Amikor fiatal voltam, mindig siettetem az id? múlását. Nem tudom, mit akartam elérni ezzel. Talán csak tudni akartam, hogy milyen az, amikor már elmúlik a nyár, és a h?vös ?szi estéken, a tornácon ülve gondolok majd az ifjúságomra, pipázgatás közben. Vettem is egy pipát, aztán többet is. Szenvedélyemmé vált az id?nek a pipa ködén át való szemlélése. Sok furcsaság jutott eszembe, miközben lassan besötétedett, és a tornác felett felbukkanó csillagok fénye bevilágított a múltam ablakán. Egy vidéki kisváros nyugalma, egy takaros feleség, sok kis mezitlábas lurkó, fiúk, lányok vegyesen szaladgálnak az udvaron. Az esti tücsökciripelés hangfoszlányai lassan álomba ringatnak. Érzem h?vös fuvallatát a folyóparti szélnek, és megmozdulnak az árnyak is, amelyek az esti, hangtalan megmártózás díszleteiként magasodnak a tornác lámpái fölé. A lángokat er?sen vibráltatja a keleti szél, de a viharlámpák nem alszanak el. Erre vannak kitalálva, hogy ott is világítsanak, ahol már más lámpatestnek nincs ereje birkózni a természettel.
Pesten, a hetedik kerületben laktunk, a Rózsák tere közelében. Amikor végigmentem a Rózsa Ferenc utcán iskolába menet, minden reggel boldog voltam. Györgyi után fordultam be a sarkon, mert megvártam, amíg kilép a kapun, és csak akkor indultam el. Tisztes távolságból kullogtam utána, nem akartam felt?nést kelteni. De láttam rajta, hogy tud az én kis reggeli játékomról. Nem fordult hátra egyetlen egyszer sem, mégis tudta, hol vagyok. Amikor úgy éreztem, észrevett, átmentem a túloldalra, és úgy követtem.
A söröz? még zárva volt, de a pincérek már készültek a délel?tti nyitásra. Amikor anyám dolgozni ment, befizettek minket ebédre. Iskolából hazajövet bementünk az étterembe, és leültünk már el?re lefoglalt asztalunkhoz. Józsi f?pincérrel meg volt beszélve, hogy menüt eszünk, de Józsi úr egyáltalán nem ragaszkodott a megállapodáshoz. Némi borravaló fejében frissensülteket hozott nekünk. Legtöbbször hagymás rostélyost ettünk, sültkrumplival. Várni kellett rá egy kicsit, de megérte. Az aranysárga krumpliágyon két hatalmas szelet frissensült rostélyos hevert, aranybarna hagymakarikákkal. Józsi úr ismerte a dörgést, és finom mustárt is szervírozott a sültek mellé. Nem volt mindennap Kánaán, a f?zeléket épp úgy meg kellett ennünk, mint a szilvás gombócot, vagy a túróscsuszát. A csuszát forró jénaiban hozták, és csak úgy sercegett rajta a töpörty?.
Egy id? után Györgyi megunta, hogy követem. Egyik reggel, amikor kilépett a kapun, nem indult azonnal el az iskola irányába, hanem megállt, és huncutul felém nézett. Én bátortalanul léptem ki búvóhelyemr?l. Odaintett magához, mutatóujjával hívogatva jelezte, hogy nincs ellenére a társaságom, és közben szélesen mosolygott. Én boldogan szaporáztam meg lépteimet. Amikor mellé értem, belémkarolt, és uzsonnástáskáját a kezembe adta. Úgy indultunk el az iskolába, mint egy szerelmespár, egymásba karolva, kézen fogva. Azon a nyáron minden nap együtt voltunk. Kánikula volt. Nem mentünk nyaralni a szakszervezeti üdül?be, mint máskor, és Györgyi sem ment a nagymamához vidékre, már meg nem mondom, miért. A Rózsák terén, a templom sarkában esküdtünk örök h?séget egymásnak. ? tizenkett? volt, én tizenhárom.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.11. @ 20:24 :: Horváth János