Ha majd a bús szíved szeretni vágy,
S magányod mélyén n? a félelem,
Ha már a dicsfény is magadra hágy,
Mert lelked megóvni képtelen
Fantazmagóriád szféráitól;
Ha mind, a széttiport virág, halott
Magány-Getsemánédban, s elbukol,
Mikor mind, kit szerettél, elhagyott;
Oh, csak ha lelked mélyén hív maradsz,
S halál-völgyben, mennybéli oltalom
Kegyét esdvén – egy érzeményt, ha kapsz –
Hasznodra lész: BÃ?°NBÁNÓ FÁJDALOM.
Akkor majd lelkünk végre egyesül –
S e frígyre Menny reménye, s Isten-fény vetül!
If thy sad heart, pining for human love,
In its earth solitude grew dark with fear,
Lest the high Sun of Heaven itself should prove
Powerless to save from that phantasmal sphere
Wherein thy spirit wandered, – if the flowers
That pressed around thy feet, seemed but to bloom
In lone Gethsemanes, through starless hours,
When all who loved had left thee to thy doom, –
Oh, yet believe that in that hollow vale
Where thy soul lingers, waiting to attain
So much of Heaven’s sweet grace as shall avail
To lift its burden of REMORSEFUL PAIN.
My soul shell meet thee, and its Heaven forego
Till God’s great love, on both, one hope, one Heaven bestow.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Rossner Roberto
