hova mehetnék, ha te nem laknál bennem,
ha nem suttognád mindig ugyanazon szavakat,
mihez menekülhetnék, ha épp szeretnél engem,
vagy éppen én szeretném fájó magamat,
mi volna forrásom, ha egyszer? volna,
és érdekelnélek, akár csak percekig,
mi maradna t?led, ha nem lázálom volnál,
– az álom nem hazudik, te hazudtál mindig is –
mibe feledkeznék, ha nem volna a kezed,
amivel terheled a kis- és nagyterceket
a kemény alaphangra, egy és millió éve,
gyerekként, feln?ttként, ?sz hajat megérve,
mit hallgatnék, ha nem a te hangjaid,
míg imádott fájdalmam újra megébred,
miért görnyednék, ha nem ismernélek,
ha élek egyáltalán, már csak ezért élek,
hogy érezzem, ahogy újabb döfésekkel
ékesíted kih?lt testem.
üres szemmel téged nézlek:
már csak nemlétedt?l félek.
csak figyelek, szeretek, nem remélek semmit.
az én sorsom marad egy kék hajnalig várni,
ujjaim nyomán csak egy sor vers fakad,
nincs már más, csak képedre vigyázni,
addig a hajnalig, amelyen testem megtagad.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.02. @ 17:31 :: Zsákai Lilian