Mahmud és a herélt zsoldos

*

 

 

Nem hiába imádkozott jégért Mahmud, a szentéletű müezzin. Ahogy kikeverte a sörbetet, már dörgött az ég a pécsi szandzsák felett, s szaladhatott is az öreg az udvarra a poharával. Pedig tudhatta, hogy nem tesz jót a torkának a hideg ital. De sebaj! Holnap úgyis a pénz beszél helyette, amit Kormosba visz Soma kapitánynak. S csak azért, hogy a falu erős végvárát épségben adja át nekik. A múltkori — immáron a sokadik — szerződésben is hiába fogalmazták így a szultán és a császári hadvezérek. A kutya gyaurok eddig, csak azért is felrobbantották az átadandó erődjeiket, s csak kőhalmazt hagytak maguk után.

Na, meg Murad aga is örülhet, aki Bucokvárban raboskodott Soma foglyaként, mert az apja, Izmir pasája aranyban küldte érte a váltságdíjat. Pedig az aggódó atya öt keresztény rabot is adott volna fiáért cserébe. De a kapitány csak aranyat akart. — Azt könnyebb szállítani — üzente, s így kegyesen esélyt is adhatott, a keresztény foglyoknak a türelem és a szenvedés további gyakorlására.

*

Kormos várat elkerülte a jég, csak mutatóba sodort a szél pár darabot az őröknek szopogatni. Azok még a helyükön voltak. – Persze, hiszen megvárják még a zsoldosztást; már hírül vették, hogy a generális nagyuruk parancsára, át kell adniuk a várat a töröknek. Azt is csak azért, mert az idén — ö tudja, miért — az idei szezonra az ellenkirály zászlajához szegődött. Egyébként nem volt ritka eset ez akkortájt.

A kapu fölött, a szakállszárítóban Soma Murád agával diskurált. A török már jó féléve, hogy nála élt rabkenyéren. Persze ez csak jelképesen értendő, mert a főtiszt ette a disznósültet, és itta rá Soma borát. Az iszogatás, közelebb hozta őket egymáshoz. Murád már a második kancsó bor után elmesélte, hogy megvádolták kalózkodásért, és ezért otthagyta a tengert és visszatért a szultán seregébe. De most, hogy ide került, elment a kedve a háborútól. Soma együtt érzően bólogatott. Ugyanis időközben ő is rájött, hogy minek meghalni azokért, akik a fejük fölött vallást s királyt váltanak? Néha még egymás ellen harcolnak az elkobzott, vagy duplán kiadott királyi adományokért.

Egyébként, hogy Murád Soma rabja lett, azt csakis magának köszönhette. Ugyanis mikor a várnagy szintén portyára indult, kiküldött előtte két fürkészt. De még egy abrakoltatási idő sem telt el, már vágtáztak is vissza a nyargoncok a hírrel, hogy Murád aga a katonáival éppen a rablási munka derekát végzi. Az természetes, hogy a várnagy dühbe gurult, mert úgy érezte, hogy meglopták. Hiszen ez mind jár neki, mivel már fél éve, hogy egyik király sem küldött pénzt vagy posztót. 

A kirabolt falunak persze ez édes mindegy volt, hogy ki szedi a harácsot.

A végvári vitézek jót röhögtek a török martalócokon, akik most helyettük végzik a piszkos munkát. Kényelmesen megvárták a sűrűben, míg a pogányok összerabolják a kincset. Mikor aztán azok mindent szépen felpakoltak, és nagy örömmel hazaindultak volna, elszedték tőlük a magyar harcosok még azt a pár garast is, ami még megmaradt nekik az utolsó zsoldosztásból.

Később, amikor az aga már szíjjal a kocsihoz kötve Kormosvár felé vonszoltatta magát, elmélkedhetett a szerencse forgandóságán. A mellette kutyagoló Betzheimer, bajor pattantyús pedig rossz előérzettel húzatta magát a lőcshöz kötve. Ugyanis még féléve Pápán harcolt, mint zsoldos, a keresztény várvédők oldalán. De a törökök ráígértek. — Hiába, az arany nagyúr, és még vallása sincsen.

Somának azért volt annyi esze, hogy a zsákmányolt pénz nagyját még időben elássa a tó partján a vármögötti erdőszélen, és hogy rágurítson egy farönköt. Rajta kívül senki sem tudott róla. — Hacsak Bence diák nem, aki a várba indult, és arrafelé pihent meg útközben. 

*

Ahogy idővel elmélyült köztük a barátság, Soma elmondta, hogyha megjön a pénz a várért és őérte, itt hagyja a várat. Murád is új életet akart kezdeni. Hiszen Soma már régebben megígérte, hogyha hozzásegíti, hogy gyorsan megjöjjön a váltságdíj, akkor megfelezi vele a pénzt. Ez szárnyakat adott a török fantáziájának. Javaslatára — mivel nem szerette az árulókat — azonnal kiherélték saját maga helyett a bajort. Hiába vigasztalták, hogy mostantól egy gonddal kevesebb lesz neki az életben. A kézzelfogható bizonyítékot gyorsnyargonc vitte Izmirbe. Az öreg rögvest küldte a pénzt, hiába mondta Lejla, az ágyasa, hogy hamisítványt sóztak rá.   

— Ha igaza van a lánynak — gondolta az atya — meglehet, hogy bivalybőrbe varratom ezt a cédát, és mehet a folyóba a többiek után. Murád gyerek fülét meg a hóhér fogja Izmir kapujához szegezni egy napra. Hadd szégyenkezzen a junior.

 Murád ismerte atyját, és ezért jobbnak látta, hogyha majd sikeresen lezajlik a tranzakció, Genuába fog menni, és egy szolid céget fog alapítani. Most jól jön, hogy kedvelik a kalózkörökben. Később Soma javasolta, hogy ő is betársulna, mert az mégiscsak más, ha két tisztességes barát küzd a kétes jellemű kufárok ellen. Arról, hogy még tőkéje is volt elásva, arról nem szólt. Behívta Bencét, aki a leveleit szokta írni. Szegény diák gyakran szégyellte magát a leírt betűkért.

Már későre járt, mikor bejött Rózsi, aki néha megosztotta ágyát Somával, amiért oltalmazta a katonáktól. Pedig a szegény Bence fülig szerelmes volt szegény lányba; – mennybe repült a Kedves egy pillantásáért, s pokolba zuhant, ha Somával látta. A lány sajnálta is a legényt, de mit tehetnének szegényen ebben a mai világban? 

    — Holnap a nagyurunk parancsára elhagyjuk a várat — mondta Soma. — Zsoldfizetés után mindenki elmehet. Reggelre főzzél egy piláfot, és hűts le egy vödör sörbetet, mert az öreg Mahmud müezzin úgy szereti. Pedig vigyáznia kellene a hangjára. Aztán meg itt ez a forint neked. Te is hazamehetsz.

     — Hová? — futotta el a könny Rózsa arcát, de nem szólt, csak kiment a konyhába tyúkot vágni. A szárnyas már könnyezve várta a végét, mikor belépett Bence. Aztán ott is maradt. Sokáig susmutoltak nagy titokban. A tyúk egy darabig nézegette őket, majd merészen kikerülte a falnak támasztott baltát. Aztán, mint aki csak véletlenül tévedt volna ide, hiszen nem is várbéli, kisuttyant az ajtón. A két szerelmes még mindig összebújva sugdolódzott. Mikor már mély álomban szuszogott a vár, két árny osont ki a tó felé.

*

Alig nyelte el őket a sötét, török katonák lepték el a várat. — Szerződés ide, szerződés oda — nem bíztak a magyarban. Az őröket nem kellett megkötözni, hiszen úgyis mennek haza. Csak Somát vitték láncon a herélt Betzheimer elé, mert nagyon ordibált. Egyébként a volt bajor pattantyúsnak a müezzin meghozta gyógyírként a török várkapitányi rangot.   

Mahmud müezzin — halkszóval, mert megfázott a torka — megköszönte Somának, hogy becsülettel átadta a várat. Erre Soma vádlón Murád barátjára nézett. Az csak sajnálkozva vonogatta a vállát: — masallah — mondta, s kifordította a két tenyerét. Erre Soma újra vadul szitkozódott, de csak addig, mígnem az új bajor várkapitány is elunta a káromkodást.

— Heréljétek ki, hogy csönd legyen! — hívta katonáit. 

— Csak azt ne — esett térdre Soma. — Pénzem van elásva a tóparton.

— Na, az más jaldas, ha igaz, elmehetsz épen — enyhült meg Betz.

Mikor előkerült a láda, csak az egy forint volt benne, amit Rózsinak adott. Soma térdre rogyott, s szótlan folytak a megbánás könnyei… 

 

Szerző kisslaki 251 írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de

3 Komment

Hagyj üzenetet