Forró kemencédből loptam, anyám,
láttam odarejtetted öled melegét,
de csak elégett álmok
maradtak tenyeremben,
füstjébe tekeredve kapta fel a szél.
Talán, ha újra látnám szemedben
azokat az ákom-bákom vonalakat,
a sarokba gyűrt gyermekkorom rajzait,
talán, ha elérném a polcra tett meséket,
akkor még hinném, hogy vagy,
hogy nincs hiába, hogy minden,
ami volt, újjászületik a mába.
De te oly magasra dobtad őket…
Anyám, miért nem tanítottál meg repülni.
Mondd, hová tetted a szót,
a hangot, az ölelést,
a világ melyik kútjába hajítottad
életem csorbult darabját.
Miért loptál meg anyám,
mikor magzatod lettem,
mondd, miért vajúdtál értem,
ha tudtad fájni fogok benned,
ahogy élő tud fájni élőnek.
Bezártál ajtót, ablakot,
s elrejtetted előlem az eget, a napot,
de látod, Isten akkor rám hajolt,
és lelkem inkubátorába tette,
hogy tovább lélegezzen
búvó öled nélküli életem.
Mert velem már csak Isten lélegzik,
kifordított lelkembe
beleférne még száz,
de ez az egy is
csak a csendet őrzi,
s néha ujjaival üt egy halált,
egy szívdobbanást.
Anyám segíts dideregni,
mert megfojtanak ezek a tűznyarak,
közénk szorul az idő vastag kötele,
fordul a bolygónk sorsa,
szívem alatt egyre hangosabb
Isten lélek-hasító lábnyoma.
Visszhangozva dübörög az üresség,
kilépett belőlem, itt hagyott,
itt állok a semmi közepén,
fénnyé olvadnak felettem,
sirálytestű csillagok.
Mögöttem holdtölte,
napnyugta előttem,
elém térdepel egy ottfelejtett éjszaka.
Most jó így a csendmadarakkal,
ebben a balladai félhomályban
a feslett világ fénypartjára ülni.
Lábam a mélybe lóg,
alattam örvénylik az élet,
bűn a bűnnel, jó a jóval,
szép a széppel játszik szépet.
de az álom feslik
a nyári szél a fákon citerázik
Ajkamon szelíden hallgat
a testemet indaként ölelő szerelem,
nem mozdulok, még nem.
Minden velem-szeretése,
halkuló zene életemnek.
De ahogy átforog
a percmutatón az éjszaka,
a múlt felé fordul a tegnap arca,
ujjaim közt rést nyit a pillanat,
árad, szaggat, fáj,
súgja, indulni kéne, indulni már.
Fárad az idő, árnyékot húz a jelen,
napburokból kiszakadva
ráfeszül a tájra.
Visszafele felégtek a hidak,
az út végtelen hosszú,
föld, kavics, szakadék,
semmi létén teszem a köröket.
Minden zuhanásra készen,
összemosódnak feketén-fehéren,
az emlékek levetett rongyai,
anyám arca, kemence,
sarok, csend, falak,
istentelen kegyelem évek…
Anyám, én csak a szárnyaimat kérem.
Mert befejezetlen bolyongok,
s keresem azt az egy villanást,
mely hiányzik erről a képről.
Nézd, ez itt te vagy,
ez meg itt én,
de vajon hol van,
merre szökött el a fény.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
