Kavyamitra Maróti György : Antonio Fogazzaro: Málgari 3.

Hogy halogassa az esküv? napját, azt kérte, hogy Syra szigetén legyen a menyegz?. A dózse ebbe is beleegyezett, és a jegyespár a Köztársaság két szép hajóján útnak indult, számos barát, rokon és cseléd kíséretében.


Augusztus havának teleholdja ragyogott a keleti égen az utazás második éjszakáján, csillagok fényében ragyogott az éj; Málgari magány-egyedül ment föl a fedélzetre, hogy élvezze a szép hold látványát és a h?s éji szell?t. Leült a hajóorrba, és a tengert szemlélte; kis id? múlva észrevett egy tengerészt, aki láthatóan közeledni szeretetett volna hozzá, de nem volt mersze.
A lány hát kedvesen rákérdezett, hogy szeretne-e valamit mondani, és akkor a tengerész még közelebb jött, és Málgari hirtelen felismerte ama tengerészben azt az ifjú, külhoni zenészt, aki fölgyógyult a pestisb?l.

A lány zavarba jött, oly nagy zavarba, hogy meg sem kérdezte, vajon hogy került a fedélzetre a fiú, tengerésznek álcázva magát: az ifjú pedig elmondta, hogy oly hirtelen hagyta magára ?t akkor a lány, hogy köszönetet mondani sem volt módja, és boldog, ha most legalább ezt megteheti.
Málgari arcán piros rózsa nyílt e szavakat hallgatva, de aztán belefeledkezett az ifjú hangjába: kérte ?t, hogy meséljen szül?földjér?l, és a fiú elbeszélése nyomán kibontakozott egy távoli, kicsiny ország valahol fönt északon, a Sarkkör vidékén, a nyugati tengerparton, ahol viharos és rövid a nyár, hosszú és fagyos a tél. Szomorú, szegény ország az, ahol sok a szikla, ám kevés az erd?, és ami van, az is jószerivel nyíres; mesélt arról is hogy a nyomor nem ritka éveiben még a betév? falat kenyeret is úgy kell elzsarolni a rideg földt?l.

E föld egyszer? és jóindulatú lakói – halászok, kik pisztrángot kerestek a zuhatagok vizében, vadászok, kik vaddisznó, róka és medve nyomait kergették egészen a tengerpartig – nem voltak gazdagok, semmilyük sem volt éppenséggel, semmijük a világon, csak zenéjük és költészetük.

Málgari megrezzent ezt hallván: „Hogyan?” – kiáltott fel. – „Hogyan mondhat ilyet?”

Akkor az idegen ifjú, hogy bizonyítsa állítását,  elmondta szül?földjének egy csodálatos költeményét, amit még mindig dalolgatnak arrafelé, a hideg évszakban odabent a t?zhely mellett, nyaranta kint a szabadban a mez?kön vagy a tavak virágba borult partján.

És mesélt még több csodálatos költeményr?l: szerelemr?l és gy?löletr?l, életr?l és halálról, háborúról és békér?l szólókról.

Végezetül mesélt a lánynak egy agg és neves Költ?r?l meg barátjáról, egy nagy Királyról, kik egyszer egy oly szép dalt énekeltek a lélegz? tenger partján, hogy ?ket magukat is mélyen megindította, annyira, hogy sírtak, és könnyük a tengerbe hullva gyönggyé vált.

Málgari hátat fordított a holdnak, és az idegen ifjú arcát nézte: tágra nyílt szemmel követte az elbeszélést, kezeit szerelemmel és halálos fájdalommal lassan megtel? keblére szorította.

„Miért?” – súgta végül az ifjú fülébe. – „Miért nem el?bb találkoztunk?”

Aztán elcsöndesedett, és  elfordult a fiútól: a lágy tengert nézte.

És ím, úgy t?nt sok, kicsiny és ezüstös mozgó fény kél a tenger fel?l: majd kett? kivált e fények közül, és még közelebb – egészen közel – jött a hajóhoz. Emberi testük volt e fényecskéknek, egyikük napsz?kén, másikuk erd?barnán ragyogott, és ifjú lányokhoz voltak hasonlóak, és Málgari felismerte a két kis néreidát.
Viszzafordult a fiúhoz, tekintetük újra egybefonódott.
„Énekelj még!” – mondta neki. – „Énekeld el az agg Költ? és a nagy Király dalát, kérlek!”

 

Az ifjú pedig ment, el?hozta hangszerét, egy szépséges-szép hangú olasz heged?t.
„Köszönöm.” – mondta Málgari, mikor viszatért. –„És kérlek, ne keress, ha majd nem leszek itt!”
Letelepedett a hajó orrába, hátát a hajókorlátnak támasztotta, és hallgatta az ifjú m?vészi játékát, énekét.
Mert az idegen játszott és énekelt, szerelmes és m?vészi lelkének teljességéb?l énekelt egy fenséges költeményt. Olyat, hogy szerelmes delfinek gy?ltek a hajó köré, olyat, hogy a tengerészek, a hajózó hölgyek és urak, a szolgák mind, mind elnémultan hallgatták.
Csak játszott, játszott és énekelt, föl sem pillantva az ifjú idegen.
Akkor nézett csak föl, mikor bevégezte a dalt, hogy lássa: miként hatott Málgarira dala.

De a lány már nem volt sehol, csak egy könnyekkel áztatott keszken? maradt a födélzeten.
Az ostoba emberek váltig állították, hogy a tengerbe vetette magát, ne kelljen a dózséhoz feleségül mennie.
Contarina Contarini szíve megszakadt a bánattól mikor látta, hogy lánya visszaváltozván igazgyönggyé az Tenger mélyére süllyedt, de magunk nem osztjuk e szomorú nézetet.
Hisz csak könnyekkel áztatott keszken?t hagyott maga után, és mi tudjuk, hogy épp a gyöngy lett könnyekké és költ?i lélekké: mi tudjuk, hogy a kedves, barnahajú néreida azt mondta Málgarinak:
„Én a tengerhez, te az éghez tartozol!”

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.