Lubovszki Kazimir : Elraklak magamban

… Csendben,
nehogy a tollam sercegése
felverje álmod…
− szavaim most kulcsra zárom −
csak halkan köszönlek:

hogy lehetek szilárd nyugalom
csontjaidban,
húsodban az inad −
hogy folyhatok sejtként az eredben,
/köszönöm, hogy felépíthetlek!/
és lehetek mában
a holnap,
ha tikkadsz,
még olthatom szomjad…

És hogy a gondolatom
most fel ne verjen −
némán hallgatom szuszogásod,
(minden hülye kis poháron
majd ujjlenyomatod keresem)
s a tenyered
vonásait én kívülr?l szavalom,
− elraklak magamban,
ahogy ez a takaró −
mindig tudjam betéve álmod,
én többre most nem vágyom:

csak, hogy hallgassalak tovább.

Legutóbbi módosítás: 2009.11.22. @ 11:58 :: Lubovszki Kazimir
Szerző Lubovszki Kazimir 0 Írás
ÀžÃÂgy hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. ÃÂm a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg. Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil. A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni. A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...À (Ferenczfi János)