8.
Így teltek a napjaim, heti egyszeri vagy kétszeri megszakítással, amikor is eltávozást kaptam. Jigált három hét után leszerelték, elengedve neki vagy két hetet. Nagy búcsúpartit rendezett.
– Na aztán kint se csinálj sok hülyeséget, nem éri meg – mondtam neki búcsúzóul.
– Ne aggódj, sokat tanultam az utolsó három hétben. Megadhatnád a telefonszámod, címed.
– Telefonom az nincsen, csak ez, a bázison. A címem itt van – nyújtottam át egy cetlit –, de könnyebben rám találsz a bázison. Nagyrészt itt vagyok amúgy is.
Másnap kóválygó fejjel keltem, mert elég későn ért végett a parti, és mi tagadás, elég sokat is ittunk. Késtem is egy jó félórát, de Meni nem szólt semmit. Különben is a Jigál eset óta szerettek volna kinevezni körletparancsnoknak, amit sikerült elhárítanom, de csak időlegesen.
– Ne akarjatok már minden cafrangot rám aggatni, plusz pénzt úgysem ad érte senki, és a srácok elvannak maguknak. Nem kell a nyakukra tenni senkit. Ha gubancuk van, akkor úgy is szolnak nekem.
Elég jól megvoltam a legénységi szálláson, de izgatott a dolog, hogy mikor lesz kész a „raktár”.
– Meni, van valami hír, hogy mikor lesz készen a hederem/szobám/?
– Miért kérdezed, hiszen jó neked a körletben. Vagy valami baj van?
– Á, dehogy, de azt mondtad, megkaphatom a raktárt és gondoskodsz mindenről.
– Izé, szóval beszéltem emberekkel, de azt mondták erre nincs keret per pillanat. Ha akarsz külön szállást, igényelj lakást a bázison, ahogy mondtam. Van most egy csomó üres.
– Kösz, mondtam, az nem kell. Megígértek valamit, aztán mindent kitaláltok, hogy ez nincs, az nincs. Ha magam csinálnám meg, akkor sem menne?
– Hogyhogy magad?
– Festéket, miegymást, ami javításokhoz kell, saját pénzből állnám. A srácok segítenek, az nem gond, és csak a berendezést kellene kiigényelned nekem, de gondolom az sem lesz gond.
– Miért ennyire sürgős? Van valaki a láthatáron?
– Annyira nem sürgős, de ki tudja. Na meg anyám még nem járt erre és le karom valamikor hozni látogatóba.
– Na jó. Akkor oda is adom most a kulcsot. Nézd meg, írd össze, mi kell, és álljatok neki. A berendezés az meg nem lesz gond.
Vettem a kulcsot és már mentem is. Ugyanolyan ramaty állapotban volt, mint amikor először láttam. Valószínű azért nem romlott az állapota, mert kulccsal le volt zárva. Különben ami mozdítható, azt kihordták volna a bakák, sőt berendezkedtek volna arra az időre, amikor érdemes eltűnni egy pár órára. Villany, víz érdekes módon volt benne és működött is. A tetőn, pár helyen nagy rések tátongtak. A tus lerobbant, csempék fele leverve és a padló is romos volt. Nagyjából összeírtam mi kell, aztán visszamentem a körletbe. Összetrombitáltam Juvállal pár srácot, akik annó is segítettek, sőt volt egy orosz kőműves szakember is. Délután szemrevételeztünk.
– Mi lesz itt? – kérdezték szinte egyszerre.
– Mi lenne, valami raktárféle, ki kell pofozni. Meni rám osztotta ki, aztán persze embereket meg én kajtassak fel. Nem akarnak egy fillért se adni semmire, de minden legyen rendben. Amit én tudok adni a munkáért, az egy rendkívüli hétvége. Aki nem száll be, elmehet haza, aki meg marad, annak egy teljes nap tenger. Ennél többre nem telik. Aki akar, jön segíteni, aki nem, az nem. Nem kötelező, önkéntes alapon megy.
Persze mindenki vállalta. A jutalom az persze amolyan behúzós volt, de még mielőtt elkezdtek volna dolgozni, intézkedtem. Meni beszélt a parancsnokaikkal és elintézte, hogy megkaphassák, amit ígértem. Nézett is Meni, hogy én komolyan veszem, ha beígértem valamit.
– Figyelj ide kezdtem. Mindegyikünk volt kopasz és ugyanúgy megszívatták őket, mint minket is néhányszor ezzel–azzal. Beígértek egy rendkívüli melóért mindent, aztán semmit sem kaptunk meg. Emlékszem, egyszer konyhára osztottak, és azt mondták, mosogatni kell. Amikor meg kész vagyok, mehetek eltávra. Na persze, hogy ugrottam. Olyan este kilenckor lettem kész. Jelentkeztem, mire a góré azt mondja: – Most van kilenc ugye. Éjfélig tudok adni eltávot, de szerintem ennyi időre már nem érdemes kimenni. – Mondtam volna neki azt, hogy akár tíz percre is kimentem volna? Na ezért szeretem betartani azt a katonáimmal szemben, amiket megígértem.
– Nem sokat gondolkoznak itt így.
– Ezt én nagyon jól tudom. Csak ti nem értitek meg azt a nagy alapszabályt, hogy kérni csak úgy lehet, ha cserébe adsz is valamit. Tudom, a rangkorságot kihasználva a nyakukba lehet varrni mindent, de az akkor olyan is lesz. És kösz, hogy intézkedsz.
Miután készítettem egy listát, hogy mi kell a renováláshoz, elkértem egy furgont Menitől és leautókáztam Éjlátra, hogy bevásároljak. Egyszer–kétszer már megtettem ezt az utat, de még régebben, akkor, amikor kurzuson voltam itt. Az út jódarabon teljesen egyenes és amerre az ember ellát mindenütt a kopár táj. Teljesen sík terület volt, egy nagy hegyi fennsík. Nem hiába nevezték úgy, hogy a Hold völgye, mert tényleg egy kicsit valahogy egy Holdbéli tájra hasonlított. Cirka olyan két kilométer hosszú lehetett ez a szakasz, utána az út meredeken kezdett lejteni, telis–tele nagy „s” kanyarokkal. Itt már sok szikla volt, az utat valószínű robbantásokkal kellett szabaddá tenni. Ennek következményeként rettenetesen szűk sziklák közt vezető utat építettek, ahol épphogy elfért két teherautó. A kanyarok előtt hosszan kellet kürtjelzést adni, hogy aki felfelé jön az úton, az idejében tudjon kissé letérni az útról, hogy aki felülről érkezik, akadálytalanul haladhasson tovább. Az egyik ilyen kanyar után egy arab családot láttam az útpadkán gyalogolni. Négyen voltak. Egy idősebb férfi és két fiatalabb, meg a sor végén egy nő. Tulajdonképpen nőre csak következtetni lehetett, mert szinte mindenét rongyok borították, a feje tetejétől szinte a talpáig. Semmi sem látszott ki az alakjából, termetéből. Mindig is gondolkodóba ejtett, hogy egy ilyen „hacukában”, amit csadornak neveznek, hogy nem kapnak gutaütést a melegben. A férfiaknak is van egy hasonló viselete, a galiba, de ez a fejet és nyakat szabadon hagyja. Olyan, mint egy női ruha, nagy bő szoknyaszerűség. Ez volt a férfiakon. Fejükön az elmaradhatatlan kefiach. Mikor elhaladtam mellettük, integettek. Egy pillanatnyi gondolkodás után lefékeztem és leálltam az útpadkára. Mondjuk nem szabályszerű, hogy arab kinézetű embernek megálljon egy katonai kocsi, mert ezt még büntethetik is, de békés, fegyvertelen embereknek néztek ki. Miért ne vigyem le őket az út végéig, ahol már van városi közlekedés. Hátul a platón elférnek, nem zavarnak senkit. Kicsit hátratolattam és intettem nekik, hogy jöjjenek. Az idősebb férfi egészen a vezetőfülkéig jött és behajolt a letekert ablakon. A család többi tagja a kocsi faránál várakozott.
– Szalem a lej/béke veled/ – üdvözölt. – Merre tartasz?
– Gyere, Éjlátig el tudlak titeket vinni.
Hátra intett a várakozóknak, hogy szálljanak fel a platóra, ő meg beült mellém.
– Hova tartasz Éjláton?
– Vásárolnom kell ezt–azt, építkezéshez való anyagot. Valamit renoválunk, és ahhoz.
– Mindenképpen Éjláton kell vásárolnod? Nekem van egy ismerősöm, kicsit Éjlát után. Ismerős. Nála olcsóbban kaphatsz mindent, ha jó neked. Én is oda tartok a családdal. Akik hátul ülnek a két fiam és a feleségem. Otthon van még másik hat gyerek.
– Nyolc gyereked van?
– Allah eddig annyit adott.
– És mondd, hol van az a rokon, ismerős?
– Ha elhagyod a várost és mész tovább Rafi Nelson felé, látni fogod az út mentén. A cégtáblát el sem lehet téveszteni, mert nagy betűkkel van kiírva, hogy Tambur. Főleg festéket árul, de van mindene. Ami éppen nincs, azt meg megrendeli, és két napon belül szállítja.
– Na jó, ám legyen. Számlát azért tud adni?
– Természetesen. Mindenkinek kötelező számlát adnia, vagy nem?
– De igen. Ámbár vannak olyanok, akik megpróbálnak enélkül is árulni. Azért kérdeztem. És mondd, miért gyalogszerrel mentek? Nincsen tevéd vagy öszvéred? Azzal mégsem annyira fárasztó az út.
– Dehogy nincsen. Mi beduinok mindig vándorolunk, hol az állatokkal, hol meg anélkül. Nekünk a gyaloglás nem fárasztó, hozzá vagyunk szokva. Ma is már jókor reggel elindultunk, amikor még nem olyan erős a meleg. Ha nem jöttél volna, és nem veszel fel minket, akkor estére ott is vagyunk. De így sokkal hamarabb érünk oda. Vár ugyan minket, de meg lesz lepve, hogy ilyen korán érkezünk. Minden hónapban egyszer egy adott időpontban meglátogatjuk. Ilyenkor szoktuk leadni a rendelésünket, ami éppen kell. Cukor, olaj, liszt és miegymás. Aztán két nap múlva valaki lejön a holmiért kocsival.
– Van autótok is? Akkor miért nem azt használjátok?
– Ritkán használunk autót. Egy a benzin miatt, másodszor meg kizárólag akkor, ha szállítani kell. Holnapután jövök majd kocsival, amire mindent beszerez, amire szükségünk van.
Közben meg is érkeztünk. Az üzlet előtti parkolóban sok jármű állt. Volt közte mindenféle.
– Na menjünk be – mondta az utasom. Sokan megbámultak minket, hogy egy arab egy katona oldalán peckesen lépdelve belép az üzletbe. Bent egyenesen a tulajdonoshoz ment, és kölcsönösen üdvözölték egymást arab szokás szerint. Aztán odajöttek hozzám
– Abu Musza mondta nekem, hogy szükséged lenne anyagra renováláshoz – közben utasomra mutatott.
– Van itt egy lista – nyújtottam át neki. – Mit tudsz most adni? Ami hiányzik, azért visszajövök, amikor mondod.
A tulaj elsietett és kisvártatva egy kézi–kocsival tért vissza, ami fel volt már pakolva.
– Majdnem minden van, amit kértél. Pár apró dolog nem volt már, ami a listádon szerepel, de két nap múlva jöhetsz, megszerzem.
Kitoltuk a kocsihoz és elkezdtünk pakolni. Abu Musza két fia is segített. Miután készek voltunk, visszatoltuk a kézikocsit és bementünk az irodába.
– Foglaljatok helyet. Kávé, tea vagy frissítő?
Pillanatok alatt egy kis asztalon már ott is volt minden. Igazi arab kávé kardamonnal, különleges teafű keverékek kis tányérokban, frissen csavart hideg narancslé, és hideg víz. Aztán kiment az irodából és egy nagy tálcán élelmet is hozott. Friss saláta, sajt, valamilyen fehér krémszerű akármi, és friss arab kenyér, pita.
– Fogjatok neki – invitált minket.
– Mondd, én mivel tartozom? – kérdeztem a tulajt miközben megtömtem magamnak egy pitát mindenfélével.
– Készpénzben fizetsz, vagy csekkel?
– Készpénzben.
– Parancsolj, itt a számla. Minden benne van már, az is, amit majd holnapután vehetsz át.
Átfutottam a számlát és kicsit csodálkoztam is.
– Mindent beleszámoltál? Nem túl kevés ez?
– Mások pont az ellenkezőjét szokták mondani. Abu Muszára való tekintettel ugyanazokat az árakat kaptad, mint ő. Mindenből leszámoltam 25%–ot.
– Köszönöm neked – hajoltam meg arab szokás szerint.
– Semmiség. Lényeg, hogy meg legyél elégedve és ajánlj másoknak is.
Még időztünk egy darabig, aztán elindultunk a parkolóba.
– Velem tartotok visszafelé? Szívesen elviszlek benneteket akár hazáig is.
– Köszönjük. Elég lesz, ha egy adott helyig viszel minket, ahol éjszakázunk, reggel meg találkozunk azokkal, akik terelik az állatokat, és velük megyünk vissza.
– Na akkor gyere, ülj be.
Családja már fent ült a platón az áruk közt. Feltűnt, hogy a felesége le sem szállt. Egész idő alatt ott űlt, mint egy szobor. Nem tettem szóvá neki, gondoltam ez egyfajta szokás. El nem tudtam képzelni. Hol lehet az a hely, ahol meg akarják húzni magukat, és azt sem értettem, miért nem akarják, hogy egészen a táborukig elvigyem őket. Úgy látszik nem akarja, hogy lássák a táborban, hogy egy izraeli katona viszi őt és a családját. Már majdnem felértünk a „hegyplatóra”, arra a síkságra, amikor megállított.
– Na itt is vagyunk, megérkeztünk.
Félre álltam az útról, hogy leszálljanak. Hiába meresztettem a szemeimet, én bizony nem láttam mást, csak sziklát és megint csak sziklát. Semmi nyomát nem észleltem, hogy itt valaha emberek vagy állatok jártak volna. Mintha csak megérezte volna Abu Musza, hogy mit keresek.
– Kíváncsi vagy a tanyánkra? Gyere, megmutatom.
Lassan elindult a sziklákon felfelé. Ők már tudták a járást, de én bizony csak bukdácsoltam, ahogy mentem felfelé. Egyszer csak egy omladéknál megálltak. Még mindig nem láttam semmit. Musza és a két fia megkerülték az omladékot, nagynehezen én is átvergődtem. Az omladék valahol megakadhatott a sziklákon, és egyfajta barlang képződött. A sziklák voltak az oldalfalak és az omladék a tető. Az útról még a legjobb megfigyelő sem vette volna észre. Tökéletesen beleolvadt a környezetbe. Bent a barlangban semmi sem árulta el, hogy itt emberek szoktak megpihenni. Musza eltűnt egy repedésben és szőnyegekkel a vállán tért vissza. A két fia ugyanonnét edényeket hozott, és egy nagy plasztik kannában vizet. Poharak és evőeszközök is előkerültek. Minden volt itt, ami az „átutazónak” segítségére lehet. Csak arra nem találtam magyarázatot, hogy min akarnak főzni, vagy egyáltalán mivel és hogyan akarnak tüzet rakni. De hamarosan erre is választ kaptam. Egy nagy pléhdobozból valami szénféle anyagot szórt ki a földre és azt kupacba formálta. Pár régi újságpapítr meggyújtott és odatartotta a kupachoz. Hamarosan lángra is kapott. Szén nem lehet, hiszen az nem kap ilyen gyorsan lángra, gondoltam végig. Fa az egész környéken sehol, csak kórók, kisebb cserjék. Musza látta az arcomon a csodálkozást.
– Gondolom akarod tudni mi ez, amivel tüzet rakunk. Szárított trágya. Az állati trágyát megszárítjuk, keverjük egy kis régi szalmával. Ez a tűzifa és ezzel fűtünk is, ha este hidegre fordul az idő.
– És, hogy kerül minden ide, és szinte pillanatok alatt minden szükséges dolog, ami egy étkezéshez kell?
– Mondtam neked, hogy mi állandóan vándorolunk, úton vagyunk. Közülünk mindenki ismeri ezt a helyet. Egyik csapat gondoskodik a másikról. Amit ma itt elfogyasztunk, vizet, élelmet, azt pótoljuk, amikor megérkeznek az állatterelők. Náluk van víz és élelem, kenyérnek való, és minden. Ősi törvényünk van arra, hogy az elfogyasztott dolgokat legkésőbb két napon belül pótolni kell. Nem muszáj pont annak, aki elfogyasztotta, de köteles kifizetni, vagy természetben, vagy egy árufajtában azt, amit elfogyasztott. Általában a legtöbbször a karavánok, akik nem állatokat hajtanak csak ruhát, szőttest, szőnyeget, edényeket, kerámiákat, kikészített bőröket visznek a vásárokba, azok gondoskodnak az utánpótlásról. Ezért a törzs többi tagjától javadalmazásban részesülnek, ami már előre ki van alkudva. Mindenkinek érdeke, hogy ezeken a helyeken mindig legyen víz, kávé, dohány és liszt meg nem romlandó áru, ami sokáig tárolható. És természetesen tüzelőnek való. Amit az állatok itt, vagy út közben „elpotyogtatnak”, azt összegyűjtik ilyen rossz konzervdobozokba. Reggel, amikor feljön a nap, szétterítik, hogy estére kiszikkadjon. Akik jönnek utánuk azok gyűjtik össze a száradt, szinte kiégetett „tüzelőt” vissza a dobozokba, és hozzák be ide, gondoskodva az utánpótlásról.
Közben a két fiú kávét és teát készített, a neje meg valami lepényfélét a lisztből. Hamarosan finom illatok kezdtek terjengeni. Valami sajtfélét szedtek még elő. Általában, amit ezek az emberek adnak, el kell fogadni, még ha nem is nyeri el tetszésünket, mert ha visszautasítjuk, azt sértésnek veszik. A sajt fantasztikusan jó volt és a lepény is. A kávé úgyszintén. Miután végeztünk az evéssel én szedelőzködni kezdtem.
– Szalem alej, és köszönök mindent.
– Nincsen mit. Két nap múlva te mész majd le a városba a hiányzó áruért. Akkor ismét tudunk találkozni, mert én is ott leszek. Rendben van?
– Persze, akkor ugyanott találkozzunk.
Nagy nehezen visszaereszkedtem az autóhoz. Indítottam, és mégegyszer visszanéztem, hátha látok valamit. De semmit nem láttam. Már késő délután volt mire visszaértem a bázisra.
– Hol kóvályogtál ennyi ideig? – kérdezte Meni. – Biztos voltál fürödni, ha már ott volt a tenger.
– Nem fürödtem én sehol sem. Leálltam egy pár percre az igaz, elaludtam egy kicsit. Még mindég jobb volt álló helyzetben, semhogy útközben aludtam volna el.
– Az igaz. Na menj a raktárhoz, pakoljatok le. Utána gyere vissza, mert egy halom melót sóztak ránk. Szerintem még este is dolgozni fogunk, mert holnap reggelig kész kell lennie kinagyítva. Arik viszi le Tel Avivba.
– Akkor van egy ötletem. Lepakolunk, utána eltűnök a konyhára, szerzek kaját, kávét. És jövök is vissza melózni. Reggelig garantáltan készen leszünk akármennyi is.
– Akkor „jellah”. Menj és siess vissza.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
