S. Szabó István : Pórázon XXXIII. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

35.

 

 

Ismét napok telnek el. Szinte ki sem mozdulok a szobámból. Huntert közben hazaengedték, és ha lehet, most jobban őrzik, mint valaha. Háza előtt, az utcán, bent a kertjében sőt, még a gardróbszekrényében is biztonságiak vannak — hatalmas boldogság közepette — egymás seggében.

Most a buzi bárban sörözök, és azon filózom, vásárolnom kellene egy bombázót, és meg kellene hinteni a palota környékét napalmmal.

Aztán ismét, mint már annyiszor, felcsillan a remény.

Timothy házvezetőnője, kezében kosárral, sétál ki a kapun.

Követem, azt tervezem, hogy megismerkedem vele. Elképzelhető, hogy ezzel jutok valamire. Erre a zöldségesnél nyílik alkalom. Többek között banánt is vásárol, de elejti a zacskót, és segítek neki összeszedni a gyümölcsöt.

Közben felhőtlenül csevegek neki az időjárásról.

— Maga kedves, segítőkész fiatalember! Ritka az ilyen — dicsér meg barátságosan.

— Ó asszonyom! Ha ilyen törékeny, idős hölgyet látok, mindig szegény nagyanyám jut az eszembe — füllentem neki, és a hatás kedvéért megtörlöm a szememet.

Ilyen bevezető után, naná, hogy megengedi, hogy egy darabon elkísérjem.

Persze a nagyiról mesélek neki. Egészen meghatódik, ennyi szeretet hallatán.

Nem megyek el a házig, a sarkon elköszönök tőle.

— Beinvitálnám egy kávéra, de most nem lehet! Majd máskor!  Tudja, nagy beteg a gazdám! — mondja suttogva, mintha én nem hamarább tudtam volna a dologról, mint ő! — Remélem, még találkozunk!

Abban biztos lehetsz! Kezet csókolok neki, majdnem elolvad a gyönyörűségtől.

— Ha van kedve beszélgetni, pénteken megint megyek a zöldségeshez! — int búcsút a kezével és eltotyog.

— Ott leszek! — szólok utána, majd zsebre vágott kezekkel indulok a Csillogó Világba.

Jó kedvűen, fütyörészve sétálok. Az októberi hideg átjárja csontjaimat, összehúzom magamon felöltőmet, felhajtom a galléromat.

Most már tudom, hogy megtaláltam a megoldást.

A mai napom szabad. Úgy tervezem, nem csinálok semmi olyat, ami a munkával kapcsolatos.

Lötyögök a városban, bámulom a kirakatokat, költöm a pénzt. Élvezem az áruházi tolongást.

Két hónap múlva karácsony. Érződik a levegőben a közelgő ünnep hangulata.

A Mackload áruház parfüm kínálatával ismerkedem, amikor mellém sodródik egy alacsony, szemüveges férfi. Kezembe csúsztat egy papírlapot, majd eltűnik a forgatagban.

Átsétálok az öltönyökhöz, kiválasztok egyet, majd beviszem magammal a próbafülkébe, mintha próbálni akarnám.

Elolvasom a cetlit.

„Timothyt holnap viszik vizsgálatra.”

Ennyi.

A cédulát darabokra tépem, és beteszem a zakó különböző zsebeibe, majd a helyére akasztom az öltönyt.

Hasznos információ!

Átsétálok a kabát osztályra. Felpróbálom a létező legnagyobb felöltőt. Úgy nézek ki benne, mint az influenzás zombi gyerek a körzeti orvos rendelőjében. Még az eladó is megijed tőlem.

— Adhatok egy kisebbet uram? — kérdezi, és leakaszt egy másikat a vállfáról.

Felveszem, nézegetem magam a tükörben. Az a lényeg, hogy az automatafegyver beférjen alá.

— Jó lesz, kérem, csomagolja be! — mondom a fickónak. — Készpénzzel fizetek! — teszem még hozzá, majd a pénztárhoz veszem az irányt.

Csomaggal a kezemben tartok a kocsimhoz, amikor észreveszem a két suhancot.

Egyikőjük a volánom mögött küszködik a gyújtással, a másik meg izgatottan forgolódik, hogy vajon jön—e a tulaj, mielőtt elcsórnák a gépet!

Barátságosan megveregetem a forgolódó vállát, mert éppen nem arra bámul, amerre kellene. Utána még belerúgok kettőt, ezzel nyomatékosítva, hogy én vagyok a kocsi boldog tulajdonosa.

A kocsiban ülő kirúgja az ajtót és futásnak ered.

Rálépek a földön fekvő gyomrára.

— Ne bántson uram! Kérem, ne bántson? — könyörög.

Tizenhat, tizenhét éves lehet.

Lehajolok, a grabancánál fogva felemelem, és a kocsim oldalának támasztom.

— Bandában vagytok, vagy szólóban? — kérdezem tőle, és egy kicsit megszorongatom a nyakát, csak hogy lássa, nem viccelek.

— Szó-szólóban! — dadogja.

— Jó — nyugtázom. — Akartok pénzt keresni?

Bólogat.

— Oké! Egy óra múlva legyél a Black Hawk nevű kocsmában a Brendor mögött. Tudod, hogy hol van? — kérdezem.

— I-igen, uram! — rebegi.

— Addig keresd meg a barátodat, és hozd őt is! Ha nem jönnétek, nem kerestek ötezer dollárt! Megértetted?

— Meg!

— Tűnés! — rúgom őt seggbe búcsúzóul.

Sietve elkotródik, hátra sem néz.

Remélem az öt rongy elég erős vonzerő ahhoz, hogy eljöjjenek.

Beülök a Fordba és elhajtok a kocsmához. Van elég hely a parkolóban. Pénzt dobok az órába, bemegyek a csehóba és leülök az egyik kétes tisztaságú asztalhoz.

Jön a két srác, bizalmatlanul méregetnek. Azt hiszik, buzi vagyok, és ismerkedni akarok velük.

— Holnap reggel nyolckor találkozunk a Corinhó Motel előtt, a Cascade Range mögötti útszakaszon.

— És? — kérdezi a kisebbik közönyösen.

— Kaptok egy autót. Ezzel beálltok a Delavar streeten az egyik mellékutcába, szemben a Hotel Flamengoval. Én a szálloda előtt fogok állni. Amikor leveszem a szemüvegemet, akkor ti teljes gázzal belerohantok az előttetek elhaladó mentőautóba. Utána futás! Most kaptok kétezer-ötszázat, utána ugyanennyit. Itt találkozunk holnap este nyolckor, a többi pénzt akkor kapjátok meg. Oké? — fejezem be az eligazítást, és az asztalra teszem az első részletet.

— Kérdezhetek? — néz rám nagy, barna szemeivel a vörös hajú.

— Nem! — rázom meg a fejemet. — Csináljátok, vagy nem csináljátok? — kérdezem tőlük, és ráteszem kezemet a pénzre.

— Oké! Reggel találkozunk! — bólint a kisebbik.

Úgy látszik ő a főnök kettejük között. Átadom nekik a pénzt, megisszák az üdítőjüket és elhúznak.

Annyi időm lesz, míg Timothyt átteszik a sérült mentőautóból a másik kocsiba. Ott lesz a nyolc biztonsági ember, egy-két rendőr, és a bámészkodók.

Ebédet rendelek, kellemesen érzem magam.

Holnap ilyenkor egy gonddal kevesebb van.

 

36.

 

Másnap hajnalban kiveszek egy szobát, a Flamengó legfelső emeletén. Kabátom alatt felcsempészem a pontlövőt. Az ablak mögött felállítom az állványt, rászerelem a fegyvert, mögé teszek egy széket. Leülök, beállítom az irányzékot. Amikor végzek vele, akkor elindulok és  megveszem a két srácnak a tűzpiros Firebird-et. Készpénzzel fizetek, a tulaj azt sem kérdi, ki vagyok — mi vagyok. Aláírom a papírokat és viszem a kocsit.  Pontosan nyolckor állok meg a motel előtt. A srácok már ott dekkolnak. Amikor meglátják a piros csodát, majd beszarnak a gyönyörűségtől.

— Hol a maga kocsija? — kérdezi a kicsi.

— Nem messze innen — felelem.

— Nem cserélünk? Ezt kár lenne összetörni! — mondja, és kérdőn néz rám.

— Nem! Már nincs rá idő! — felelem.

Nagyot sóhajtanak, beülnek a gépbe, és beállnak a megbeszélt helyre.

Én szemben állok a túloldalon. Innen látom, amikor Timothy kapuján kigurul a mentőkocsi. A baleset után úgy számolom, hogy öt—tíz percnek kell eltelnie ahhoz, hogy ideérjen a másik rohamkocsi. Tehát öt—tíz percem van arra, hogy feljussak a szobámba, célozzak, lőjek, és eltűnjek.

A puska csőre töltve, szobakulcs a zsebemben, és várakozom.

Nyílik a kapu. Elől gurul a biztonságiak Cryslere, utána a mentő, majd a másik Crysler. Aztán mikor az egyenes szakaszra érnek, akkor az út széléről egy sötétbarna Pontiac sorol be mögéjük.

Teljesen kihagytam az elképzelésből azt, hogy lehet még egy kísérő kocsi velük.

A konvoj egyre közelebb ér.

Leveszem a szemüvegemet. A srácok felbőgetik a sportkocsi motorját.

Elhalad az első kocsi.

Ebben a pillanatban a mellékutcából kivágódik egy Firebird, és teljes sebességgel belefúródik a mentő oldalába. A hátsó Crysler beléjük rohan, a Pontiac padlófékkel, nyikorgó kerekekkel kerüli el az ütközést. Félreáll az út szélére. Az elől haladó autó villámgyorsan megfordul. Egyszerre nyílnak az ajtók, a biztonságiak körbeveszik a tűzpiros kocsit.

A két srác beszorult, nem tudnak elmenekülni. A hátsó Cryslerből vérző fejjel száll ki a sofőr.

Pillanatokon belül hatalmas csődület kerekedik.

Elindulok felfelé a szobámba. Senki sem figyel rám, a portás is kint tátja a száját, az utcán.

Már az ablaknál térdelek, fegyver a vállamban, csöve a mentőkocsin pihen. Most tolják hátra a megsérült Cryslert, hogy a rohamkocsi ajtaja szabaddá váljon.

Közeledő sziréna hangját hallom.

Itt a másik mentő.

Nehezen verekszi át magát a csődületen. Még jó, hogy magasan vagyok, innen mindent látok.

A két srácot most teszik be az egyik rendőrségi kocsiba. Igyekeznem kell, mert ezek köpni fognak.

Kinyílik a mentők ajtaja, Timothy Huntert lassan, óvatosan emelik ki a sérült autóból.

Félúton lehet, amikor fülsiketítő kerékcsikorgással kivágódik az eddig sunyin megbúvó Pontiac, majdnem elüti az utat lezáró rendőrt, villámsebesen ér a hordágyat emelők mellé, és ablakában felkerepel egy géppisztoly.

Távcsövemben látom a golyók becsapódását Timothy takaróján.

Sikítás, üvöltözés, a mentősök eldobják a hordágyat, mindenki fedezéket keres. A Pontiac csúcssebességgel tűnik el az utca végén.

Hihetetlen, ami történt!

Közben az egyik srácot kirángatják a rendőrségi kocsiból, és felém mutogatnak. Két sötét szemüveges, öltönyös berohan a szállodába. Ezek azt hiszik, hogy én vagyok a merénylők segítője.

Nem csináltam semmit, és megint nekem kell menekülnöm!

Tele van a tököm az egésszel!

Villámgyorsan rohanok le a tűzlépcsőn. Közben többször megcsúszom, majdnem a nyakamat szegem.

Végre lent vagyok!

Ott a kocsim. Indítok, nyugodt tempóban beállok az idegesen várakozó kocsisor végére.

Üresbe teszem a sebességváltót, újságot olvasok, cigarettázok.

Ha elkezdenék a kocsival, kipörgő kerekekkel rodeózni, akkor szitává lőnének. Így mellettem rohangálnak, ész nélkül keresnek.

A rádióban halk zene szól, és átfut az agyamon, hogy vajon ki előzhetett meg a munkában?

Ki ölte meg Timothyt?

Vajon a CIA-nak lett elege a főnökéből, netán az FBI nyíratta ki a viselt dolgai miatt, esetleg a MOSZAD unta meg, hogy tehetetlen vagyok, és ráküldött valaki mást is. Netán Sörensennek voltak elszámolási problémái az el nem végzett munka után, vagy az orosz maffia keze ér el idáig? Netán az amerikai alvilág tett pontot egy régi történet végére?

Nem tudom, bár választék az van bőven.

Most megszakítják a műsort, és a bemondó közli, hogy Timothy Hunter a CIA elnöke, merénylet következtében elhunyt.

Egy a lényeg! Számomra már csak ketten maradtak.

Samuel Parcival és Sörensen.

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045