Kavyamitra Maróti György : Számon kívül (befejező rész)

H?seink – száznegyvenegy napi utazás után – elérkeznek a Világ Végére; ott aztán megáztatják elgyötört lábukat a Tengerbenââ?¬Â¦

 

 

Valahol Kulata után egy kicsiny falu korcsmájának udvarán egy terebélyes fa alatt ültek a férfiak, és iszogatták csekély mennyiség? borukat.

Már sok falut, sok várost, sok tanyát hagytak maguk mögött: emitt a zsidó család, amott a török telepedhetett volna le, mert szívélyesen marasztalták ?ket; de Kuru Jánost és családját sehol sem látták szívesen.

Azaz hogy: tessék-lássék elfogadták ?t, míg apróbb vagy kevésbé apró munkákat elvégeztek, de aztán… Az ország útján tágasabb!

?k meg már úgy összen?ttek, családi szálaik úgy összegubbadtak, hogy sem a zsidó, sem a muszlim család maradni nem akart a cigányok nélkül.

János mélyen nézett poharába, aztán azt mondta:

„Hát le phrala – ha nem sért titeket ez a hívás,  me phenav – azt mondom nektek: váljunk el! Ti bárhol letelepedhettek errefelé, de az világos, hogy miattunk nem maradhattok ti sem.”

Kortyolt egy megfontoltat, a másik kett? egyel?re választalanul hallgatta:

„Nektek” – folytatta Kuru János – „mindenfelé vannak sorsosaitok: olyasfélék, akik letelepedtek, földet m?velnek vagy kereskednek; házakban laknak. Úgy látom, úgy gondolom” – fordult Ali felé -, „ti törökök nem szeretitek valami nagyon a zsidókat sem, de azért megt?ritek ?ket mindenfelé a hazátokban. Na. És ti zsidók is élhettek mindenütt errefelé, nem úgy, mint Solymáron, noha biztosan nem fogtok összecsókolózni a törökkel…”

Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: „De a mi cigányországunk, az az India, hej! vagy nagyon messze van, vagy nincs is nekünk hazánk, nem is volt talán soha; lényeg csak, hogy mi nem kellünk senkinek: se töröknek, se magyarnak, se szerbnek, se zsidónak…”

Hallgattak mindhárman, egy korty bor erejéig hallgattak.

Efráim jobb keze mutatóujjával a tölgyfaasztal mintázatát követte végig maga el?tt, aztán kifújta a leveg?t, és így adta a választ:

„Azt mondják a mi véneink, hogy aki közülünk egy valakin segít, az egész népünket segíti meg. Te, János, jó ember vagy, hiába, hogy lenézett nemzetség sarja vagy, és sokszor segítettél rajtunk: gondolom, Ali barátom nevében is mondhatom ezt. Hogyan gondolod, hogy nem együtt megyünk tovább, ha kell, a világ és az id?k végeztéig, vagy amíg nem találunk olyan helyet, ahol mindannyian megtelepedhetünk, dolgozhatunk, eltarthatjuk családjainkat? Mit gondolsz te mirólunk?”

Csönd, sok ki nem mondott szóval terhelt csönd ereszkedett a kocsma kertjére valahonnan az égb?l, és azon túl nem beszéltek többet az elválásról.
Még Talát Ali bólintott rá nagyot a mondottakra, avval vége lett.

 

Larisa környékén figyeltek föl arra, hogy alaposan megváltozott körülöttük az emberek nyelve; törökb?l még itt is akadt sok, de a legrégibb lakók már valami ismeretlen nyelvet beszéltek. Efráim eszmélt leghamarabb arra, hogy már biztosan a görögök földjén járnak. Görögök földjén, de még mindig az ottomán birodalomban.

Larisa határában két nagy temet?t láttak: egy keresztényt és egy zsidót.

Efráim visszafordította ekhós szekerét, és megkereste a város rabbiját.

Salommal köszöntötte az öreg rabbit, és kertelés nélkül tudakolta, mennyibe kerül egy temetés a zsidó temet?ben.

Borsos, nagy ár volt, de Efráim gondolkodás nélkül tette a rabbi asztalára utolsó piasztereit. Már eddigre megértette, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob földjére soha ? eljutni nem fog, atyja hamvai nem az ?sök földjében fognak nyugodni.

Hadd maradjon hát – legalább itt – Kóhén Ábner, itt, a larisai zsidó temet? öreg terebintusfái alatt: és így is történt.

 

Patraksz a kis görög városkák legkisebbike: így van. Szív alakú kis félszigeten épült, melyet keskeny földnyelv köt a szárazföldhöz, már mikor köti.
Északról, keletr?l és délr?l kis hegy – vagy nagyobbacska domb – veszi félkaréjban körül, kinek-kinek tetszése szerint.
Görög lakói ugyan következetesen hegynek mondják ama dombot, de hát ismerjük a délszaki emberek túlzásra való hajlamát.
Már az is eredmény, hogy nem hegységnek mondják…

 

Patrakszba két út vezet: kelet fel?l a tengerparthoz érkezik az egyik, északról meg a Városkába a másik. De kifelé vagy tovább vezet? út egy sincs Patrakszból.
Mögötte a szárazföld távoli nagyvárosai, el?tte a lélegz?-létez? Tenger, azon túl a semmi.

A szív alakú félszigetecske keleti öblében sorakoznak a halászbárkák; délid?n álmodozva ringanak, hajnalban és alkonyattájt megélénkülve indulnak a Tengerre.

Az öbölt?l észak felé lankásan emelkedik a félsziget, s ott fehérlik a város: ötven legfeljebb hatvan házikó egymáshoz tapasztva – mint a fecskék fészkei az ereszek alatt -, s mindig hófehérre meszelve.

Bármilyen szegények is legyenek az itt lakó görögök, a házakat minden tavaszon frissen meszelik, erre kell pénznek jutnia.

Csönd és az emberek álomszer? lassú mozdulatai: ezek Patraksz legf?bb jellemz?i. Errefelé semmi sem sürg?s, errefelé mindennek rendelt ideje van, errefelé senkit sem szorongat bármi elintézetlen ügy.

Patraksz oly kicsiny, oly jelentéktelen, hogy az oszmán birodalom nem tartotta fontosnak hely?rséget telepíteni ide, vagy akár csak telepeseket küldeni. Ezért Patrakszban görögök élnek csak, az ?slakók. Más idegen nem él errefelé.

 

Vándoraink a patrakszi dombhoz érnek, száznegyven napi utazás múltán. Október tizenötödik napja, kedd van. Odahaza, Solymáron, már h?vös szelek nyargalásznak a domboldalon, két-háromnaponként hideg es? dobol a háztet?kön, pincékben forr a must, a sz?l?t?kék gyümölcsterhükt?l megszabadítottan, csupaszon álldogálnak. Itt ragyogón és melegen süt a nap, semmi jele az ?sznek, itt talán sosem ér véget a nyár.

A kis szekérkaraván a keletr?l kígyózó úton jött, s ért oda, ahol az út elfogyott, mert a domb vagy hegy ott emelkedett. Megálltak, s fülelni kezdtek, mert a domb mögül egyenletes mormogás vagy még inkább lélegzéshez hasonló hang hallatszott. A férfiak egymásra néztek, aztán a lovak közé dobták az istrángot, s lekászálódtak a bakról.

Néhány kérd?mondatot vetettek egymásnak, de kiderült, hogy egyikük sem tud válaszolni, hát nekivágtak a lejt?nek gyalogosan. Mögöttük asszonyaik, az ifjak meg a gyerekek.

Ahogy haladtak el?re úgy er?södött a rejtélyes hang, s mikor már majdnem a tet?re buktak át, akkor már határozottan harsányan hallatszott.

És meglátták.


A
meddig a szemhatár húzódott, hatalmas kékség terült a lábuk elé-alá.
Balra egy kisváros házai merültek a nagy kékségbe, aztán – kikászálódva abból – futottak föl a dombhátra.

Mindannyian a dombtet?n álltak már, és föl nem tett kérdésre vártak választ.

A legm?veltebb – Efráim – végre észbevette mindazt, amit valaha hallott a világról, s kibökte:

„Ez a Tenger! Ez a végtelen kék víz, a Tenger. Nézzük meg közelébbr?l…”

Leghamarabb az ifjak meg a gyerekek fogadták meg szavát, és harsány üdvrivalgással csúsztak, gurultak majd meg föltápászkodva újra, futottak a nagy Kék felé.

A föln?ttek megfontolt léptekkel, de követték az ifjúságot.

Kisvártatva ott álltak a vízparton, majd leültek, és szótlanul nézték a Tengert.
Eltelt egy kicsiny id?, aztán  azt mondta Efráim: „Hát barátaim, elfogytak az utak… Az ismert világ végére értünk, mögöttünk a megtett út, el?ttünk az ismeretlen semmi. És nem kellettünk, nem kellünk mi  együttesen sehol.”

Kicsit eltöprengett, aztán hozzárakta:

„És nem is fogunk kelleni sehol. Velünk nem akar számolni a világ. Kívül vagyunk!”

János akkor azt kérdezte:

„Akkor, most mit csináljunk?”

„Én” – húzta ki derekát Efráim – „mindenesetre belemártom a lábam, mert már igen égeti a piszok…”

Lehúzta bocskorát, a másik kett? utánacsinálta; leültek a víz szélére, és a finom homokba meg a vízbe merítették lábaikat.

Ez jó volt.
Langyos és finom volt a víz is, a homok is.

Csöndben ültek, nézték a láthatárt, ahol ég és víz egybeért, és nézték egymásnak a tengerbe merül? lábát.

Ali törte meg a csöndet: „És most? Hová?”

Efráim mély leveg?t vett, úgy adta a választ: „Sehová!”

 

 

Mármost, Nyájas Olvasó, ki mindezidáig türelmesen ballagtál vándoraink szekérkaravánjának nyomában az országok hosszú és kanyargós útjain, bizonyára azt kérdezed:
 „És?.. És azután?…”

Én pedig, e történet h? krónikása, tanácstalanul vonom meg vállam: nincs azután.
H?seink története itt beléoldódik a tenger kékjébe, az alkonyi nap aranyvörösébe, beléhullik az id?k kútjának mélységébe.


Persze találgathatnék; akár füllenthetnék is.


Mondhatnám, hogy Káló és Demirhám valamelyik leszármazottja ma is minden hajnalban bárkára száll, s kihajózik Patraksz kiköt?jéb?l, hogy hálóját kivetve megdézsmálja a Tenger kincseit.


Mondhatnám, hogy el?bb-utóbb rájöttek: mégsem az ismert világ végére jutottak, és sok-sok évvel kés?bb a kis Anica unokája elhajózott Amerikába,és aztán  ott élt Manhatten k?rengetegében.


Mondhatnám, hogy a Kóhén-család maradványát korommá és hamuvá változtatta át Mauthausen egészen elég? t?záldozata.

De mindezt én nem tudom, nem tudhatom.


Csak azt tudom, hogy tizenöt ember egyszer, egy  pünkösdi hétf?n – hajnalban – számon kívül került, és aztán úgy is maradt mindvégig: számon kívül…

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.