S. Szabó István : Pórázon XXXVI. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

42.

 

A Fierot odaviszem az anyós házához. Nem megyek le a parkolóba, hanem megkerülöm az egész háztömböt, és megállok hátul, az épület keleti kijáratánál.

    Bemegyek a kapun, számolom a lépéseket, közben mérem az időt.

    Jön a lift, lemegyek vele az alagsorba.

    Lent vagyok a parkolóban, minden hely foglalt, tele van kocsival.

    Innen látom a kocsilejárót, onnan jönnek majd be. Nem tudom, hogy hol fognak parkolni, de a felvonóhoz mindenképpen ide kell jönniük.

    Onnan az oszlop mögül ideálisnak tűnik a dolog.

    Két lövés, és vége.

    Ez az elmélet. De ez így majdnem négy perc. Optimális esetben, ha nem jön közbe valami váratlan dolog.

Tehát ha figyelembe veszem a két percen belül érkező gorillákat, akkor sok a négy perc.

    Még egyszer végigjárom az egészet.

    Most nem várom meg, hogy kiszálljanak a kocsiból, hanem azonnal lövök, amikor ideérnek.

    Gyorsabb, de nem sokkal. Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy elhibázom.

    Tanácstalan vagyok.

    Aztán úgy határozok, hogy nem a parkolóban teszem meg.

    Felmegyek a huszonhetedikre. Kiszállok a liftből, balra a negyedik ajtó az anyósé. A felvonótól idáig harminckét lépés, de nincs hová bújni.

    Képtelenség!

    Olyan nincs, hogy nem oldom meg.

    Visszamegyek a parkolóba.

    Kell még egy kocsi, és egy rakás szerencse. Az autót könnyebb megszerezni, mint Fortuna kegyeit. A Pontiacot ott hagyom, taxival megyek vissza az autókereskedőig. Már messziről vigyorog, amikor meglát. Én vagyok az ő tuti üzlete.

    Nyolcszáz dollárért veszek egy lestrapált Fordot. Nem akar beindulni, úgy kell egy tartalék akkumulátorral bebikázni.

    Visszagurulok vele az anyós parkolójába, és egyfolytában azon imádkozom, nehogy leálljon a motor.

    Addig pöfögök egyhelyben állva, amíg a lift melletti parkolóhelyről nem távozik a Mini Morris. Betolatok a helyére, kiszállok, bezárom a kocsit. A felvonóval felmegyek a földszintig, átrohanok az előtéren, ki a keleti kapun, ott a Fieró.

    Az egész szűk két perc.

    Busszal megyek vissza a lakókocsihoz. Kényelmesen hátradőlök, pihenek.

    Holnap szombat.

 

43.

 

Reggel korán kelek. Letusolok, visszafestem a hajamat vörösre. Levágom a szakállamat, bajuszomat meghagyom. Személyes holmimat zsebre teszem. A hamutartóban elégetem a régi papírjaimat. Sötét öltönyt, fehér inget, nyakkendőt öltök magamra. A Magnumot beteszem a hónom alá, a hangtompítót a zsebembe rakom. Felveszem a napszemüvegemet.

    Ebben a szerelésben feltűnés nélkül hagyom el a székház környékét.

    Gyalog sétálok a St. James-re.

    Megkerülöm a házat, a Pontiac a helyén van.

    Bemegyek a kapun, le az alagsorba.

    Beülök a Fordba, pisztolyom csövére feltekerem a hangtompítót, várok.

    Hét vége van, nincs nagy forgalom, nyugodtan ücsöröghetek, senki sem foglalkozik velem. Egyik cigit szívom a másik után, közben néha ráindítom az autót, hogy a motor melegítsen, mert fázom. Már délután van, és még sehol semmi.

    Egyszer csak jönnek!

    Az asszony vezet, közben hatalmas mozdulatokkal gesztikulál. Sam szivarozva ül mellette, és úgy látom innen, mintha ő is ideges lenne.

    Azt hiszem, veszekszenek.

    Megállnak, Sam kiszáll.

    — Szemét vagy Sam! — hallom meg az asszony hangját. — Akkor sem válok el, ha összeszarod magad, te köcsög, te!

    Az FBI főnök becsapja az ajtót, elindul a lift felé.

    Az asszony kiugrik, siet utána, közben veszekszik.

    — Azt hiszed, hogy nem tudom, azt hiszed? Az a kis szuka elcsavarta a fejedet! De vigyázz magadra, Sam Parcival, nagyon vigyázz! Tudok ám a viselt dolgaidról, te nyomorult, te! Tudok ám mindent!

    — Ha befejezted a károgást, akkor menj vissza az ajándékokért! — csattan a férfi hangja ellentmondást nem tűrőn.

    — Itt várj meg, te szemét, még beszélni akarok veled! — válik parancsolóvá az asszony hangja, majd sarkon fordul, és visszamegy a kocsihoz.

    Sam megnyomja a lift gombját.

    A bejáratnál most fordul be a biztonságiak kocsija, és lassan gurul felénk.

    Kiszállok, akkor érek oda, amikor kinyílik a felvonó ajtaja. A gorillák a kocsiból nem láthatnak ide.

    Beszállok a fülkébe. Most szemben van velem a fickó.

    — Menjen csak, én megvárom a feleségemet! — mondja, és ebben a pillanatban meglátom az asszonyt, mindjárt odaér Sam mellé.

    Megnyomom a gombot, nyúlok a kabátom alá, a pisztolyért.

    — Na, te mocsok! Most véged! — kiált asszonya Samre, három lövés dördül, és mielőtt észbe kapnék, egy revolver repül be a fülkébe — ösztönszerűen elkapom —, és máris rikoltozik a gyilkos banya.

    — Segítség! Segítség! Lelőtte a férjem! Segítség! Ott van a liftben!

    Az ajtó becsukódik, a felvonó elindul felfelé.

    Tehetetlen vagyok! Ledobom a fegyvert, de tök mindegy, már rajta van az ujjlenyomatom. Szemem a padlón heverő pisztolyt nézi, és ezer a gondom.

    Ha elkapnak, ebből az életben nem mászom ki, az biztos!

    Fent vagyok a földszinten, rohanok át a folyosón, ki a kapun.

    Felbőg a Pontiac motorja, felteszem a szemüvegemet, lassan gurulok.

    A tükörben látom a szirénázva érkező mentőket, és a rendőrségi kocsikat.

    Kifordulok az egyes útra, nekiengedem az autót.

    Egyszerűen nem tudom elhinni azt, ami a szemem láttára megtörtént.

    És a legnagyobb baj az, hogy saját hibámon kívül egyre mélyebbre csúszok a ganéban.

 

44.

 

Megyek vagy negyven mérföldet a sztrádán, amikor egy luxus limuzin tapad rám az egyik mellékútról. Villog a lámpáival.

    Kiállok az első benzinkútnál, kíváncsi vagyok, mit akarhat.

    Egy ismeretlen férfi száll ki a Lincolnból, egyenesen felém tart.

    Letekerem az ablakomat.

    — Uram! Legyen szíves, fáradjon át abba a kocsiba — mutat a fekete monstrumra.

    — Miért? — kérdezem gyanakodva, és kezemet beteszem a két ülés közé, ugyanis ott a fegyverem.

    — Valakik beszélni szeretnének önnel — teszi fel kezeit.

    Úgy látszik, tudja, hogy a magunkfajták mit szoktak a két ülés között tartani. Azért a biztonság kedvéért hónom alá teszem a revolvert, és hátrasétálok a fekete kocsiig.

    — Szálljon be, uram! — szólít fel a fickó. Ugyanakkor lecsúszik a Lincoln ablaka, és a nagy fülű MOSZAD-os vigyorog bele a pofámba.

    — Szállj már be, beszari — mondja nevetve. — Ügyes voltál! — dicsér meg, és nincs kedvem neki magyarázkodni.

    Beülök melléjük, itallal kínálnak.

    Koccintunk.

    — Figyelj, Steve! Két dudás nem fér meg egy kocsmában — mondja a kisebbik.

    — Csárdában — javítom őt ki.

    — Mi van? — kérdezi.

    — Semmi — felelem. — Tehát?

    — Sörensen Budapesten van — száll bele a beszélgetésbe a másik, és ismét italt tölt.

    — Budapesten? — hökkenek meg. — Mi a szart keres egy politikai bérgyilkos Budapesten?

    — Nagy változások vannak Magyarországon — okosít fel a kalács képű. — Politikai változások.

    — Otthon forradalom van? — ijedek meg, mert azért anyámék még ott élnek.

    — Dehogy — nyugtat meg a füles. — Békés átalakulás folyik, ennyi az egész.

    — Akkor minek nekik a svéd, ha békés? — kérdezem.

    — Mert ha valaki a régiek közül mégis ellenkezne, akkor jó, ha kéznél van. Érted?

    — Aha.

    — Mész? — kérdezi a kisebb.

    Átfut az agyamon, hogy tiszta hülye vagyok. A bankszámlám tele van, többé semmi gondom az életben, ott telepedhetek le, ahol akarok. De mégis! Nem voltam otthon tizennyolc, nem, húsz éve! És ott az a mocsok, ki tudja, hogy kit akar megölni?

    — Megyek — felelem.

    — Este tízkor indul a géped, Hamburgon keresztül mész haza. Itt vannak a jegyek, vigyázz magadra, jó utat.

    Búcsút intek, kiszállok, visszaülök a Fieróba.

    Egyenesen a reptérre hajtok, és bemegyek a tranzitba.

    Ott egész biztos, hogy nem fognak keresni.

 

45.

 

Élvezem az otthon szépségét.

    Nagyokat sétálgatok, mélyeket szívok a hideg, téli levegőből.

    Azt találtam ki, hogy csak akkor megyek el anyámékhoz, ha elvégeztem, amiért idejöttem. Nehogy bajba keverjem az öregeimet.

    Besáncoltam magam a Hotel Palace-ba, az EMKE-től nem messze. Nem keltek feltűnést, csendesen viselkedem. Nappal inkább pihenek, éjszaka pedig járom a szórakozóhelyeket, a svéd után tudakozódom.

Már egy hete, hogy itt vagyok, és még semmi hírem a szemétládáról.

    Voltam a Moulenben, a Pipacsban, a Békekupolában, a Szabadságban, az Európában, a Royalban, szóval mindenhol. Beszéltem már mindenkivel, aki valamit is számít az éjszakai életben. Maffiózókkal és politikusokkal egyaránt. Hihetetlen, de senki sem tud az északi gyilkosról semmit. Viszont ahogy így elnézem az éjszakai életet, hamarabb fog itthon nyugati mintára kiépülni a szervezett bűnözés, mint a jól megszervezett és működő demokrácia.

    Persze olyan ez az egész, mintha tőt keresnék a szalmakazalban. Mivel a megérzésemre hagyatkozom, egy hirtelenszőke, középkorú nőt keresek, nyílpuskával, aki ráadásul lehet, hogy finn.

    Ez így elég sután hangzik, de semmi más támpontom nincs.

    Ma este a szálloda éttermében vacsorázom.

    Brassói aprópecsenyét eszem, káposztasalátával, és édes Tokaji Aszút iszom hozzá. Persze, előtte leküldtem egy fütyölős barackot, csak úgy az íze miatt. Meg azért, mert már rég volt egymáshoz szerencsénk.

    Mennyivel finomabb, mint a Chateu mit tudom én micsoda.

    Háttérben pedig — ugyanúgy, mint régen — cigányzenekar húzza rendületlenül.

    Fejembe száll a bor.

    Felmegyek a szobámba, ledőlök az ágyra.

    Félálomban vagyok, amikor valaki besurran az ajtón.

    Felugranék, de durván visszalök az ágyra.

    — Hallom keresel! — mondja tört angolsággal. — Itt vagyok! — sziszegi, és a revolver hideg csövét bedugja a számba.

    Símaszkos szeme kajánul vigyorog, és kesztyűs keze hátrahúzza a pisztoly kakasát.

    Érzem, hogy az izzadság végigfolyik az arcomon, teljesen elgyengülök.

    Két pukkanást hallok.

    Az eddig pimaszul csillogó szemek megüvegesednek, félrerántom a fejemet, lerúgom magamról a holttestet.

    Felpattanok, ugrom a pisztolyomért.

    — Nyugi! Vége van! — kiált rám az egyik MOSZAD-os. — Tudtuk, hogy nem tudsz magadra vigyázni! Amatőr vagy — mondja nevetve.

    A másik lehajol, letépi a svéd álarcát.

    Egy fekete hajú, barna bőrű, bajuszos férfi fekszik előttünk.

    Ennyit a megérzéseimről.

    — Na, ne! — kiált fel a nagyfülű.

    — Ugye mondtam! — replikázza a kalácsfejű. — Jól sejtettem, mi?

    — Beavatnátok? — kiáltok rájuk.

    — Ez — mutat a holttestre a borostás — Abdul Jusuf El Said Djamira, a Palesztin Felszabadítási Front bérgyilkosa.

    — Alias Sörensen — teszi hozzá a kisebbik, és látom arcán az örömöt, hogy egy ősi ellenséggel nekik kevesebb van.

    — Tehát én voltam nektek a csali! Igaz? — nézek rájuk kérdőn, és most már azt is kétségbe vonom, hogy a MOSZAD-nak dolgoznak.

    — Nem. Te el akartad kapni a svédet. Így van? — kérdezi a kicsi.

    Közben a másik, a magukkal hozott kerekes utazóbőröndbe gyömöszöli a holttestet.

    — Igen — ismerem be. — Akkor a Palesztinok akarták kinyírni az USA elnökét? — kérdezem.

    — Nem. Sörensen annak dolgozott, aki megfizette. Az a gyanúm, hogy a felbujtót az Államokon belül kell keresni — mondja a borostás. 

    — Nem tudom, hogy most mit problémázol? — kérdezi tőlem a kisebbik. — Sörensen halott, a munkákat elvégezted, most te vagy az elsőszámú bérgyilkos a világon. Kell ennél több?

    Nem szólok egy szót sem. Lenne mit mondanom, de minek mondjam? Utalják csak át a pénzem, ez most a legfontosabb!

    Pár percig csendben vagyunk, lelki szemeim előtt lefutnak az utóbbi hónapok történései.

    Már-már kínossá válik a csönd, meg különben is menniük kéne, mert a holttest nemsokára megbüdösödik.

    — És most? — kérdezem.

    — Pihend ki magad! Ha van valami munka, akkor majd mi jelentkezünk — mondja kezét nyújtva a nagyfülű.

    Kezet fogunk, és maguk után vonszolva a koffert elmennek.

    Kibontok egy sört, az ablakhoz állok.

    Én lettem a világ legjobb, és legjobban fizetett bérgyilkosa, úgy, hogy legjobb tudomásom szerint soha senkit nem sikerült kinyírnom megbízásaim során.

    De félek, hogy a legközelebbi akciót, ha lesz ilyen egyáltalán, nem úszom meg ennyivel.

    Odakint hatalmas pelyhekben esik a hó, a város fehérbe öltözik. A szemben lévő ház egyik ablaka mögött egy idős férfi hatalmas fenyőfát díszít. Felesége most jön be az ajtón, kezében tálca, rajta apró sütemény.

Valahol messze, egy kései villamos csilingel.

    Karácsony van.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045