp?s, de nem kellemetlen este és éjszaka volt.

Órák múltak órák után.

Érdekes… Hajnali 2 óra és a Mama szobájában ég a villany – figyelt fel az udvarra világító kis fénycsíkra. Rossz érzés fogta el. Berohant a házba, kifeszítette Mama szobaajtaját.

A Mama keresztbe feküdt az ágyán, teljesen felöltözve, mozdulatlanul.

Hörgött.

Orvos… ment?k… Kórház. Agyvérzés.

Szép, langyos tavaszi nap volt, március 25.-e.

Kórház után otthon ápolták Mamát. Édes és Kutyafüle.

Még két évig élt. Sem mozogni, sem beszélni nem tudott. Édes minden nap megcsókolta a kezét és a homlokán azt a ronda, vastag forradást. Sírt, a Mama mosolygott.

Édes soha többé nem kapott rózsaszín? levelet és haláláig, minden év március 24.-ér?l 25.-ére virradó éjszakát ébren töltötte.

Mikor “elment” végleg, Kutyafüle egy apró, megsárgult papírdobozkát fedezett fel a holmija között.

Szépen sorban, hetvennyolc darab rózsaszín? levél volt benne, rózsaszín? bársonyszalaggal átkötve.

Édes beteljesületlen álmai.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szögedi Judit
Szerző Szögedi Judit 36 Írás
Sok éve siketté vált álmodozó és sok évet már megélt...s még mennyi leszek?..nem tudom..ÃÂm igyekezem méltón élni,s ha " Homo Sapiens"-ként nem tudom megítélni már a világ dolgait,akkor a bennem ficánkoló " Homo Ludens " incselkedésével szemlélem... "Megnézted jól kivel s hova tartasz? Mert az életben naiv álmok, és tévelygő álmodozók, csaló-hamis illúziók, és ügyes illuzionisták vannak..."