Egyszer régen, amikor a nagy Ká még kis giliszta volt, akkor élt Rudi, a kígyóev? kígyó.
Rudi nagy haverja volt az evészetnek, így rengeteg kígyót felfalt, hiszen mindene megvolt a lakmározáshoz: a hatalmas szája, a visszafelé hajló fogai, feneketlen bend?ben végz?d? torka, és ahogy az lenni szokott, az egyre több kígyót megevése egyre hosszabbra nyújtotta Rudi testét.
A kígyók (már akiket Rudi nem falt még fel) pedig csak féltek, rettegtek, hogy mikor kerülnek ?k is sorra.
Ezek a fél?k, retteg?k összehívták hát a kígyók tanácsát, hogy megvitassák ebben a nagy veszélyben, amit Rudi jelent az összkígyóságra, mi is legyen a teend?, ám a szervez?k véletlenül minden kígyónak elküldték a meghívót, így Rudi is megjelent az összejövetelen.
Lett is neki terülj-terülj asztalkám!
Alig néhányan menekültek meg, és ?k is csak csellel, furfanggal! (Quetzalcóatl például tollakat növesztett és elrepült, Ganésa meg kidugta a hasát, és kiabálni kezdett: „Elefánt vagyok! Elefánt vagyok!” Rudi meg nem túl okos…)
Ezután a nagy lakoma után Rudi (mint minden kígyó egy hasonló gyomortömés után) álomba szenderült, és emészteni kezdett.
Megemésztett sokszáz anakondát, két pitont, nyolcvanhárom vízisiklót, néhány kobrát (azoknak jó f?szeres az ízük), meg pár viperát, és csak n?tt, n?tt egyre.
Amikor felébredt, kinyújtóztatta gerincét, kicsit hátrafordult, és elégedetten nézett végig testén. „Ejj, milyen szép hosszú vagyok, nem is látom a saját farkam! Elkelne már egy ennivaló menyecske”- gondolta. „Igazából nem is kell menyecske” – folytatta a gondolatsort -, „elég lenne egy kis ennivaló.”
Ezen eszmefuttatása után el is indult, hogy keressen valami harapnivalót.
Ahogy ment, mendegélt (csúszott-mászott), akármerre nézett, egyetlen kígyót sem talált (mert a kígyók megneszelték, hogy Rudi felébredt, és mind elbújtak), így Rudi egyre éhesebb lett.
Ment (csúszott) jobbra, balra, el?re, hátra, de sehol semmi!
„Ejj, nem lesz ennek így jó vége!” – gondolta Rudi. „Éhen maradok a végén, és akkor hogy növök még nagyobbra?” – folytatta. „Biztos elbújtak! Megyek, és megkeresem ?ket.”
És ahogy mondta, el is indult szépen körbe, vissza az emészt?helye felé.
Ahogy ment, mendegélt (csúszott), egyszer csak egy nagy kígyó farkára lett figyelmes az egyik bokorban. „Háhhá!” – gondolta. „Ebéd!” – kiáltotta, és ráugrott, majd ahogy szokta, egyetlen szörcsintéssel (pont, mint az óvodások a spagettit), lenyelte a saját testét a farkától a nyakáig.
Csak a feje maradt meg Rudinak, akit innent?l kezdve mint gömbkígyót emlegetnek.
