kisslaki : Viszlát, Szodoma

Azóta eltelt harminc egynéhány év. Már nem mászok hegyet. *

 

 

A hegyi kecske unottan szopogatta a nyelvét. Elmélkedett az élet hiábavalóságán, de azért még nem volt biztos benne. Kellemesen ücsörgött a Holttenger felett egy kiugró sziklapárkányon. Sógora és a felesége már hazament, de ő még maradt. Néha-néha átpislogott szatír szemeivel a jordániai oldalra, ahol ilyentájt szoktak a zsenge gidalányok ruhátlan hancúrozni. Ezt is inkább csak képzelte, mert innen egy jó szemű sivatagi sólyom is csak az autókat tudta volna felismerni okuláré nélkül. A rendszámtáblákat persze még avval sem.

Én még nem tudtam, hogy a bogáncsszínű, patás kérőzővel később még rácsodálkozunk egymásra.

*

Vagy egy hete, hogy Ofirában még elbúcsúztam a kóbor kutyáktól, de nem cseréltünk címeket, hogy majd levelezünk, mert nekik, nem volt ilyesmi. Onnan a Jordán vidékére mentem, mert arra sem volt semmi dolgom. Aztán mikor Szodomát is elhagytam a randa gyáraival, mögöttem még a homokot is leráztam a sarumról. Igaz az elmúlt évezredek óta az erkölcsök is megjavultak, és az idegent nem érik olyan molesztálások, mint hajdan az Úr inkognitóban utazó angyalát. — Persze, hogy nem; hiszen azt a Szodomát annak idején a Holttenger mélyére rogyasztotta Isten haragja.

A legszebb emlékem az ottani iparvidékről az volt, mikor már az országút mellett a Goldstar búcsúsört ittam, amit a kövér Abdullah kioszkos rántott ki a hűtőből.

Még most is ráborzongok, mikor Szodomában egy este társaságban borral kínáltak. A házigazda — Isten bűnéül ne vegye — olyan gonosz lőrét adott, hogy nem is csodálkoztam már az öreg Lóthon, hogy mikor a lányai két este is leitatták, hogy részegségében megismerje őket. Nem csoda, hogy kilenc hónapra rá, két gügyögő, göndör hajú aranyos babával, Moábbal és Ammonal szaporodott a család.

 

N. B. — Azért érdekes dolog ez a leitatás az ősatyákkal! Dacára, hogy az öreg annyira részeg, hogy nem ismeri fel a nőben a saját lányát, mégis keményen képes rá, hogy egyszerre tegye magát boldog apává és nagyapává. 

— Mostanság talán elfajzott a férfinép? Ha valaki annyira részeg, hogy nem ismerné meg a lányát, akkor úgyis ellazulna a férfierő… — gondolom.

*

A több évezred homályába visszanyúló legendák és mítoszok szerint, akkortájt nem volt annyira visszataszító az ittasan, vagy éppen józanul elkövetett vérfertőzés, mint manapság. Sőt! A két lányt tisztelték erősen, hogy biztos, ami biztos alapon, időben gondoskodtak nemzetük fennmaradásáról. Szegény ártatlan hősök azt hitték, hogy már rajtuk kívül nem él ember ezen a földön. (N.b: – na és?)

Ilyen és hasonló kegyes gondolatokba merültem, s kibámultam a vízből a part menti hegyekre, akik jó testvérként vigyázóan körbeölelték a Holt-tengert. De olyan szorosan, hogy szegény csak északról kaphatott a Jordán folyótól édesvizet. Pedig ráfért volna a duplája is, mert az Úr a teremtéskor tévedésből egy marékkal több sót morzsolt a vízbe.

Én persze nem bántam. Miután a parton megszáradtam, zsíros kenyeret ettem paradicsommal. Egyszerűen csak minden harapás után megnyaltam a vállamat. Igazán praktikus. Nem kellett az embernek sótartót cipelni magával. Pláne, ha még paprikaöböl is lett volna arrafelé…

Megszomjaztam. Sajnos, január lévén, üres kihalt volt a vidék, mint a bibliai időkben. Csak óránként ingajáratként közlekedő katonai repülő húzott el felettem Akaba felé, ellenőrizni az országhatárt. Ein Gedi volt a legközelebbi hely, ahol vásárolni lehetett volna a kibucban, de ma Sabath lévén, nem mértek semmit. Jerikóban nyitva van ugyan minden, sört is adnak, de az, vagy negyven kilométerre van innen északra. Legegyszerűbb, gondoltam, ha itt rögtön felmászok a hegyre a meredek sziklákon, s, majd ha átjutottam a túloldalra, akkor mindig csak nyugat felé sétálva, biztos találok a közelben valami arab települést, ahol elláthatom magam étellel, itallal.

Roppant okos ötlet, gondoltam. Még egy óra múlva is így voltam vele, de már nem dicsértem hangosan az eszemet. Nagyon vártam, hogy végre vége legyen a nyaktörő sziklamászásnak, mert már tudtam, hogy visszafelé egy életben nem fogok ezen az úton lejutni. Már nagyon izzadtam, fújtattam, mint egy kovácsszerszám. Pihennem kell mindenáron. Még azért felhúztam magam egy sima falon, ahol mindkét kezemmel kapaszkodni tudtam. Kidugtam a fejem, hogy hátha már Kánaánt látom, mikor majd visszazuhantam meglepetésemben. Vagy két méterről Belzebub bámult sandán a szemembe. Jobban odanézve láttam, hogy nem az ördögfejedelem volt, csak az a sziklás kecske, aki ilyenkor szokta a túloldalt, a szemeit legeltetni. Alattomosan pislogott, mint valami feldühített végvári vitéz a zsoldfizetés napján. Biztos csodálkozott, hogy honnan került ide ez a fura kalimpászmadár? Mikor körülnéztem, még jobban elkeseredtem. Nyugatra semmi zöld völgy, vagy bíztató reményt keltő ereszkedő. Amíg elláttam, rozsdabarna fennsík feküdt, ahol találomra szétszórt sziklák ücsörögtek gőgösen, mint a túros tésztán a töpörtyűk.

Lekuporodtam török módra, Ábrahám földjére, s csak azért nem sírtam el magam dühömben, mert még jobban röhögött volna rajtam a kaján kecske. Gondoltam itt nem maradhatok örökké, megpróbálok lemászni ugyanazon a módon, ahogy jöttem, vagy szégyenszemre integetek a járőrrepülőnek, hogy küldjenek valami alkalmatosságot és hozzanak le. A hegyi patástól el sem búcsúztam, hanem elindultam lefelé. Még ma is, ha erről álmodok, dobogó szívvel ébredek, és azonnal a hűtőszekrényhez megyek valami nyugtatóért.

*

Mire leértem, belefehéredtem, pedig délutánra már rozsdabarna porköpenybe öltözködtek a sziklák. Kivánszorogtam az országútra. Istenem csak küldenél erre egy autót! Nekem már teljesen mindegy volt, hogy melyik irányból, és hová megy, csak vigyen el innen.

Küldött. Alig tettem el a maradék cigarettacsikket a pléhdózniba, egy négykerék-meghajtású kirándulóbusz állt meg az útszélén.

— Hová? — kérdezte a vezető.

— Mindegy — mondtam.

— Szerencséje van — vigyorgott a vicces kedvű sofőr – mi is odamegyünk.

A busz tele volt érettségi előtt álló diáklányokkal, akik iskolakirándulásként járták az országot. A lánykák megkínáltak üdítővel. Rögtön a hetedik paradicsomban éreztem magam, dacára, hogy még az ükapámat is templomban mártották a szenteltvízbe.

Pláne, meghatódtam, mikor az osztályfőnök úr átadta a tekintélyes hasú kulacsát, ami rummal volt teli, cseppnyi teaaromával hígítva.

 

Befejezés is jön hamarosan.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.07. @ 10:45 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de