Szendrői Csaba : Ett?l kezdve

 

 

Az alma harapása maga

ahogy a n? a szív serlegében lubickolva,

gondolkodhatnékomon túl,

visszasz? a magány hulladéka,

vagyonról ábrándozik, ez  idealista,

majd elmereng,

megvehetetlen,

mit a szája kíván ehetetlen,

rovátkákat mélyít minden pólusomba

hogy így nincs miért, ha nincs kiért,

nincs a kincsnek okán

jutalom, csak az,  az átkozott alma –

kiszámíthatatlan birodalma.

 

Továbbmegyek.

Senkinek nem a lélek húsa kell,

menekültként kucorodva össze a

a fagyott szívkamrához tapasztott nyelvvel,

„ódámat zengem mind untalan meg megállva…”

természetes kiválasztódással

cserélem az oxigént a külvilágra,

bels? harmóniám nem enged el,

ragaszkodnom kell,

a kék fotelban hagyva el,

egyszersmind a tökéletest, a zérót,

a baszott haragot a világ iránt,

a szárnyakat, mely jelen esetben béklyóbb,

mint mikor dohos húsomat zabáltatom,

vigyétek,

nem akarok egy lenni,

fogadjatok a klisébe,

egóm agónia,

védjen meg önmagától a massza,

puha kezemmel fojtom magam bele

szenvedélyes szerelem szemének tengerébe,

már azt sem várom el,

hogy kötelet dobjon valaki utánam,

már az sem érdekel,

hogy ki átharapja a torkom

kutyába menjen cserébe…

 

éppen filcelem össze a sebhelyeket,

éppen a gennyet takarítom magamról,

éppen csendben ülök mindeközben,

éppen bennem a nyugalom harangja szól,

éppen altatót dúdol anyám,

éppen a nap koronáját fényezi,

éppen gy?zköd isten önmagáról,

éppen mikor felejteném hogy létezik…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szendrői Csaba
Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...