Mementók szirénhangjaira ébredt. Vagy ki tudja? Óvatosan próbálta kinyitni szemét. Aha, a szemét… Ma sem vitték el. Aztán hangokat hallott… Nyikorgást, korgást? Ilyen száraz a levegő, vagy csak a huzat húzat? Jobb szeme a ballal szemezgetett, miközben tapogatózva keresgélni kezdte énjét, és közben tovább monologizált: felültem, vagy felültettek? – Mivel választ nem kapott, elunta a várakozást, és nagyot ásított. Tátott szájából kiesett valami, és nagyot csörömpölt.
Rögtön rájött, hogy József Attila szavai. Nem csoda, hogy most kiestek – konstatálta -, hisz tegnap óta a nyelvemen voltak.
Taszított egyet magán, és ettől rögtön elfogta az önsajnálat. Magyarnak így kitaszítva lenni az ágyból? Mennyi lehet most az idő? Ezen tűnődött az eltűnt idő nyomában. Az idő ment, ő maradt. Viszont kell egy kis reggeli torna. Kinyúlt a tárcájáért. Ez a nyújtózás kifejezetten jól esett, de a tárca ma is üres volt. Nehezen állt fel. De mi is? Kereste az egyensúlyát. Faltól falig. Aztán alig, mármint a lábán… Ja, 220 volt, de még most is benne a feszültség. – Ennyit adni egy doboz sörért!
A sós víz jó vezető… ő nem. ő egy senki. De már mindegy! Sok lefolyt már a Dunán. Tán még befér ez is. Tükör elé állt. Még görbének látszott. Ki akarta simítani. Többször végighúzta rajta a kezét. Ekkor már nem érezte magányosnak magát. Tényleg nem. Kezébe vette a sorsát, és végre valaki észrevette. Markába zárta. Olyannak fogadta el, amilyen.
Élvezte, ahogy hosszú haja saját vállára omlott. Két copfot csinált magának. Az egyikbe is, a másikba is divatos kalácsot font. Friss magyar fonott kalács. Hazai íz. Aztán kacagni kezdett, mert valami csiklandozni kezdte orrát, ínyét. A homlokára csapott. Nem először, úgy hogy már lapos volt.
– Ja persze, ez nem a tenger, ez a magyar kalács, és én se vagyok az a világítótorony-őr, de egy varkoccsal is próbálkozhatok – gondolta -, és fájó szívvel kifonta a hajából az egyik kalácsot, majd első kézből megette. Aztán elindult munkát keresni. Kiabált is hozzá: munkát, kalácsot! Pizsamájában hideg volt. Egyesek megsajnálták, megitatták forró teával, és ellátták meleg ruhával. Mások megruházták. Átöltözni otthon kell – tették hozzá.
Isten végül megsajnálta, és bús, bolondos, földhözragadt, magyar szívét tenyerébe vette, simogatta egy darabig, majd lemondóan legyintett, és megállította. Halála megrázta a magyar kaszát. Többen is kihúzták a magyar nyelet a magyar kapából, és vicsorgó szájukba vették. Ha valahol látjátok kilógni, féljétek, még ha tudjátok is, hogy csak a magyar kapa tarthat meg benneteket.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.25. @ 11:00 :: Schmidt Tibor
