Egy tárgyalóterem maszatos emlékképe villant fel álomittas elméjében.
Az álmából átszivárgó emberzsivaj fokozatosan fülzúgássá fakult, ám az éles, kérlelhetetlen kopácsolás – kemény fán kemény fa csattan – dörömböléssé er?södött.
– …mfnymhgyjálmár…vanyádba..karodj – mormogta a rombuszmintás, selyem párnahuzatba, amit – a komplett garnitúrával egyetemben – egy rongyrázó hotelb?l lopott szuvenírként.
A paplant kopaszodó fejére rántva, magzatpózba gömbölyödve próbálta elhitetni ébredez? tudatával, hogy a csendszaggató dörömbölés még véletlenül sem a bejárati ajtótól indulva dübörög végig a lakáson, felverve a szenderg? mosatlan edényeket és kiürítetlen hamutálakat.
Megvakarta b? boxeralsóba csomagolt tomporát, majd tunyán kinyújtózott a takaró otthonillatú, koromsötét fedezékében, kiélvezve a valóságtagadás tiszavirág-örömét.
Elhatározta, hogy amíg a váratlan-hívatlan vendég rá nem tehénkedik a cseng?re, ? bizony lábkörmét sem mozdítja, az hótziher.
Nyújtózkodás közben elnyomott egy ásítást, majd fejest ugrott csapongó gondolatai reggeli katyvaszába.
Az orrát csiklandozó paplanhuzatról eszébe jutott, hogy három hónappal a válóper (inkább bírósági szitokpárbaj) lezárása után ráunt az élettárssá silányult szeret?jére, az illegalitás izgalmával együtt a szerelem illúziója is hamar köddé vált.
Mit volt mit tenni, gyorsan letudták a kötelez? tiszteletköröket – SMS, telefon, kávé, vacsora – és a gyanútlan, meseszép válóokot csalni kezdte a tiltott gyümölccsé avanzsált exfeleséggel.
A helyzetek változnak, az emberek sosem, könyvelte el cinikus félmosollyal.
És tényleg: egykori hitvesével végigdugták a város összes szállodáját, eleinte – kizárólag a hét második napján – kültelki kulatanyákon kufircoltak.
Ólomszürke, rosszkedv? áprilisi kedd volt, az es? sunyin szitált. A zsúfolt busz bepárásodott ablakain átszüremlettek a külváros ritkás fényei.
Kezei ökölbe szorultak a takaró alatt, ahogy visszaemlékezett a hátán folydogáló izzadság-patakokra és a fülhallgatókból kiszök? zenefoszlányokra, a felesége (néha elfelejtette hozzátenni, hogy volt) testápoló-illatára, arra, ahogy a fülledt leveg? és a néma emberraj egymáshoz préselte Mirát meg ?t.
Makacsul, szorosan összeölelkeztek, mintha azt próbálnák bebizonyítani, a mágnes azonos pólusait igenis egymásnak szánta a sors.
Akkor, talán el?ször és utoljára, eszébe jutott, hogy lehetett volna másképp.
Húsz perccel kés?bb, mutatóujján a „crackes kúrókuckó numeró sziksz” (a sárrészeg recepciós nevezte így) kulcsát pörgetve már szégyellte a zsigeri balfaszokra jellemz? érzelemkitörést.
Fütyörészve ballagott a keskeny spirálban tovatekerg? lépcs?sor felé.
Mira megtorpant, és egy „mi a francot m?velünk mi?”-pillantással próbált hatni a férfi lelkiismeretére, bár az is lehet, hogy csak félt, és éhezett a bátorításra.
– Gyere már – simította végig gyengéden Mira arcát, és mosolyt er?ltetett a sajátjára.
– A létcs?t?l nyalra, a molyosló végén! – kurjantotta utánuk a recepciós, miközben kéz a kézben kimenekültek az el?térb?l.
A negyedik lépcs?foknál újabb hisztérikus sikkantás várt rájuk.
– Vásottlik kegyedet!
A két emeletnyi úton dohszag, kutyanyivákolás és valami monoton gépzene tucc-tucc döcögése tette tapinthatóvá feszült csendjüket.
A folyosó falán tátongó vakolathegek alól koszvörös téglák kandikáltak ki, a nagyobb repedéseket film-és koncertplakátok sebtapaszai próbálták leplezni – kevés sikerrel.
Mialatt kordbársony zakója zsebében kotorászott, elolvasta a kétsorost, amit egy bölcsészlelk? vendég vésett vérszomjas késével a kilincs mellé: „It járt Botond, hasznájj kotont!”.
Mindketten hallgattak.
Elfordította a kulcsot, mire az ajtó panaszos nyekergéssel kinyílt.
A sz?kös helyiségben, ahol az örök letargia lakott, kesernyés hipób?z terjengett, a bekapcsolva felejtett TV-ben fogatlan emberek teregették ki koraesti talkshow-kba ill? titkaikat.
Ügyet sem vetve a csótánytanya-higiéniájú ágyra, cuppogó csókháborúba bonyolódva bebotladoztak az apró fürd?odúba.
Ruháikat a hányássárga, h?vös csempére hajigáltva egymásnak estek.
– Mint egy elcseszett pornóregény nyitójelenete – sziszegte összeszorított állkapoccsal. Közben az ajtózenget? ökölzápor csak nem akart csitulni,
ahogy a rozsdahiml?s zuhanytálcára zúduló víz fegyverropogása sem, ami jócskán túlharsogta zakatoló zihálásukat. Háromnegyed órán át csinálták(? baszásként gondolt rá, szeretkezni sosem tudott) a zuhany alatt, de utána mocskosabbnak érezte magát egy heroinista sikátorlény segglyukánál.
Teltek-múltak a hetek, egyre magabiztosabb és kanosabb lett, a lebukás veszélye extrém tartományba tornázta libidóját.
? úgy fogalmazott volna, hogy újra szerelmes.
Gyufaláng-buzgalmában drága figyelmességekkel és óriási virágcsokrokkal halmozta el meseszép b?ntársát, a csokrok színvilágához ízlésesen passzoló kisér?kártyákra incselked? kétsorosokat kanyarintott.
A n? meg bekapta a horgot.
Naná, én barom a szájába lógattam. Mármint a horgot – monologizált tenyerét teljes erejéb?l a fülére tapasztva, a szünni nem akaró kopogás kezdett az agyára menni.
– Tudom, mit akarsz! Húzz a picsába! – üvöltötte, majd a takarót dühödten a sz?nyegre rúgva felpattant és hatalmas svunggal bevágta a hálószoba ajtaját.
Hirtelen baljós déja vu rohanta le.
Hányadszor is… Talán ezredszer?
Az biztos, hogy beakadt a lemez, de hova t?nt, aki a t?t kezeli?
És mi van, ha nem is t?nt el?
Inkább százezredszer.
Mintha egy láthatatlan kéz pisztolyt szorítana a halántékához, és neki egy székhez láncolva kellene ugyanazt a filmet újra meg újra végignéznie, amíg a napból vörös óriás nem lesz, és eljön a késésben lév? végítélet.
Vagy mintha valaki irányítaná.
Öklendezve az ágy felé tántorgott, félúton rárókázva az éjjeliszekrény tövében púposodó ruhahalomra.
Egy zoknival letörölte szája szélér?l az okádék maradékát, aztán visszabújt a paplan pihepuha menedékébe, ahol fejbúbtól talpig betakarózott.
Reszketett, akár egy gyertyaláng a közeled? tornádó láttán.
– Menj innen! – ordította a kopogást kisz?rni képtelen sötétségben.
Vacogó fogai felvették a ritmust: taktaktaktaktak….
– Dögölj meg! Hagyj békén! – üvöltötte fröcsög? nyállal.
Minden átmenet nélkül megsz?nt a monoton dörömbölés.
Nem is értette, miért kapott pánikrohamot pár pillanattal korábban.
Kikászálódott a selyemhuzat komfortos káoszából, és miközben belebújt a papucsába, eldöntötte, hogy az aznap reggeli kávét különösen izmosra f?zi.
Persze Vanda az egészb?l semmit sem sejtett, a hülye díszribanca túl önimádó és felszínes volt ahhoz, hogy képes legyen apró rezdülésekb?l messzemen? következtetéseket levonni, vette fel újra a történet fonalát a t?zhelynél.
B?ségesen teletömte kávéval a nagyapjától örökölt kotyogóst, feltette a beizzított t?zhelyre, aztán a kékes lángról rágyújtott egy félig elszívott csikkre, amit a kávéscsészéjében talált.
És túl fiatal, összvissz húsz éves.
– Bakker, mennyire sz?k volt – sóhajtotta sápadt füstfelh?t eregetve.
Megszólalt a cseng?.
S?t, nemhogy megszólalt, többé el sem akart hallgatni.
– A picsába! – sikantotta éles, feminim hangon. A szája sarkában fityeg? koporsószög a konyhapadlón landolt.
?rült sebességgel beviharzott a fürd?szobába, bár félúton kis híján karambolozott egy tengeri tehénnel. A hatszáz kilós eml?s uszonyait bocsánatkér?en felemelve, farokúszóján egyensúlyozva suhant el mellette.
– Jaj, elnézést! – énekelte zeng? baritonján, és már ott sem volt.
– Egy daloló tengeri tehén? Komolyan? – motyogta, mialatt a lifeg? kilinccsel szöszmötölt. A cseng? persze szünet nélkül, dobhártyatép?en zümmögött, akár egy gomolygó lódarázsfelh?.
Kétszer ráfordította a zárra, majd lenyelte a szerinte veszélyforrássá vált kulcsot.
Összefüggéstelenül kántálni kezdett:
– Ha ráunsz, van ánusz, és manátuszom varánusz!
A falimosdó feletti polcról lekapott egy teli üveg szájvízet, majd nagy svunggal benyakalta mind a fél litert.
– …uszom varánu…glugy-glugy-glugy!
A kiürült m?anyagflakont a sarokban gubbasztó mosógép mögé hajította, aztán leült a kád szélére.
Arcán önelégült mosoly terült szét, olyan volt, mint egy vásott kölyök, aki döglött egeret rakott a tanári székre.
– Nya mosty mityinyás, kityinyás? Hihihihihi! – kuncogta selypítve, ám a kuncogás lassanként sátáni kacajjá fajult, hogy végül kényszerzubbonyba ill?, nyivákoló vihogásban csúcsosodjon ki.
?rült nevet?görcsét félénk csuklás (Hikk!) szakította félbe, amit szempillantás múlva
(- BÖÖÖÖÖÖFFF!)
ködkürtöket kenterbe ver? böffentés követett.
Kriptai csend telepedett a lakásra.
– Miért is jöttem be ide? – masszírozta bizserg? tarkóját. – Ja, tudom. – válaszolt saját kérdésére a kád elé fektetett sz?nyeget fikszírozva.
– Brunyálni – azzal felhajtotta a WC-ül?két, és nekilátott a reggeli hólyagcsapolásnak.
Kézmosás közben a szeme alatt kirajzolódó, mocsárzöld táskákat vizsgálgatta a tükörben. Hetek óta nem borotválkozott.
Kezeit a mosogép mellett lógó, óceánkék fürd?köpenybe törölte, amit aztán magára is kapott. A köpeny jobb zsebében egy bontatlan doboz cigaretta és egy öngyújtó lapult.
Megvonta a vállát és rágyújtott.
– Jellemz?.
Kilépett a folyosóra, ahol behúzta maga mögött a mélybarna tolóajtót.
Amikor visszaért a konyhába, a kávéf?z? épp felrobbanni készült.
– Bassza meg! – vakkantotta.
Felkapott egy konyharuhát, és a nyelénél fogva villámgyorsan lehalászta a lobogó gázlángról az ütött-kopott kotyogóst.
Kedvenc bögréjét színültig töltötte a t?zforró, ébenfekete lével.
Három cukor, tej nuku.
Mira tizenhét éves kora óta jegeskávé-függ? volt, az els? randevújukon is azt szürcsölgetett a fakópiros fémhintában üldögélve.
A kavicsos placcról nézve a pesti rakparton tüleked? forgalom pislákoló fényösvénnyé zsugorodott.
A Parlament tornyai tiszteletet parancsolóan meredeztek az ég felé, a Lánchíd lepukkant pompája még messzir?l is elvarázsolta.
El?ször csak félszegen átölelték egymás, tudomást sem véve a megbabonázó panorámáról.
A szíve üstdobként dübörgött a mellkasában, és biztos volt benne, hogy a lány is érzi.
Elszégyellte magát, ám Mira csókja gyorsan megnyugtatta.
A mosogatóba pöccintett egy hamumorzsát, aztán belekortyolt a méregkeser? kávéba.
A papírdobozos löttyb?l Mira mindig kuporgatott kett?t a táskájában.
Huszonhárom éve ugyanazzal a szívószállal pusztította a világ jegeskávéit, mer? szentimentalizmusból elrakta emlékbe a legels? dobozról leszakítottat.
Egyre több születésnapot hagyott maga mögött, és a fehér alapon zöld-sárga-piros csíkos szívószál nélkül már nem is volt hajlandó kitenni a lábát a lakásból.
Csupa kellemes emléket idéz fel, mondogatta néha.
Aztán a régi kedves új szokásokat hozott az életébe: két menet, kétszer három deci jegeskávéval lezárva.
Amikor a férfi kérd?re vonta, hogy mit akar a doboz oldalára ragasztott szívószállal, Mira azt felelte kifürkészhetetlen arccal:
– Szerinted? Megiszom vele a jegeskávémat.
Letüd?zte az utolsó slukkot, a tövig szívott cigarettát egy beáztatott lábasba pöckölte.
Nyálkás tésztacsápok és szétázott csikkek lebegtek a víz tespedt felszínén.
Május közepét?l szerdánként a középkategória dzsentrikényelmében hemperegtek.
A mosogató feletti polcról lehalászott egy üveg 80 fokos rumot, amib?l két kortynyit löttyintett a kávéjába.
Embereset húzott az általa matrózkakaónak keresztelt koktélból, aztán rágyújtott a második reggeli cigire.
Vandát változatos hazugságokkal szédítette: anyjánál családi összeröffenés, tüd?sz?rés, szektagy?lés, hódvadászat, véradás.
Mondhatott volna bármit, a húsz éves, festett fekete fruska ritkán figyelt rá igazán.
Sonkát, tojást, meg hagymát kotort el? a h?t?b?l, közben füstpamacsokat pöfékelt.
Az egyik legismertebb szállodalánc neve és szlogenje („Száll-oda – repüljön rá a kényelemre!”) az ? agymunkájának gyümölcse volt.
Szerinte szarul fizettek, valójában csak rühellte a pénzhajhász multikat meg a yuppie-skatulyából el?rántott, elitista díszfaszt, aki a f?nökének hitte magát.
A szabadidejében celebkurvák skalpjait gy?jtöget? fickó vagy húsz ötletét sztornózta, különös hangsúlyt fektetve a tahó személyeskedésre:
– Messzeföldön szállóige: a komfort selyemszárnyon szálló, ó, ide?! Ennél másnapos gyomorral szebbet fosok, Ádámom. Különben feleséged szabad már? Anyád sajnos fogazik.
Lényeg a lényeg, a közös antipátia örömére bosszút esküdött.
Két kattintással kinyomozta a góré születésnapját, majd egy kódmágus hacker haverral elintéztette, hogy azon a fogvacogtatóan hideg, novemberi reggelen fél tucat Mexikóból importált óriáskaktusz meg egy másfél millió forintos számlát lobogtató futár várja az igazgató urat böhöm irodája el?terében.
Óriásparasztnak óriáskaktusz dukál.
A vaj sisteregve tócsává olvadt a serpeny?ben.
Gyomra öblöset kordult, aztán panaszos kerregést eregetve könyörgött ennivalóért.
A szerdai szex végeztével mindig megéhezett, kínzó kajálhatnékját ilyenkor a minibár csoki-chips-szendvics triója csillapította.
Amint a serpeny?be kanalazta és elegyengette a tojásos-sonkás-hagymás masszát, a konyhára ínycsiklandó, vasárnapi lakomához ill? illatlepel simult.
A telefon mellett lógó naptárra sandított.
Július 7. – a lánya születésnapja.
Egy selymes májusi fényben úszó szerdán a Délibáb utcai Száll-odában kötöttek ki, ahol ?szinte megdöbbenésére egy régi egyetemi tanítványa volt az ügyeletes recepciós.
Feszengve kezet ráztak, aztán igyekeztek minél rövidebbre fogni a kínosnak ígérkez? beszélgetést.
A felzselézett sérójú suhanc az egyetemen F?nök úrnak hívta, olyan volt, mint egy beakadt lemez.
Hoci a házim, F?nök úr.
Jópot’, F?nök úr.
Bocs a késésér’, F?nök úr.
Cserébe elkeresztelte alpesi bakelitsülnek, a hajtüskék hepehupája az Alpok hegyvonulataira és egy tarajos sülre emlékeztették.
– Ömm..különben ? itt a feleségem – mondta Mirára mutatva, miután aláírta a számlát.
A huszas évei végét taposó exdiák örvendekezve vele is kezet rázott, aztán egy cinkos mosoly kíséretében átnyújtotta a szobakulcsot.
– A kertre néz. Ja, és a minibár ingyen lesz, F?nök úr – kacsintott pajtáskodó képet vágva.
Letelepedett kedvenc bárszékére, könyökét a pultra támasztva nekifogott a g?zölg? rántotta-m?remeknek.
– Kuvajó… – csámcsogott elégedetten.
Az ágy szélén üldögélt, már letudták a két kettyintést.
Mira, aki aznap a szokásosnál is mosolygósabb volt, épp a haját szárította a fürd?ben.
? mogyorós müzliszeletet csócsálva, csukott szemmel sütkérezett a nyitott ablakon át beöml? fényözönben, arcán nyugodt, buddhai mosoly pihent.
A forgalom tülköl?-berreg? zsivaja, bár közel volt a Dózsa György út, tompa surrogássá szelídült.
Tisztán hallotta a kerti famatuzsálem ágain cikázó cinkék csivitelését.
Miután lenyelte az utolsó falatot, dúdolva a bézs egyenkanapén gubbasztó táskájához ballagott, hogy egy kátrányrúddal koronázza a csipetnyi idill által fejedelmivé varázsolt csokilakomát.
A foszfor sercenése és a kanapé fölött függ? festmény (Boschtól A hét f?b?n) furcsa késztetést lobbantott fel benne: lehalászta a vaskos képszögr?l az ?rült holland korai mesterm?vét, majd kapkodó, ideges kézmozdulatokkal kiszabadította az óriásposztert az ócska plasztikkeret recseg?-ropogó tömlöcéb?l.
A gondosan felcsavart, ragasztószagú papírrolnira rátuszkolta a Mira retiküljéb?l csent hajgumit, aztán teátrális bakugrásokkal, gerelyhajítót imitálva a kert féltékenyzöld gyepsz?nyegére repítette zsákmányát.
A b?njeleket gepárdsebesen besöpörte a franciaágy alá, felcsapta a napszemüvegét, és kiült az ablakpárkányra.
Kékesszürke füstkarikákat pöfékelve fikszírozta a póznaméret? papírhengert.
Nem tudta eldönteni, ez most a kezdet vége, vagy a vég kezdete.
– Mit csinálsz, apapojáca? – rontott rá hátulról Mira, mire ? ijedtében egyrészt kiejtette a körmére ráégni készül? cigicsonkot, másrészt pedig megdöntötte a helyb?l magasugrás világcsúcsát.
– Bakker, a szívbajt hozod rám! – kiáltotta, majd két kézzel hátranyúlva belecsípett Mira oldalába, aki halk sikkantással és egy szelíd vállharapással díjazta e hadmozdulatot.
– Nesze, megérdemled az ujjsatut. Mi lett volna, ha kizuhanok? Oké, hogy fest? vagy, de betonfreskó a volt férjedb?l? Nem illik hozzád.
– Igen? És mi illik hozzám? – kérdezte év?dve Mira.
– Az, hogy tüstént befogod – mondta, majd megfordult, és lehuppant a párkányról, hogy átölelje zuhanyozástól üde múzsáját, ám csupán egy lágy ágyéktaslit kapott.
– Ennyi? – kérdezte tekintetét a férfiébe fúrva, csíp?re tett kézzel Mira. Egy filigrán celofáncafat sem fért volna kett?jük közé. Alig pár centire álltak egymástól, a szájuk szinte összeért.
– Nem. Tehát…khm… – köszörülte a torkát színpadiasan, miközben elpislantott Mira kávébarna, barackillatú hajzuhataga mellett, felfedezve, hogy a Bosch-kópia helyén hatalmas, hófehér téglalap tátong.
– Az, hogy tüstént befogod, és nem kérdezgetsz. Ja, meg hogy levetk?zöl.
Mira kivételesen engedelmeskedett szemtelen szeret?jének.
Kés?bb, ahogy csipkel?dve, lépten-nyomon egymásba gabalyodva a lift felé dülöngéltek a sápadtbíbor kárpiton, Ádám azon t?n?dött, milyen mondvacsinált indokkal slisszanjon vissza a kertbe, ám az isteni szikra makacsul kushadt elméje mélyén.
Balszerencséjére a recepción poshadó bakelitsül a segítségére sietett, amikor Mirával betoppantak az extanítvány koponyájánál is üresebb el?térbe, a zseléfej? véndiák épp az orrán próbálta egyensúlyba billenteni az alagúttá göngyölített Bosch-posztert.
– Mi van fiam, fókának készül? Ne adjak inkább egy strandlabdát? – pökte oda leplezetlen gúnnyal Ádám.
– Csákónyél, F?nökkém! Végeztek? Zsír volt? Nem akarja megkérdezni a paraszttól, hogy melyik út megyen Budára? Vagy fénykardozzunk inkább? Jedi vagyok! Na, na? – hadarta a papírpóznával hadonászva.
– Ez tuti megbuzzant – kuncogott Mira Ádám fülébe, ám ? csak állt ott, mint akit derült égb?l rúgott tökön a Teremt?.
– Csigalom, asszonyom, majd a kanok lerendezik! Ugye, Górébá’? – kacsintott ostoba grimasszal.
– Kettesnél jobbat ritkán kaptam önnél, Mufti úr, mit szólna most egy ötöshöz? Vagy háromhoz. Majd azt mondom, leesett a falról, és megette a kanapé, okkersárga? – nyújtotta a tenyerét er?ltetett vigyorba dermedt pofával.
Mit volt mit tenni, Ádám fizetett, mint a katonatiszt, aztán leléptek, akár szuicid hajlamú repül?mókusok az Empire State Building tetejér?l.
Mira visszakérte a hajgumiját, ám utána egy szót sem szólt, a hazaúton duzzogó hallgatásba burkolózott.
Amikor megérkeztek a belvárosi bérházhoz, Mira kiszállt, és teljes erejéb?l becsapta a kocsiajtót.
Ez volt a köszönés.
És a vég kezdete.
A kiadós reggeli édes terhét?l szédelegve az ablakhoz poroszkált. Lustán felráncigálta a red?nyt, és csak riadót fújó hatodik érzékének, valamint egy kapusszöcskéket avarba alázó vet?désnek köszönhette, hogy az üveget ripityára tör?, tonnás széncsúszda nem fejezte le.
– Széncsúszda a mennyekb?l? Mi a szent szar ez? Egy Led Zeppelin-dal bányászváltozata? – motyogta, mialatt négykézláb a halószoba felé farolt, ám számításait keresztülhúzta a másik ablakot red?nyöstül miszlikre zúzó, rozsdaette fémfélcs?, amely dettó majdnem lenyakazta.
Koponyarepeszt? robajjal, mintha teniszlabdányi jéggolyók záporoznának a váratlanul betoppant széncsúszda-duóra, az egyikr?l régimódi, tárcsás telefonok, a másikról pedig mobiltelefonok ömlöttek százszám a nappali méregdrága hajópadlójára, és mind egyszerre kezdtek tülkölni, berregni, csörögni, pittyegni, nyivákolni;
Ádám halántéka meg olyan intenzitással lüktetett a fülsért? kakofóniától, hogy úgy érezte, menten acsargó-nyáladzó bukofonok szakítják át a homlokát, mint valami filléres horrorparódiában.
Szédelegve felkapott a földr?l egy féltéglányi mobilt, és elolvasta a szünet nélkül özönl? SMS-ek egyikét(engedjbeengedjbeengedjbe), aztán, mintha a láthatatlan kéz leoltotta volna a villanyt, elsötétült el?tte a világ.
Bizserg? tarkóval tért magához a kanapén, tunyán lelógó jobb kezével a telefonját markolva.
– Bedurmoltam kaja után, vagy mi a franc? – masszírozta sajgó fejbúbját. Nyögdécselve felült, és a bunkofon képerny?jére pislantott. Mira egyik ?skori üzenete fogadta: „pénteken gresham-palota, foglaltam szobát :))”.
Júniustól péntekenként a luxusszállodák franciágyainak szakítószilárdságát tesztelték, ezzel heti háromra hízlalva eleinte kizárólag pornószenvedélyt?l f?tött, ám egyre meghittebbé fajuló légyottjaik számát.
Ahogy Ádám fogalmazott anno, liezonfosból szerelemvárat építettek.
Hotelbéli kleptomániáját hasztalan próbálta elfojtani, bár egy id? után már nem b?nt akart b?nnel kompenzálni, mindössze mementónak csent el átmeneti szerelmi fészkeikb?l szinte bármit, ami felkeltette érdekl?dését, Mira meg némán t?rte sunyi tolvajhóbortját.
Valamelyik számlasorvasztóan drága nászutas lakosztály sminkasztalának fiókjában például egy n?i aranyórát talált, amit kés?bb búcsúcsecsebecseként Vandának ajándékozott, hiszen – engedve Mira állandó fülcsócsálásának, valamint a szíve diktálta fals parancsnak – végül szakított a jelentéktelen mellékszerepl?b?l nullfaktorrá silányult, tojáshéjpopójú csitrivel.
Újra írni kezdett, pedig a szüleit?l örökölt, több generációra elegend? vagyonnak és a kiváló kapcsolatoknak hála sosem volt igazán rászorulva a firkászmunkára, de Mira szeretete és csókjai szám?zték rosszabbik énjét,leszaggatták róla az évek folyamán ráposhadt szerepek személyiség-maskaráit.
Megint felel?tlen, húsz éves álomkohász volt, alig gy?zte papírral és szavakkal.
A titkos találkákat is kigyomlálták mindennapjaikból, összeköltöztek, állandó inspirációt és hurrikán-kaliber? hátszelet biztosítva újjéled? m?vészetüknek.
Szeptemberben, szerelmük zenitjén, elhatározták, hogy Mira kiállítás-megnyitója el?tt eltöltenek néhány napot Amszterdamban, Európa parányi, bringafetisiszta ékszerdobozában.
Régi SMS-ek böngészgetésével igyekezett csitítani az idegszálain Jimi Hendrix-szólót penget?, elfojtott pánikrohamot, és a tarkójától a homloka felé araszoló, halántéknyüstöl? fejfájást – vajmi kevés sikerrel.
Épp Vanda egyik helyesírási hibákkal telet?zdelt üzenetét készült likvidálni, amikor a konyhaszekrény kristálypoharas szekciójának ajtaja kivágódott, és – pohárveszt?hellyé változtatva a törtfehér márványcsempét – surrogó-csivitel? kolibrifalka szabadult a lakásra.
Bámulatosan összehangolt mozgással Ádám orra elé röppentek, majd, akár egy megelvenedett, ezerszárnyú neonreklám, szinkronúszókat megszégyenít? precizitással villódzó feliratok alakzataiba rendez?dtek: ENGEDJ MÁR BE! és ÚGYIS ELKAPLAK!
– Karimás lófaszt! Most más lesz a vége! – ordította, bár halványlila púzg?ze sem volt, minek lesz más a vége, zavaros tudatán ismét eluralkodott a balsejtelem, hogy sorsa forgat?könyvét el?re megírták, és valaki damilon rángatja, akár egy foszladozó rongybabát.
Felpattant a kanapéról, és a beépített el?szobaszekrényhez viharzott, nyomában a nyüzsg? kolibrifelh?vel. A limlomok kusza katyvaszából el?kotorta a porszívót, beüzemelte, majd egy tébolyodott csatakiáltást követ?en
– Gyertek, kis rohadékok! Felszippantom a tollas seggetek!
a sokwattos vákuum-masinával tizedelni kezdte szárnyas zaklatói pulzáló seregét.
Azonban a porzsák szélsebesen megtelt, ráadásul a kolibrik is koordinált ellentámadásba lendültek, gy?sz?nyi cs?rüket újra meg újra Ádám húsába döfködték, akit a heves kalimpálás és a kiosztott sallerek dacára végül legy?rt a túler?.
Pityeregve, mint egy ötéves kislány, akinek a combjáról centis b?rdarabot nyúzott le a csúszda, összegömbölyödött a padlón, és hagyta, hogy a t?hegyes cs?rök sajtreszel?vé lyugassák a testét.
Hirtelen minden elcsendesedett, már fájdalmat sem érzett.
Kinyitotta a szemét, és egy piszkosfehér, gigászi madártoll landolt elegánsan lavírozva az orra hegyén.
– Mi történik velem? – suttogta a bal mutatóujja hegyén kibuggyanó vérbuborékot bámulva.
Amszterdami szállásuk recepciós pultja mögött börtöncellányi kalitka terpeszkedett, benne egy hatalmas kakaduval, aki rikácsolva hozta csekély közönsége tudomására, hogy „punks not dead!”.
– Elnézésüket kérem a nagycs?r? punkcsirke nevében is, nálunk szállt meg egy amcsi zenészhorda, az énekesük sajna madármániás, a turné minden állomására magával cipeli ezt a dögöt – magyarázta perfekt angolsággal az arab recepcióslány.
Miután elintézték, hogy lakosztályuk a lehet? legmesszebb legyen a bohém banda bulitanyájától, fent megszabadultak púposra tömött b?röndjeikt?l, és – felavatva az összkomfortos zuhanyfülkét – ruháiktól is.
Az elkövetkez? néhány napban összes Budapesten felgyülemlett gátlásukat, félelmüket, aggodalmukat levetk?zték, önfeledten járták le a lábukat a városban, szinte sosem szálltak járm?re, csatornák mentén bandukoltak egymásba karolva, minden este más étteremben ettek, múzeumokban ámuldoztak, és hosszú órákat töltöttek kedvenc, ócskásként is funkcionáló coffee shop-jukban a m?vésznegyed szívében, távol a tüleked? turistagulyától.
Aztán a hazautat megel?z? éjjelen Ádám az ébrenlét és Morpheus birodalmának zavaros mezsgyéjén kószálva hallani vélte, ahogy Mira a fülébe suttog valamit, talán azt, szerettelek, majd egy fakó kattanás, valószín?leg a zár.
Reggel Mira h?lt helyén egy boríték pihent, benne egy három oldalas levéllel, amely szavanként törte kolibritollnyi szilánkokra Ádám szívét és önbecsülését.
Terhes vagyok, igen, t?led. Hónapok óta van valakim, azt hittük, nem lehet gyerekünk. Külföldre költözünk, kérlek, ne keress. Korábban kellett volna észhez térned. Megcsaltál. Elhagytál.
És a zárósor, a nagy finálé: eljött a szerepcsere ideje. Most már te is tudod, milyen érzés.
Igen, most már ? is tudta, milyen érzés.
Üres fejében egyetlen gondolat visszhangzott a repül?n ülve: vajon hány kezdete lehet a végnek?
Mira öt éve hagyta faképnél Amszterdamban.
Szomorúsága és fájdalma nem engedelmeskedett holmi tucatfrázisok törvényeinek, az id?, mint valami jóságos, túlbuzgó felcser, nem gyógyította be sebeit, így bánatát önpusztításba, cinizmusba, valamint akut embergy?löletbe folytotta.
Paradox módon a Marianna-árok mélység? depresszió szimptómái a szakmai siker Himalája-csúcsára katapultálták, melankólikus, sötét tónusú írásait még külföldön is nagykanállal zabálták a kiadók és az olvasók garmadái, forgatókönyveket kotyvasztott mammut-stúdióknak, finnyás kritikusok lefetyelték vénül? valagát s?r? nyelvcsapásokkal, ám ? a galambpolitikát preferálta: szart mindenre és mindenkire.
Mira évente küldött egy fényképnél is valóságh?bb festményt a lányukról, az els? mellé a születési adatait is csatolta, persze a kishölgy nevét nem árulta el, így Ádám önkényesen elkeresztelte Eszternek.
Mira következtesen és gondosan ügyelt arra, hogy felszarvazott exférje ne tudja kinyomozni, melyik távoli országban játszik családosdit valami pökhendi pállottpöcs?vel.
Ádám a hotelfosztogató-hadjárata zsákmányainak, továbbá a lányáról pingált mesterm?veknek külön szobát alakított ki,amely legalább annyira hatásvadászra sikeredett, mint egy önelégült sztársportoló trófeaterme: az amszterdami kiruccanás fotóinak és szuvenírjeinek komplett oltárt eszkábált, fölötte, gyászfekete fémkeretben, Mira búcsúlevelének három oldala lógott.
Sárrészeg pirkadatokon ide dülöngélt be nosztalgiázni és b?gve önsajnálni szánalmas, örök magányában.
Egyetlen pofont kevert le neki a nagybet?s élét, ám az olyan elsöpr? erej? löffnek bizonyult, hogy utána többé nem volt kedve felállni a földr?l.
Valaki a bejárati ajtó zárjával szöszmötölt, hát gyorsan feltápászkodott, bár arra nem maradt ideje, hogy magára kapja a hálószoba-sz?nyegen rostokoló ruháit, így boxeralsóban és pólóban készült farkasszemet nézni a ház ágyúsüket, országútvén gondnokával; gyér emlékei szerint másnak nem adott kulcsot privát kantanyájához.
– Itthon vagy, Ádámka? Látogatód gyütt! – pislogott rá a vén csataló Ray Charles-napszemüvege mögül, miután besztondult csigalassan kitárta az ajtót ráncos, májfoltos mancsával.
– Vagyok, György bátyám, de ki a ha… – harapta félbe a mondatot, mert a látványtól megfagyott szájában a szó, akár vízágy az Északi-sarkon.
Egy narancssárga tweedöltönyben és skótkockás csokornyakkend?ben feszít?, jobb szemére ragyogó platina cvikkert csippentett, ébenfekete, ötéves-forma kisfiú állt az ajtóban. Bal vállán egy Ádám el?tt ismeretlen fajtájú, fekete-fehér-piros tolltakaróba csomagolt madár trónolt.
– Jóvaakkó, én tiplizek. Uff! – intett az öreg, majd csoszogva elporoszkált liftiránt.
A fekete kiskölök, mintha csak otthon lenne, magabiztosan áttipegett a küszöbön és bezárta az ajtót.
– Üdvözlöm. Az in medias res jegyében: a nevem LaMarcus Shutyourmouth, ez pedig itt nyüzüge, ám emberfeletti er?t rejt? vállamon a munkatársam, Ütvef úr, a fakopáncs – zeng?, magabiztos orgánuma zavarba hozta Ádámot, aki egy szál alsóban feszengve igyekezett összekaparni leesett állát és visszatessékelni gödreikbe kigúvadt szemgolyóit.
– Szerény, ám az önénél jelenleg jóval jelent?ségteljesebb véleményem szerint, a kellemetlenül fölösleges kérdések elkerülése végett szerencsésebb, ha az a bizonyos cica ezennel elkobozza az úr nyelvét, és itthagyja cserébe a sajátját, voilá!
– Mi a rákról karattyolsz, kistáska? – akarta kérdezni Ádám, ám ehelyett foga kerítésén panaszos nyávogás-szólam szökkent át.
Ijedten a szája elé kapta mindkét tenyerét, aztán elrugaszkodott, hogy puszta kézzel cincálja cafatokra a nagypályás apróságot, ám LaMarcus egyetlen laza csuklómozdulattal az el?szobaszekrénybe toszarintotta, ahol majdnem letüd?zött egy vállfát.
– Én figyelmeztettem, hogy – miképp is fogalmaz a szleng? Á, megvan. Figyelmeztettem, hogy van bennem kakaótáp. Nos, immáron tisztáztuk az er?viszonyokat, ergo rákanyarodhatunk közlend?m kvintesszenciájának rögös ösvényére – mondta, majd öltönye bels? zsebéb?l el?halászott egy négyrét hajtott papírlapot meg egy hatalmas kubai szivart.
Megköszörülte a torkát, és az Ütvef úr cs?réb?l el?kígyózó lángnyelvr?l rágyújtott.
– Ha megengedi, felolvasnám. Önt, B. Ádámot, el?re megfontolt, sorozatos karakterszadizmus- és gyilkosság, továbbá szerettei és embertársai kárára elkövetett, flegma, nemtör?döm-attit?d, valamint kicsinyes, hétköznapi gonoszságok vádjával a 15645-ös számú Naprendszer Irodalmi Bírósága a mai nappal Önt, B. Ádámot, azonnali hatállyal, elvesztend? b?ntárgyalásra beidézte – összegy?rte és a leveg?be hajította a fölöslegessé vált papírdarabot, amit a sárkányfakopáncs újabb lángcsóvája hamuvá perzselt, miel?tt még földet érhetett volna.
– Err?l ennyit. A szóismétléseket illet?en mosom kezeim, a jogzsargon sajnos hajlamos konstans efféle nyelvtani taposóaknákon végigtrappolni. Bár nem kérdezte – hogy is tehette volna, hah – , de kötelességem közölni, eme pikáns esetben én töltöm be a kijelölt ügyvéd kellemelten pozícióját, habár semmi kedvem hozzá, tehát, ?szinte fájdalmamra, a bíróságon egyedül kell boldogulnia. Ideje indulni! – kiáltotta, majd talpra ráncigálta a szekrény romjain aléltan kókadozó Ádámot, néhány csattanós sallerrel próbálva életet püfölni belé.
– Szedje össze magát, cirmoskám! -rázta meg dühödten a grabancánál fogva. Ez célravezet?nek bizonyult, Ádám feltápászkodott, és szédelegve követte a szivarján kér?dz? LaMarcust a nyitott ajtón át.
Zavarodott nyávogás-kezdeményeket eregetve lépte át a küszöböt, a következ? pillanatban pedig egy roskadásig zsúfolt padsorokat felvonultató, fülledt, csupafa tárgyalóteremben találta magát. Izgatott beszédfoszlányoktól nyüzsgött a leveg?.
Ahogy a kétszárnyú, cikornyás faragványokkal csinosított tölgyajtó dörrenve becsapódott mögöttük, pár különc búra híján minden fej feléjük fordult. Ijedtében kis híján összepiszkította magát, zavara pedig tovább fokozódott, amikor konstatálta, hogy a boxeralsó-póló alvókombót nem volt alkalma valami elegánsabbra cserélni.
A sokkot tovább tetézte a teremben tartott, gyors terepszemle: a hátsó sorok egyikében Platón ült egy barlangrajzokról szóló könyvet lapozgatva. Közvetlenül mellette Pet?fi Sándor arról panaszkodott József Attilának, hogy senki sem visz virágot a valódi sírjára, Odüsszeusz meg az útikönyveit tukmálta Szinbádra.
A bal oldali karély középs? fertályán Freud Ödipusszal beszélgetett, kicsit el?rébb Csáth Géza és Baudelaire egy ópiumpipát passzolgattak egymásnak, Philip K. Dick stresszoldó bogyókat igyekezett rásózni William Blake-re, míg Aldous Huxley LSD-vel kínálta az ügyhiány miatt mély kokainmámorban dagonyázó, kihívásfügg? Sherlock Holmes-t.
– Mi a gennyes seggkelés folyik itt? – nyávogta Ádám, mialatt a két padsor között húzódó, keskeny folyosón a pulpitus felé sétáltak.
– Mit dorombol, tejnyakaló? – kérdezte LaMarcus, aki, mire elérték a vádlottak padját, parányi kisfiúból kétméteres, deltás férfivá vedlett, a fakopáncs pedig fényes tollú f?nixszé.
– Befetéma van! – mennydörögte a teremszolga, egy öltönyös, pókerarcú viszkacsa, és csodák csodájára rögtön kriptai csend támadt a teremben.
– Éva bírón? tiszteletére csülköket kivasalni! – süvöltött ismét a pufók rágcsáló, és a bíróság elüls? traktusából, egy díszes ajtón át Mira világosabb hajú, és, amennyiben ez lehetséges, még szebb arccal és alakkal megáldott klónja baktatott fel a pulpitusra.
Ádám térde megbicsaklott, csaknem összegörnyedt a felismerés ólómsúlya alatt, ám LaMarcus elkapta és rosszalló fejcsóválások közepette lábra állította.
– Leülni! – vakkantotta selymes hangján Éva, és ahogy Ádám a szemébe nézett, a saját tekintetét vélte felfedezni a babakék szempárban.
Fikarcnyi kétség sem férhetett hozzá, hogy a taláros tünemény az ? lánya.
– Szólítom az els? tanút. És valaki hozzon apámnak egy tál madártejet! – utóbbi kommandót hangos röhögéssel nyugtázták teremszerte.
– Kuss legyen! – toporzékolt tappancsát rázva az ideggyenge viszkacsa, kívánsága pedig, amely a közönség számára parancs volt, tüstént teljesült.
A tanúk padján, mintegy varázsütésre, halk cuppanás kíséretében egy elefántagyaras, denevérszárnyú, lapátfül?, küklopsz kajmánkobold materializálódott. Virágmintás, bézs koktélruhát viselt krémszín? t?sarkúval, csökönyös mancskezdeményében csipkés szél? zsebkend?t szorongatott, karmazsin rúzzsal kikent szája sarkában óriásszipkás cigaretta fityegett.
– A kérdezés joga el?ször a vád képvisel?jét illeti meg. LaMarcus, tiéd a tanú! – mondta Éva arcpirító, flörtgazdag mosolyt ajándékozva a tweedöltönyös óriásnak.
– Köszönöm, drág… mármint bírón?. Bocs pajtás, kicsit átvágtalak. Ideje hozzászoknod – lapogatta meg együttérz?en Ádám vállát az atlétatermet? ügyész, majd határozott léptekkel a halkan sírdogáló kajmánkoboldhoz sétált.
A következ? cirka háromnegyed órában fény derült arra, hogy Mocsárgyöngy bárón? Ádám valamely zsenge trashorror-forgatókönyvében bukkant fel, mint emberev?, bélszomjas bestia, aki – hozzá hasonlóan csúf sorstársaival egyetemben – a Csendes-óceáni atomkísérleteknek köszönhette örömmentes létezését.
Csillapíthatatlan éhségt?l és gyilkos ösztöneikt?l hajtva trópusi szigetek vastagbukszájú, zsírosderekú turistáit zabálták tucatszám es?függönyös éjjeleken – legalábbis a történet szerint;
hiszen az igazság mindennek szöges ellentéte volt, Mocsárgyöngy bárón? pedig, példának kiváló okáért, tisztes családanya, b?kez? jótékonykodó, a lápközösség megbecsült, nélkülözhetetlen tagja.
Ádám számára a folytatás sem rejtegetett semmi kellemeset, csupán lefitymáló pillantásokat, döbbenett?l terhes, többszólamú hurrogókórust, meg persze ellenséges, a felmen?it kocsmairodalmi kontextusba kényszerít? bekiabálásokat.
A tanúvallomások aszfaltmatricává trancsírozott anakonda-hosszúságúra nyújtották b?nlajstromát: a kéjgyilkos, sorozattoszó médiamágnásról kiderült, hogy meleg, filantróp vándorhippiként tengeti mindennapjait egy lepukkant lakókocsiban, a Dubaiban riherongykodó, orrcukor-szippantó celebcafkáról, hogy többdiplomás szociológus és világhír? n?jogi aktivista, a pedofil nagypapáról, hogy nekrofil nagymama, a vérfarkasról, hogy fogatlan, nyugdíjas mopsz, és így tovább, talán egy millió éven át, bár Ádám még annál is többnek érezte.
A verbális golyózápor és a barátságtalan atmoszféra dacára mégis attól töpörödött alultáplált Babszem Jankó-méret?vé, az fájt neki a legjobban, hogy a lánya mindvégig kerülte a tekintetét, s?t, amikor dorombolni kezdett, hozzávágta a kalapácsát.
Miután az utolsó tanú is visszateleportált távoli, fantáziadús birodalmába, Éva felpattant piros bársonnyal bevont, barokkos bírói trónjáról, hogy ítéletet hirdessen.
A közönség zilált sorain izgatott suttogásár vonult végig.
– A bírón? verdiktet ugat! Virgácsokat haptákba! Kretén csürhe! – süvöltötte a stresszgóc sz?rgombóc.
– És kuss legyen! – tette hozzá kedvesen.
LaMarcus ráér?sen felballagott a pulpitusra, megcsókolta Évát, aztán a f?nix farktolláról újabb szivarra gyújtott, alaposan kiélvezve a füst kesernyés, illetve a gy?zelem édes ízét.
– B. Ádám, azaz apa – kezdte a tündérszép bírón? – a 15645-ös számú Naprendszer Irodalmi Bírósága minden vádpontban b?nösnek talált! – e szavakat szórványos éljenzéssel fogadta a kultúrtörténet nagyjaiból verbuvált néz?sereg, amire reflexb?l, azonnal érkezett a menetrendszer? „pofákat betömni!” a bolyhos bundájú teremszolgától.
– A súlyosbító körülmények, továbbá személyes érintettségem okán, amiatt, hogy huszonhat hosszú éven át egyszer sem próbáltad felvenni velem a kapcsolatot, amiatt, hogy egyszer se kívántál boldog születésnapot, csak pancsoltál egyedül a sikereid kacsaúsztatójában, amiatt, ahogy anyával bántál és kétszer is elhagytad…
A dermedt csendben tisztán hallhatta mindenki (na jó, majdnem mindenki, a füléhez fémtölcsért tapasztó Beethoven idegességt?l vibrálva, fejét ide-oda kapkodva kántálta a sörétesét tisztogató Hemingwaynek, hogy „Was? Was?”), ahogy Ádám kövér könnycseppjei körömnyi tócsává toccsannak a kemény parkettán.
…végítélett?l örökkévalóságig terjed? szövegfogságra ítéllek!
A tárgyalóteremben elszabadult a pokol.
A szigorú verdikt hallatán még LaMarcus szájából is kipottyant a szivar, a f?nix felröppent gazdája öles válláról, majd zuhanórepülésben lecsapott Hemingway szakállára, lángba borítva a szimmetrikusra fazonírozott sz?rremeket.
A morózus Nobel-díjas megpróbálta lepuffantani a t?zmadarat, ám a sipítozó Beethoven felöklelte, emiatt estében Cthulhut találta telibe, aki csereszívesség gyanánt hozzávágta a csenevész H.P. Lovecraft-et a részben vétlen zeneszerz?höz. A piperk?c Lord Byron kenulapáttal lapította lepénnyé a m?veit szapuló Mr. Hyde orrát, ám visszakézb?l olyan bakreget kapott, hogy röptében összeütközött a zizzenten szlalomozó f?nix-szel, és a nyakát nyaldosó, öles lángnyelvekkel, szopránban sikítozva ért földet, lángra lobbantva Mozart parókáját meg egy gyümölcssalátán nyammogó vérfarkast. Éva hasztalan igyekezett a pulpitust kalapálva rendet teremteni, még h? jobbkeze, a teremszolga is kereket oldott, ráadásul LaMarcus dettó felszívódott.
Ádám a kibontakozó néppankráció bábeli kavalkádjából szemernyit sem észlelt, a külvilágot teljesen kizárva, kilátástalan helyzetével és a kurta-furcsa, ám annál rémiszt?bb ítélet értelmezésével volt elfoglalva, amikor egyszerre groteszk megérzés fészkelte be magát zaklatott tudatalattijába.
Hátrapördült, és a tárgyalóterem terjeszked? káoszát vastag tejüvegen át látta, a hangzavar csenddé tompult, a színek kifakultak, az ?rület harmóniává szelídült.
Zuhanni kezdett egy feneketlen kút bánatsötét gyomra felé, és nem tör?dött azzal, hova esik és miképp puffan majd, örült, hogy vége a rémálomnak, élvezte, ahogy a semmi vígasztalón átöleli.
Aztán felébredt.
Egy tárgyalóterem maszatos emlékképe villant fel álomittas elméjében.
Az álmából átszivárgó emberzsivaj fokozatosan fülzúgássá fakult, ám az éles, kérlelhetetlen kopácsolás – kemény fán kemény fa csattan – dörömböléssé er?södött.
A csinos, negyvenes évei elejét taposó n? kinyújtoztatta elgémberedett tagjait, ásított egyet, majd elégedetten lehajtotta a laptopját. Végre-valahára befejezte.
Az ergonómikus csúcsforgószék karfáira támaszkodva feltápaszkodott és a konyhába ment, hogy keverjen magának egy limonádét. Zene volt füleinek, ahogy a jégkockák félénken csilingelve a pohár öblös fenekére potyogtak.
Miután letudta a már régóta esedékes szomjoltást, lábujjhegyen lépdelve felosont az emeletre, ahol óvatosan kinyitotta a hálószoba nyekerg? ajtaját. A napfelkelte els? fénypászmái sápadt-aranysárgára pingálták a falakat.
Bent pizsamára váltotta az íráshoz elengedhetetlen mackószettet, bebújt a férje mellé a langymeleg hitvesi ágyba, és mosolyogva mély álomba merült.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.13. @ 08:53 :: Kodaj Bálint