Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 17.

Nyomtatás

Harmincharmadik fejezet,

melyben Pinocchiót vásárra viszik és eladják. Egy cirkuszigazgató veszi meg, aki megtanítja táncolni, karikán átugrani. Egy este megsántul; erre továbbadják. Új gazdája dobra akarja húzni a b?rét…

Amikor az Emberke-kocsis látta, hogy hiába kiabál, nem engedik be, nekifeszült vállával az ajtónak, és beroppantotta. Szokásos nyájas mosolyával így szólt a két, gyerekb?l lett szamárhoz:

„Bravó, bravó gyerekek! Pompásan b?gtetek, fiúk, ám én nyomban megismertem a hangotokat. És – íme – eljöttem értetek!”

E szavakra a két csacsi abbahagyta az iázást; csak álltak, álltak nagy búsan, lehorgasztott fejjel, fülük is, farkuk is lekókadt a szomorúságtól.

Az Emberke-kocsis megsimogatta ?ket, megveregette a nyakukat, aztán el?vette a kaparót, és tisztogatni kezdte a sz?rüket, míg tükörfényes nem lett. Akkor köt?féket vetett rájuk, és kivezette ?ket a piacra; remélte, jó árat kap értük.

Nem is kellett sokáig vev?re várni.

Kanócot egy környékbeli gazda vette meg, akinek elõzõ nap múlt ki a szamara; Pinocchio pedig egy cirkuszigazgatóhoz került, s az mindjárt tanulásra is fogta: táncolni, meg karikát ugrani tanította, a társulat többi állatával egyetemben.

Hogy Kanóccal mi lett, nem tudom; csak azt tudom, hogy Pinocchióra keserves napok következtek.
Avval kezd?dött, hogy bevezették az istállóba, és egy nyaláb szalmát vetettek elé a jászolba. De Pinocchio éppen csak belekóstolt; szájába vett egy szálat, és nyomban ki is köpte.

Új gazdája, dühösen morgott, odavetett neki egy nyaláb szénát. De Pinocchiónak az se tetszett.

„No, mi az, a szénát se szereted?!” – kiabálta dühösen a cirkuszigazgató. – „Úgy látszik, nagyon fönt hordod az orrodat. De majd kiverem én fejedb?l a bogaraidat!”

Azzal végigvágott az ostorral Pinocchio lába szárán.

Az újdonsült szamárnak fájt az ostor csapása-csípése; elkezdett keservesen jajgatni.

„Iá, iá!” – bõgte. – „Nem bírom megemészteni a szalmát!”

„Akkor egyél szénát!”

„Attól meg, iá, iá, megfájdul a hasam!”

„Hát mit gondolsz, majd sült csirkén fogok tartani egy szamarat?!” – kiáltotta az igazgató, és újra végigvágott rajta.

Erre a második ostorcsapásra a bábunak megjött az esze. Elhallgatott, és többet egy szót se szólt.

Az istállóajtó dördülve becsapódott, és õ egyedül maradt. Régóta nem evett már, egyre jobban gyötörte az éhség, s éhében egyre nagyobbakat ásított; ásítás közben pedig akkorára nyílt a szája, akár a nagykapu.

Addig-addig éhezett és ásítozott, míg végül rá nem fanyalodott a szénára. El?bb csak egy vékonyka szálat vett a szájába, nyámmogva rágcsálta, ide-oda forgatta, aztán mikor már jól megrágta, nekifohászkodott és lenyelte.

„Nem is olyan rossz – mondta magában. – „De mennyivel jobb lenne, ha tisztességesen tanultam volna! Most nem szénát rágnék, hanem vajas kenyeret ennék, szalámival a tetején.”

Azzal lefeküdt és elaludt. De álmában is le-lehúzott egy-egy szál szénát a jászolból, úgyhogy reggelig mind megette, így aztán, mikor másnap fölébredt, szénának nyoma se volt már, és csak a tegnapi nyaláb szalmát találta a jászolban.

Mi mást tehetett: rágni kezdte a szalmát is. Elég keserves ételnek találta; ám ha nincs más, gondolta, ez is megteszi. Ette, ette hát a szalmát; de nem ehette sokáig, mert máris jött a gazdája.

„Mit képzelsz, te szamár” – kiáltotta -, „azért vettelek meg, hogy egész nap csak egyél-igyál?! Gyerünk, dologra, mert ebb?l nem élünk meg!

És kezd?dött a napi lecke: tánc, abroncsugrás, két lábon keringés. Akár volt hozzá kedve, akár nem, most aztán tanulnia kellett Pinocchiónak.
Három hónap múlva úgy-ahogy tudta a mesterségét.

Akkor végre eljött a nap, amelyre a cirkuszigazgató rendkívüli el?adást hirdethetett a közönségnek. A falakat teleragasztották színes plakátokkal; ezek a plakátok a következ?ket tudatták a város aprajával-nagyjával:

MA ESTE
DÍSZELÕADÁS
VILÁGHÍRÃ?° TÁNCOK ÉS UGRÓSZÁMOK,
PÁRATLAN AKROBATAMUTATVÁNYOK
ELÕADJÁK A TÁRSULAT ARTISTÁI ÉS LOVAI,

AZONFÖLÜL
ma este lép fel
ELÕSZÖR
PINOCCHIO
CSODASZAMÁR ÉS TÁNCFENOMÉN

RENDKÍVÜLI KIVILÁGÍTÁS!

A cirkusz természetesen már órákkal az el?adás kezdete el?tt dugig megtelt. Nem lehetett kapni egyetlen páholyt, egyetlen zsöllyét, egyetlen zártszéket sem; minden jegy elkelt, az utolsó darabig. És zsúfolásig voltak elöl a padok is, gyerek gyerek hátán, fiúk-lányok vegyesen, akik mind látni akarták, hogyan táncol Pinocchio, a csodaszamár.

Amikor az el?adás els? fele véget ért, kilépett a porondra az igazgató. Fekete kabát volt rajta, fehér térdnadrág és térden fölül ér?, finom csizma.
Meghajolt, és ünnepélyesen szónokolni kezdett:

„Nagyérdem? közönség! Hölgyek és urak!

Alázatos szolgájuk híres-nevezetes városukon átutaztában kiváló szerencséjének tartja, hogy bemutathatja önöknek azt a kiváló csodaszamarat, aki azzal dicsekedhetik, hogy Európa valamennyi udvarát és uralkodóját és valamennyi f?városának m?ért? közönségét ámulatba ejtette táncával.

Ezúttal is és általam is kéri szíves érdekl?désüket, és jóakaratú biztatásukat.”

Nagy nevetés és lelkes taps fogadta a formás beszédet. A tetszésnyilvánítás aztán nemcsak hogy megduplázódott, hanem valóságos orkánná er?södött, amikor a porondon megjelent Pinocchio. Ünnepi díszben volt, fényes, vadonatúj kantárral, aranyos csatokkal, csillogó karikákkal, füle mellett fehér kaméliával, sörénye befonva vörös selyemmel, hátán ezüstös-aranyos hám, farka földíszítve kék és zöld pántlikákkal.

Az igazgató megvárta, míg elül a taps, akkor ismét meghajolt, és újfent szónokolni kezdett:

„Igen tisztelt közönség! Nem akarom untatni önöket: nem fogom rendre elbeszélni, mennyi gondomba és fáradozásomba került, s mennyi nehézséget kellett leküzdenem, míg sikerült végre megértetnem magamat ezzel a jámbor jószággal, mely azel?tt szabadon kószált a hegyekben, és kedvére barangolt a forró síkságokon. Csak pillantsanak rá, kérem, és nyomban látni fogják, mennyi vad t?z lobog még most is a szemében. Mivel hiába próbáltam szelíd eszközökkel, rábeszéléssel, meggy?zéssel rávenni arra, hogy m?veltebben viselkedjék, végül is kénytelen voltam ostorom nyomósabb érveihez folyamodni. De bármilyen szívélyesen bántam vele, minden jóságomat dühödt ellenségességgel viszonozta. Már-már le kellett tennem a reményr?l, hogy tisztességre taníthatom; ám ekkor fölfedeztem egy kis dudort a koponyáján; egy dudort, mely a híres-neves párizsi egyetem orvostudományi karának megállapítása szerint a táncra való hajlandóság csalhatatlan jele, és a táncra való készség székhelye. Ezen a becses nyomon elindulva kezdtem Pinocchio barátomat táncra tanítani, és ránevelni arra, hogy karikákon ugráljon át. Nem volt könny? ez sem, de az eredmény megérte a munkát; err?l a nagyérdem? közönségnek rövidesen alkalma lesz személyesen is meggy?z?dni. Ezzel be is fejezem mondandómat, és megköszönöm irányomban tanúsított szíves türelmüket. Egyben tisztelettel meghívom önöket holnap esti el?adásunkra is, melyet, ha netalán elmosná az es?, holnapután délel?tt fogunk megtartani.”

Azzal harmadszor is meghajolt; majd Pinocchióhoz fordult, és így szólt:

„Hallod-e, Pinocchio lelkem! Miel?tt bemutatnád a tudományodat, légy szíves, üdvözöld a hölgyeket és urakat és gyerekeket!”

Pinocchio nyomban engedelmeskedett: szépen letérdelt, és mindaddig úgy maradt, térdre ereszkedve, míg az igazgató meg nem pattintotta ostorát, és rá nem kiáltott:

„Rajta! Tánc-lé-pés!”

Erre ismét négy lábra állt, és elkezdett tánclépésben körbejárni a porondon.

„Ü-ge-tés!” – kiáltotta egy id? múlva az igazgató.

Pinocchio ügetni kezdett.

„Vág-ta!”

Pinocchio vágtára váltott.

„Haj-rá!” – kiáltotta az igazgató, és Pinocchio még sebesebben vágtatott.

Javában loholt, mintha tatár kergetné, mikor az igazgató hirtelen magasba lökte a kezét. Pisztoly dörrent,  Pinocchio megdermedt, eld?lt, mint egy zsák, s elnyúlt a homokon, akár ha holt lenne.

De a közönség még föl sem ocsúdhatott meglepetéséb?l, máris újabb vezényszó harsant:

„Hoppla! Talp-ra!”

Pinocchio fölugrott, és loholt tovább.

Hatalmas tapsvihar, eget ver? éljenzés méltányolta a mutatványt. Pinocchio fölnézett futtában, s ahogy fölnézett, az egyik páholyban… igen, az egyik páholyban egy gyönyör? hölgyet látott; a hölgy nyakában vastag aranylánc, a láncon finom aranykeretben elefántcsont medália, s arra ráfestve egy arckép: egy bábu arcképe.

Pinocchio azonnal magára ismert a képben, és a hölgyben is nyomban ráismert a Tündérre. Hirtelen elöntötte a boldogság, olyan er?vel, hogy fölkiáltott. Azt akarta kiáltani:

„Ó, Tündér! Kedves Tündérem!” – ehelyett azonban csak keserves szamárordítás tört ki a torkán. Erre a hangra az egész közönség hahotázni kezdett, de leginkább a gyerekek: azok szinte visítottak a nevetést?l.

Pinocchio azonnal magára ismert a képben, és a hölgyben is nyomban ráismert a Tündérre. Hirtelen elöntötte a boldogság, olyan er?vel, hogy fölkiáltott. Azt akarta kiáltani:

„Ó, Tündér! Kedves Tündérem!” – ehelyett azonban csak keserves szamárordítás tört ki a torkán. Erre a hangra az egész közönség hahotázni kezdett, de leginkább a gyerekek: azok szinte visítottak a nevetést?l.

Az igazgatót fölháborította ez a rendkívüli mutatvány; hogy figyelmeztesse rá, milyen neveletlenül viselkedett, alaposan orron csapta az ostora nyelével.

Szegény csacsi legalább öt percig nyalogatta az orrát, így próbálta csillapítani a fájdalmát. Aztán végre fölnézett, egyenesen a páholy felé, hogy legalább egy szomorú pillantással elpanaszolja nehéz sorsát a Tündérnek. A páholy azonban akkorra már üres volt.

Pinocchio úgy érezte, nyomban megszakad a szíve bánatában. Könnybe lábadt a szeme; de senki nem vette észre, hogy sír: se a közönség, se az igazgató, aki nagyot pattintott az ostorral, és így kiáltott:

„Hóha, Pinocchio! Következik az abroncsugrás. Mutasd meg az igen tisztelt közönségnek, mit tudsz!”

Fölemelték a karikát; Pinocchio vagy háromszor nekirugaszkodott, de ugrás helyett mindig lesunyta a fülét meg a fejét, és átszaladt alatta. Hanem az igazgató olyan fenyeget?en suhogtatta az ostort, hogy negyedszerre már nem mert tétovázni: nekifutott, behunyta a szemét, és nyújtott lábbal ellökte magát a porondról. Derékig át is jutott a karikán, a hátsó lába azonban beleakadt, úgyhogy egyenesen az orrára bukott.

Csak nagy nehezen bírt föltápászkodni, s az egyik lábára rá se bírt állni: megsántult. Nagy nehezen bebicegett az istállóba, és nyögve d?lt le a szalmára.

„Pinocchio jöjjön ki! Pinocchiojöjjön ki!” – kiabálták kórusban a gyerekek. Látni szerették volna a csacsit, nagyon a szívükre vették a balesetét.
De hiába kiabáltak, a csacsit aznap este már nem láthatták.

Másnap reggel eljött hozzá az állatorvos, vagyis az állati csontok betegségeinek tudora, és miután alaposan megvizsgálta, kijelentette, hogy ez a csacsi bizony egész életére sánta marad.

Akkor az igazgató így szólt az istállófiúhoz:

„Mit csináljak én egy sánta szamárral? Hasznát többé úgyse vehetjük, ételpusztítóra meg semmi szükségünk. Vidd ki a piacra, és add el!”

Alighogy a lovászfiú kiért a csacsival jelentkezett is egy vev?.

„Mit kérsz ezért a sánta szamárért?” – kérdezte.

„Húsz lírát.” – felelte a lovászfiú.

„Na persze” – mondta az ember -, „adok érte egyet. Nekem egy árva fityinggel sem ér többet, hiszen pusztán csak a b?réért venném meg. Látom, jó ruganyos b?re van, éppen jó lesz a falusi zenekarunk dobjára.”

Képzelhetitek gyerekek, hogy elkeseredett Pinocchio, amikor hallotta, hogy milyen sorsra szánják, és a végén nagydob lesz bel?le.
A fiú ugyanis nem sokat tétovázott, örült, hogy túladhat a hasznavehetetlen jószágon.

Úgy esett hát, hogy a vev? kifizette az egy lírát, aztán a tengerparton egy szikla tetejére vezette a szamarát, ott követ kötött a nyakába, kötelet hurkolt az egyik hátsó lábára, nagyot taszított rajta, és belökte a vízbe.

Pinocchio, nyakában a súlyos k?kolonccal, azonnal lemerült a mélybe.  Az ember, aki megvette, a kötél végét a csuklójára tekerte, és leült a sziklára. Várta, hogy a szamár megfulladjon; úgy számított, akkor majd kihúzza, és lenyúzza a b?rét.

– folytatódik –