S. Szabó István : Hóember a kandalló mellett

*

 

 

  

 

 

 

— Jobban vagy?

A kérdezett beesett, sápadt arccal, csonttá soványodott testtel feküdt a hatalmas francia ágyon. Köhögött. Mikor elmúlt a roham, tétova igent bólintott szőke hajú fejével.

— Légy szíves takarj be, fázom — mondta halk, határozott hangon.

A pár évvel idősebb, bajszos férfi kinyitotta a szekrényajtót, és egy kockás pléddel tért vissza az ágyhoz. Gondosan betakarta, megsimogatta az arcát.

— Jól van öcskös, próbálj meg pihenni.

— Pihenni? — kérdezte a beteg furcsa hangon. A mondat megint köhögésbe fúlt. Amikor nagy nehezen alábbhagyott fulladása, groteszk hangon elnevette magát. — Majd ha vége lesz, akkor majd pihenek. Érted bátyus? Akkor már örökké pihenni fogok — az „örökké-t” jelentőségteljesen megnyomta.

Csendben voltak. Aztán a beteg, mint akinek fontos dolog jut eszébe, hirtelen felkiáltott. — Azt tudod, hogy több időt töltünk holtan, mint élve?

— Erre eddig nem gondoltam — válaszolta a bajuszos, és leült az ágy szélére. Kezébe vette a beteg kezét. — Hozzak valamit? Nem vagy szomjas? — kérdezte tőle.

— Az ablakhoz akarok menni! — sóhajtotta fáradtan. — Nézni akarom, hogy süt a nap. Az utolsó nap.

— Tél van testvérem, havazik — mondta szomorúan.

Eszébe jutott, hogy nem is olyan régen, serdülő korukban, egyszer, egyetlen egyszer, a halálról beszélgettek. Akkor azt mondta az öccse, napos időben, délelőtt akar meghalni. Ha nagy sokára, valamikor sor kerül rá. Akkor még egyikük sem gondolta, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. 

— Tél van testvérem, odakint havazik — ismételte, szinte magának.

Amaz rácsodálkozott. — Tél? És havazik? Látni akarom! — könnyek szöktek a beteg szemébe. — Lehet, hogy ez az utolsó napom. Bátyus segíts! Látni akarom a havazást.

— Bármit kérhetsz — mondta — bármit, de az ágyból nem kelhetsz ki!

— Bármit? — kérdezte felvillanyozva.

— Persze! Szavamat adom.

— Testvéri szavadat?

A bajuszos bólogatott. — Olyan vagy most, mint apánk.

A beteg sápadt arcán mosoly suhant át.

— A vén kujon! Minden nőt ledöntött! Futtában lőtte ki őket! — rekedten nevetett, majd megint fuldoklott.

Amikor jobban lett, halkan folytatta.

Az idősebbik testvér az ablakhoz sétált, hagyta beszélni az öccsét.

— Emlékszel, amikor ötödikben felcipelte az osztályfőnöknőt? — elnevette magát. — Nem mert megbuktatni oroszból! Azonnal elmeséltem volna az osztályban, mekkora levegőakrobata a kedves tanárnő.

A báty visszafordult az ablaktól, mosolyogva nézte testvérét. Annak arca egész kivirult az emlékek hatására. Egyszer csak elkomorult.

— De bármennyi nője is volt, őt nem a buzi pestis vitte el. Érted bátyus? A szíve apukám, a szíve! Az nem bírta!

Rázta a köhögés.

Testvére megigazította feje alatt a párnát.

— Azt mondtad, bármit kérhetek — nézett rá kérdőn.

— Igen. Józan keretek között.

— Jól van — mondta nyugodt hangon. — Készíts nekem egy hóembert. Olyat, mint gyerekkorunkban. Jó nagyot!

Megütközve nézett rá.

— Hóembert? Mondtam öcsi, nem kelhetsz fel.

— Nem kelek — vigyorogott ravaszul. — Hozd be ide.

— Ide? Bolond vagy?

— Nem. Haldoklom. Legyen ez az utolsó kívánságom.

Szeretettel nézett rá. Rövidre sikeredett közös életük alatt, nem ez volt öccse első őrült ötlete. Általában baromságokon járatta az agyát, de azért ez már mégis csak..

— És megmondanád, hogy hozzam be?

Becsukta szemeit a beteg. — Nem kell a hóembered! Aludni akarok — mondta fáradt hangon.

Megfogta a kezét. Jég hideg volt. Nézte a nehezen emelkedő mellkast, a csukott szemeket.

Kiment a szobából. Csízmát húzott, kabátot vett magára, kesztyűbe bújtatta kezeit. Előhozta a fészerből a talicskát. Gyúrta a havat, mint kölök korukban. Egyik hatalmas gombócot a másik után. Deszkát kerített, azon gurította föl, bele a taligába.

Körülményesen kormányozta be a szobába. Leállította az ággyal szembe, a kandalló mellé.

Piros fazekat nyomott a fejébe, hatalmas répából lett az orra. Szemeit és fehér ruhája gombjait széndarabok helyettesítették.

Sebesen dolgozott. Mikor készen lett vele, odaállt az ágy mellé, megszemlélte művét.

Izzadt a hószobor, gyöngyözött teste.

Megfogta a beteg kezét, suttogott. — Nézd öcskös! Kelj fel, látogatód van!

Testvére nem mozdult, a takaró már nem emelkedett.

Fogta a jéghideg kezet, könnyek csorogtak végig az arcán. Leült az ágy szélére, megsimogatta a megpihent homlokot.

— Aludj öcsi, vigyázunk rád.

Nézte a gyorsan fogyó, síró hóembert a kandalló mellett, simogatta a jéghideg kezet, és azt hitte, a szíve szakad meg.

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045