Bezsákoltam a tegnapjaim.
Kis semmiség voltál, ezernyi lom között.
Értéken érték.
A súlyok, súlyodat mérték, becsülték,
számították át törtaranyba,
mi volt a tisztje, rangja,
hogy zsákba kerültél,
mit vittél,
mit adtál, mi lesz veled.
Készültem.
Hosszú útra.
Mondom, megyek, és építek még az egyszer
valami palotát, meg kacsalábat,
hozzá szokásos giccset,
kiskertet,
repkényt ültetek
falrafutni’,
télre forduló id?ben.
Kialudni nem hagyok tüzet!
Füzetnyi irkafirka vár zsákolásra,
magányba, újra zárt befelé fordulásra.
Nyitottan.
Derék megroppan, de nem a lélek.
Rám kopognak
tudott, célraérkez?n’,
férjekt?l maguk lopottan
kérnek otthon elmaradt álmokat
kort nem éltek.
Élményvigécek.
Meg kishülyék.
Ha maradt, adok.
Apró, magánvilágokat, semmit meg nem renget?ket.
Gyógyítok.
Nem t?vel, nem is szikével.
Hasábra vágott ezüstfeny?vel oldok fagyot.
Minden elhagyott
kitúrt, elfelejtett n?nek
személyre szabott
szép ruhát adok, hogy levesse.
Ez itt az este.
Valaki mondta már.
„Zúg az éji bogár….”
Legutóbbi módosítás: 2009.09.02. @ 09:18 :: Balog Gábor -csataloo