Valami útra kél belőlem
az éj havas útjain,
ha könnybe fúl
a nap fegyelme,
s ledobja álarcát a lét.
Lépte nyomán hallgatnak
a kövek,
gazos ösvények néznek
utána szigorú csendben.
Őrült.
Valami útra kél belőlem,
ha szétesik nap,
és jeget ásít a való,
mikor elgörbülnek az egyenesek
törik a tér és hasad az idő.
Mikor maradni halál.
Rohanvást menekülni kell,
ki, a havas útra,
s nézni szigorún a kövek
széljárta csendjét.
Őrült.
Valami útra kél belőlem,
ha a sötét magába húzza
a csillagok fényét,
s feketére festi a nap
álmait,
amikor a folyosókon járva
felnéz rám
a por,
és szürke szemmel
mondja,
lehettél volna valaki
valamikor.
Ha menni kell újra,
ki, a havas útra,
ahol meghasadnak
a kövek a széljárta csendben.
Őrült.
Valami útra kél belőlem,
ha lebukik a nap
a város mögött,
kettéválik az egész.
A helyzetén töprengő
értelem őrül,
sötétben marad,
s beszél a porral.
Míg a rebbenő lélek kioson
bús házából,
s valahol messze
nézi az üvegen át,
ahogy alszol, és ágyadon
veled álmodik a vágy.
Valami útra kél belőlem,
elindul az éj havas útján
a hasadt kövek között,
és csendben derengő ösvényekkel
a háta mögött
életre őrül egy ablakmélyedésben.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.19. @ 12:50 :: Nagy Horváth Ilona