S. Szabó István : Pórázon XI. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

 

11.

 

Ötödik nap.

 

    Baromi rosszul aludtam! Forgolódtam, többször felébredtem. Kinéztem az ablakon, rágyújtottam, le-föl sétáltam a kétszer másfél méteren. Olyan volt az egész, mintha félnék valamitől.

    Félek? Nem tudom, lehet.

    Most ülök az ágy szélén, fáj a fejem, és utálom az egész helyzetet.

    Ezt hívják nagy, nemzetközi bújócskának. Mindenki mindenkit ki akar nyírni, lehetőleg úgy, hogy ő megússza.

    Két napja nem tudok Sörensenről.

    Tapasztalataim szerint ez rossz jel, mert fogy az idő, és mindkettőnknek lépnie kell. A svéd valószínűleg készül valamire.

    Míg gondolataimat futtatom, addig főzök egy jó kávét. Amolyan mellbevágósat, gyomorsavserkentőt, szívkalapálót.

    Még mindig cukor nélkül iszom, de azért alaposan megkavarom. Kezemben a tegnapi Washington Post, ami első oldalon hozza az orosz hátralévő programjait. A két vén zsivány, mármint a két elnök, a mai napot kórházban tölti. Meglátogatják a Theodor Roosewelt veteránkórházat. Egész nap ott lesznek, és a betegekkel ebédelnek. Legalább egyszer tisztességes kaját kapnak a szerencsétlenek.

    Reggelizés közben azon tanakodom magammal, mit csináljak? Mire elfogy a melegszendvicsem, és a combomra löttyen a forró tea, addigra eldöntöm.

    Kiugrasztom a nyulat a bokorból.

    Van nekem egy régi ellenségem. Nem is ellenségem, inkább rosszakaróm, Oliver Majestick. Miatta voltam sitten. ő köpte be a Cégnek, hogy a hűtő alatt feldurrant plasztik az én kézjegyemet viselte. Tehát őérte nem kár, ő nyugodtan meghalhat.

    Elindulok.

    Áthajtok a Potomac River felett, Virginia állam területére. Az 1-es úton jobbra fordulok, messziről látom a Pentagon ötszögletű épületét, majd elhajtok az Arlingtoni Katonai Temető mellett, ami tele van magamfajta, botcsinálta hősökkel. Elhagyom Clarendont és megállítom a kocsit Rosslyn esőáztatta Survivor negyedében.

    Gyalog indulok Oliver lakása felé. Biztos vagyok benne, hogy otthon találom, mivel szombat van, és esik.

Előírás szerint járom körül a kocka alakú, sárga épületet. A jó öreg Majestick egyedül lakja az ódon házat. Amikor kedves feleségének megjött az esze, és rájött, hogy mekkora fasz a férje, akkor sietve magára hagyta. Természetesen magával vitte az ikreket is, akik sajnos az apjukra hasonlítanak, így nagyon sanyarú felnőttkor elé néznek.

    Becsöngetek.

    Az alacsony, sápadt fickó, kockás köntösben, mamuszban nyit ajtót. Arca csupa hab, borotva a kezében. Amikor meglát, nem ficánkol örömében. Egyszerűen nem akar beengedni, de a lábam beteszem a küszöb és az ajtó közé, úgyhogy könnyen bejutok.

    Kiveszem kezéből a borotvát, nehogy idegességében össze-vissza szabdalja unszimpatikus pofáját. Reszketve behátrál a nappaliba, nyugodt léptekkel követem. Amikor már nincs hova menekülnie, akkor kétszer pofon ütöm, nehogy elfelejtse, hogy ki vagyok, majd belelököm őt az egyik fotelba.

    — Ne bánts, Steve, kérlek, ne bánts! — fogja könyörgőre a dolgot. — Sam Parcival akarta így!

    Nocsak! A jó öreg Sam! Előbb lecsukat, majd ráküld az oroszra! Micsoda szaralakokkal van tele ez a kurva világ?

    — Ne bánts, kérlek! — könyörög.

   A hányinger kerülget tőle. A biztonság kedvéért néhányat belerúgok, csakhogy lássa, komolyak a szándékaim.

    — Csinálj, amit akarsz! — üvölti. — Csapj agyon, ölj meg, vagy bármit!

    — Ne is folytasd! Az utóbbinál maradunk! — nyugtatom őt meg gonosz mosollyal, és előveszem a hangtompítós Magnumot.

    A csövet a homloka közepére nyomom, hátrahúzom a kakast.

Fémes kattanás, majd vízcsordogálás hallatszik. Szemei tágra merednek, keze-lába reszket. Ez a köcsög összehugyozta a selyem pizsamáját. Most itt majrézik saját tócsájába, és bármelyik pillanatban be is szarhat. Nem várom meg, mert undorodom a palitól. Elteszem a stukkert.

    Vesz egy akkora levegőt, mintha az óceán fenekére készülne.

    — Nem bántasz? — kérdezi reménykedve.

    — Még nem tudom, mit csinálok veled.

    — Kérj bármit! Érted? Bármit, csak ne bánts! — alkudozik.

    Gyáva szar, de a célnak megfelel.

    — Figyelj, Oliver! Keresek egy nőt! Svéd, és azt hiszem Kathlen Svenson az igazi neve. Az összes szálló szóba jöhet. Találd meg, mert az életed függ tőle! Ha megvan, ne szólj neki, ne beszélj vele. Oké?

    — Oké — remeg a hangja.

    Micsoda egy gané!

    — Engem nem láttál, nem beszéltél velem! Megértetted?

    — Igen. Hol talállak meg? — kérdezi, és még mindig reszket, mint a nyárfalevél.

    — Sehol. Majd én hívlak — megfogom a fülét, mint a tanító a renitens gyerekét. — Ha hibázol, megdöglesz! Okéő

    — Oké — feleli rekedten.

    Köszönés nélkül jövök el tőle. A sarkon megállok, behúzódom egy kapu alá, várakozom. Felhajtom a galléromat. Hűvös van.

    Tíz perc sem telik el, amikor egy fekete Chrysler áll meg Oliver háza előtt. Egy magas, szőke nő megy be a kapun.

    Elindulok utána, lassan, körültekintően.

Felosonok a lépcsőn, úgy érzem órákba telik, míg hangtalanul kinyitom az ajtót. Végigsomfordálok az előszobán, a háló felől lihegést hallok.

    Berontok lövésre kész fegyverrel, aztán szinte megállok a levegőben. A fickó hátulról keféli a csajt. Oliver rám néz, fejét csóválja.

    Tudja, hogy most már nem bántom, nyugodtan élvezkedik előttem.

    Leforrázva elkullogok.

    Még egy jó órát várakozom az előbbi kapualj alatt, hátha megjelenik a svéd, de semmi. Jó orra lehet a csajnak, mert nem jön.

    Visszahajtok a városba, leparkolok a Trocadero mögött. Zúg a fejem, képtelen gondolatok futkosnak kiherélt agyamban. Hátramászom a kocsiban, ismét kávét főzök, majd bedobok egy szendvicset. Teljesen bénának érzem magam. Ebben a pillanatban azt hiszem, nem tudom végrehajtani a feladatomat. Se szerencsém, se alkalmam, se idegem hozzá. Sétára indulok, hátha felrázza valami fásultságomat.       

    Kora este van, most kerülnek utcára a délutáni lapok.

    — Meghaltak a szerelmesek, meghaltak a szerelmesek! — üvölti az újságos.

    Az első oldalon hozzák a szenzációt.

    Nézem a képet, és borsódzik a hátam.

    Alul a csaj, felül a tetű Oliver. Egyetlen nyílvessző köti őket egymáshoz. Míg én elől várakoztam, Sörensen a hátsó ajtón keresztül végrehajtotta az akciót. Majd ahogy jött, úgy távozott. Nyomot nem hagyott, senki sem látta.

    Hányingerem van, és lelkiismeret-furdalásom.

    Ez a dög megint előttem jár.

    És ha őszinte akarok lenni, nem lennék az elnök bőrében. De még a magaméban sem.

    Az újság még megemlít egy férfit — természetesen ott a fantomképem —, aki a ház körül ólálkodott a bűntény idején. Ráadásul most már fehéren-feketén leírják, hogy az összes ilyen jellegű esetnél ezt a férfit azonosították a jó megfigyelőképességgel bíró tanúk.

    Ez a bunkó ezt akarja!

    Engem lecsuknak, az orosz megmenekül, az összes gyilkosságot a nyakamba varrják, aztán mehetek vissza a pincébe, a sánta hóhérhoz.

    Na, most ebből nem eszel, apuskám-anyuskám!

    Most már csak azt kéne tudnom, hogy ez a gennygóc hol akar lecsapni az elnökre?

    A lap szerint a két ország-első holnap megnézi a stadionban az Amerikai Super Bowl döntőt.

Olvasom a sorokat, és világosodni kezd az agyam. Ez az alkalom az első és lehet, hogy az utolsó alkalom, mindkettőnknek.

    Még szerencse, hogy szar idő van, könnyebben tudom elrejteni a fegyvert.

    Holnap délután ötkor kezdőrúgás, és valaki, vagy valakik, öt és hét között meghalnak.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045