id? van
Az éjszaka sötét medrében
vesztegl? álmom nem hagyott
aludni egy másodpercet sem.
Csak hallgattam csendben
az üres ketyegést, a halott
percek ráültek mellemre,
lefogták szemem, megmértek
és könny?nek találtak.
(talán tévedtek,
forogtam álmatlan.
horkoltak a miértek)
Bizony régi órások – kik nem mertek
nagyot, s?t közepeset se élni –
gondolták ki csak az ócska trükköt:
a szívbe zárt dobbanást
– hogy csendben maradjon veszteg –
a szemekb?l öml? fényt
– hogy ne tartson könnyes tükröt –
születést, halált, szerelmet,
akarást, reményt és hiteket,
és mi közöttük zakatol, süvít,
csobban és lebben, az életet
– mint szem után kopogó vak
tyúk lépteit – kimérni.
Csak hogy a semmi mindig
daráljon bennünk és köröttünk,
perccel és órával, nappal és
éjjel, héttel, hóval és évvel
üssön, szúrjon és fájjon,
maradjon vagy múljon, de
mindig kiteljen, falánk hévvel
beteljen, de soha teljesülve
boldogulni ne merjen.
unalommal éltessen,
öljön vérrel, verejtékkel,
közönybe hulló könnyel béküljön.
Mert persze soha nem elég
e tengernyi rengeteg kevés,
mióta közénk dobta lelket
kötöz? bilincsét, a van volt
lesz kényszerét. Reggel.
Lassan, szürke köddel ébred.
Összegy?rt arcom síma tükörb?l
néz. Rádió szól, lépcs?kön
léptek, vakolat pereg. Megyek.
nincs id?
