Kőmüves Klára : Szerettem

 

Szerettem.

Ezt a sebet magamnak szereztem.

Legalább ne éreztem volna, hogy van ilyen!

Ilyen semmiből jött éretlen…

Szerelem?

Mit bánom én, ha annak nevezem!

Tudom, talán csak megtréfált az elme,

hogy ő az, akit ezer versed kereste.

ő az első, akire mondtad, hogy

kezedbe kúszik majd a lelke,

s te táplálod, szüntelen szeretve.

Lehelve belé holtodiglan a jót,

magadon szűröd át a rosszat,

hogy ő kapja a jobbat.

Akivel álmodtad az ágyat.

Legyen bár rongyos vásznad,

vagy bársony, amelyből melege árad,

de benne ott a vágyad.

Az éjek álmainak ágya,

ahová a fáradtság segít,

vagy két kézzel markolt szenvedély ledönt,

de az a pillanat elönt,

s szívedben nyugtatón simít,

Kint déli szél süvít…

Nem kell érintés,

és nem kell, mi este jó, ha jő,

csak tudd, hogy bárhol jár…

Hisz szeret ő.

Örökké, meg nem hajolva a bűnnek,

ha szemei a távolba tűnnek.

Nem.

Nem szerelmet kerestem benne,

de ha jött, hát sokat köszönök.

Nyugalmat látni benne…

Miért kellett látnom?

Miért érintett, mi markolni nem mert?

Miért mondtam, hogy: vedd el, – ha nem szerettem?

Szerettem.

Szerettem elmerengeni a feltámadt,

elhalni látszó vágyban.

Szerettem, fürödni a lángban,

abban a reménysugárban.

Szerettem megköszönni a semmit.

A semmiről tovább beszélni,

míg már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.

Szerettem remegő hangon szeretni téged.

Szerettem szégyellni az elakadt hangom.

Zavaros mondatom,

kavargó lelkem súgta szájnak,

s ez ostoba cinkos – Hát sejtette biztos…

Sejtette, hogy szeretem,

még akkor is, ha nem szerethetem.

Még akkor is, ha tudom,

hogy nálam sokkalta jobbat érdemel.

Még akkor is, ha én volnék, ki mindig térdepel…

Ki térdepelne összekulcsolt kezekkel,

ha baj, van: Isten, ne vedd el!

Ne vedd el azt a kincset,

amely szívemről vert bilincset,

csak segítsd!

Csak tereld utadra csendben!

Szeresd, de az életét ne vedd el!

Ha az enyém volna,

és testemből adnom kéne életéért…

Hát, vegyék, vigyék!

Mit érnék nélküle?

Halljak én, ha kell!

Legyek feküdve csontkertészet remekje,

mint élő halottja sétálni benne.

Nem.

Nem akkor kell,

amikor szemét a leghosszabb éj lecsukja.

Ma kell!

Ma kellett volna.

Szólhatok hozzád?

Szerettelek.

Az első perctől,

amikor bambán álltunk,

szavakat kutatva,

Amikor más történt,

            mint, ami motoszkált a tudatban.

Az enyémben.

A tiédben – tudom, nincs honom.

Bár ne lennék harcolni képtelen!

Bár kitartás jellemezné életem!

Bár ne szeretnélek ennyire!

Akkor mernék szavakat szülni fülednek.

Mernék…

Semmit sem merhetek,

mert annyira megszerettelek,

hogy a legjobbat akarom neked,

és szomorú,

az nem én leszek.

De jön majd, ki éppen úgy érint tekintetével,

mint te érintettél engemet.

Némán gomboltad ingemet.

Vagy gomboltam én szemeddel.

Folyton csak játszik az ember.

Megalkudni készül a lehetetlennel!

Lehetetlen,

hogy nem te vagy az utolsó.

Hihetetlen,

hogy jön majd más, aki azt teszi,

amit szeretném, ha te akarnál.

És én majd éppen így szeretek.

Elhiszem minden következőnél,

hogy nekem teremtett.

Szeretlek.

Ma téged.

Azt hiszem, hogy máris szegtem,

megszegtem,  s elszöktem ígéretemmel, de nagyon…

…nagyon szerettem!

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:59 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 747 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))