Kavyamitra Maróti György : Midőn a Pó folyón’

Francesco Petrarca örökkévaló szellemének

 

A Pó, gyorsfutású kezdetű szonett keletkezésének elképzelt,
minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása

 

 

A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.

Cremona mellett újra keresztelkedik, és onnan fogva Po di Gnocca a szép neve, hogy

Ferraránál aztán már sok-sok ágra szakadva áradjon a kék Adria felé, és Po di Goro nevet kapja.

 

Az Úr 1334. évének július huszadikáján – keddi nap volt – egy szépen földíszített bárka úszott a Pó vízén.

Valójában népi bárka volt, valószínűleg egyéb esetekben egyszerű zöldség-, gyümölcs- netán borvivő szolgálatot teljesített a folyón, most azonban színes szalagokkal, virágfüzérekkel földíszítve kiöltözött eredeti szerepéből, és méltóságteljesen úszott a szép folyamon, egy még épp fiatalnak mondott embert hordva födélzetén.
Mindenesetre a bárka ilyetén fölcicomázása több szempontból is helytálló volt: először is az utazó épp e napon töltötte be harmincadik életévét – születése napját ünnepelte a bárka fedélzetén tehát -; aztán bármilyen ifjú volt is az utazó, máris neve volt néki, mint jeles poétának.

Végezetül: nem alsóbb néposztályból származó volt az az utazó: apja egykor Firenzének, a Virágvárosnak volt jegyzője, jelenleg a fehér guelfek híveként töltötte száműzetésben éveit  Avignon mellett és Avignonban, a városban is, mely 1305-t?l már a pápa székhelye volt.

 

Francesco Petrarca – a születésnapos utazó – kényelmesen, majdnem ernyedten hanyagul hevert egy karszékben, mely a bárka fedélzetére volt erősítve, és nézegette a parti fák lombkoronáján átszök? nyáralkonyati fényeket, az aranyló lombokat. Ölében pergamen, kezében penna, és bizonyosan versen is töprengett, de két f? gondolat – a parti fák aranyló lombjaiba hessen? gondolat – nyűgözte le.

Mindkettőnek jól körülírható neve volt: vágy és mardosó féltékenység.
Főbűnök közül való mindkettő.

Közben azért Petrarca nem feledkezett meg az elébe halmozott fusinai sajtkockákról, a különböző nyári gyümölcsökről és a jó venetoi vörösborról sem, de gondolatai kalandoztak.

Visszafelé szálltak e gondolatok, épp ellentétesen a bárka sodródásával: az kelet felé vitte a Költ? halandó testét, lelkének érzelmei pedig nyugatra sodródtak,  a torinói Universitas el?adóterme és az avignoni Santa Chiara templom felé.

A Költő Avignonból indult Firenze felé néhány nappal ezelőtt, a bárkát pedig Torinóban bérelte ki.

Avignonban Laura maradt, Torinóban meg a gond: gondolatai.

Úgy esett, hogy amikor a torinói egyetem doktorai hírül vették érkezését a Nagyhírűnek, fölkérték egy előadásra: a Nagy Első, Dante költészetéről kellett beszélnie ékes, szárnyaló szavakkal.

És ő szárnyalt is persze, de volt néhány mondata, amire a hallgatóság soraiban kellemetlen mozgolódás támadt.

Ezeken a mondatokon töprengett most Francesco Petrarca a bárka fedélzetén, meg hát Laura vágyálomképén, újra meg újra.

Vágy! Egyszerű és világos vágy, szerelmi kórság – gondolta utóbbiról a Költő.

És eszébe jutott egy általa nagyrabecsült szerző, Arnoldus Villanovus tollából származó részlet, mely szerint a szerelmi betegség sem több, sem kevesebb, mint a humorok és a pneuma túltengése a szervezetben. Vagyis olyankor keletkezik a szerelem, a vágy, amikor az emberi szervezetben fölhalmozódik a nedv és a h?, ugyanis a magot termel? vér bősége magbőséggel „complexio venereá”-val, valamint a férfi és n? egyesülésének heves vágyával jár együtt. „Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében” – állította a szerző, bármit jelentsenek is e szavak  – „különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő érzékelhetetlent appercipiálja.”

 

Mármost ha egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan er?ssé válik, akkor a különleges fölfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni. Ennek okán gyulladásba jön a lélek és a test egyaránt, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a h? a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe, ám az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon.

„Úgy, úgy: úgy van…” – bólogat bels? gondolataira a Költ?, és darabka fusinai sajtot emel szájához, korty veresbort iszik, aztán még azt is fölidézi magában, hogy a bölcs Arnoldus miféle kúrát javall az ilyen helyzetekre.

Szerinte az ember ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még együtt lehet a Kedvessel, ily módon verje ki a fejéb?l!

Erre már kevésbé bólogat Petrarca magában: mert hisz a lehetetlent hogyan lehetne letetni?

 

Ismételt borkortyintás után meg a nagy Avicenna gondolatai is gondolatai közé férk?znek. A nagy arab bölcsel? úgy határozta meg a szerelmi kórt, mint valamely mélabús természet?, konok gondolatot, mely egy ellenkez? nem? személy arcvonásainak, mozdulatainak, szokásainak, termetének, kellemének folyton-folyvást való fölelevenítgetéséb?l születik, és amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztóan telepszik rá az emberre. Orvosságul Avicenna – sajnálatos módon – azt javasolja, hogy a két szerelmes tüstént házasodjék össze.

„Hát ez nem járható út” – gondolja a Költ? -, „hisz Laura férjnél van.”

Szerencsére Avicenna gondolt ilyen esetekre is, foglalkozott olyan szeret?kkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt: forrófürd?t ajánlott.

De vannak más gyógymódok is: például segítségért lehet folyamodni id?s és tapasztalt asszonyokhoz (Petrarca megborzongott erre gondolván), hogy mondják el mindennek, hordják le a sárga földig a szeretett lényt; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint tapasztaltabbak bárkinél.

Végezetül a tudós szaracén egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, éspedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze különböz? n?személyekkel, lehet?leg minél többel.

Ehhez Költ?nknek most épp nem volt indulása… Nem n?re vágyott a jó Petrarca, hanem Laura után sóvárgott…

„Laura után vágyom” – sóhajtott a Költ? -, „a kedves, szép Laura után, akit nagypénteken, április hatodikán, több mint hét éve pillantottam meg el?ször a Santa Chiara ünnepi miséjén.

Igen ám, csakhogy mindent félresöpr? szerelmem születése Krisztus urunk halálának napjára esett, és ezért ez a szerelem hibás és eltévelyedett!” – gondolja tovább a Költ?, de aztán legyint és verssorokat mormol magában.
Ez az utóbbi id?ben nem oly könnyen ment, mint korábban, mert a derék Poéta fejébe vette, hogy imádott Hölgye nevével zenéljenek a verssorok.

A Laura nevével játszó Petrarca, a szó hangteste keltette számos jelképes jelentésen túl, egyetlen szimbolikus szállá sodorja most össze lelke érzelmi-szerelmi mozzanatait. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmét?l. Apollón pedig a fáról szedett ágakkal ékesítette a fejét,

 és így az a költ?k és a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a líra érzéki mozzanata, a menekül? Daphne – Laura alakja mélyen szánt a Költ? lelkében, és most, a Pón kelet felé utazva, a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását egyszerre érzékeli, és játszik a Kedves nevével.

Mert hát a szép toszkán nyelven oly sok mindent jelent Laura neve. A lauro maga a legendabéli babér, így aztán a laurea a babérkoszorút jelenti.

És még mi mindent lehet a szépséges névvel játszani: l’aura annyit tesz, szell?, éltet? er?, lehelet, hang, szellem. A l’aurea meg azt, hogy arany, aranyos, aranyozott. És végül, kicsit távolabbról, a laureato babérral koszorúzott f?t jelent.

Mindezzel játszhat a Költ?, s közben a vers már fogalmazódik, de még nem íratik le. Azt már tudja, hogy egyetlen nagy ellentétre fog épülni a költemény, a szonett.

„Csak a testem, csak a halandó részem az, amit nyugatról kelet felé, Laurától egyre messzebbre sodor a hömpölyg? Pó.” – gondolja Petrarca. – „Ám a halhatatlan lelkem a test börtönéb?l szabadulva röpül ellenkez? irányba, napnyugat felé, ahol a Fényt hagytam.”

A nagy folyam lassúdad, lusta áramlása renyhévé, hanyaggá teszi a Poéta gondolatainak folyását is: a bárka oldalához csapódó hullámok halk surrogása eltereli ?t a verst?l, és Dantén kezd gondolkodni Petrarca, meg azon a nevezetes mondaton, mely Torinóban vihart kavart az Universitáson.
Ott és akkor azt mondta a Poeta Laureata:
”A nagy Dante nagy tévedése az volt, hogy epikában próbálta a lélek mélységeit föltárni, mert mi más a Commedia, mint a lélek mélységeiben és magasságaiban tett utazás? De a lélek mélyeit és magasságait nem lehet epikusan jól ábrázolni, a lélekmély csak a lírában világosul föl teljes fényében!”
Ennyi volt: látszólag ártatlan mondat, de a jelenlév?k is, ? maga is tudta, mir?l szól eme mondat.
Féltékenységr?l, egyszer? féltékenységr?l szólt. Evvel a mondattal mintegy második helyre perdítette a vitathatatlan Els?t, és önmagát tolta föl els?nek.
És most, miel?tt a pennát a kalamárisba mártaná, Petrarca töpreng:
”Van-e bennem féltékenység? Zavar-e, hogy kortársaim, ha elismerik is költészetemet, de a poétika csúcsára, föl az égi magasságokba nem engem, hanem Dantét helyezik? Rossz hely tán ?mögötte másodiknak lenni? Lám, még a jó barát, az ifjú Boccaccio is gondolkodás és föltétel nélkül Dantét helyezi a költészet csúcsára.”
Zavarja ez Petrarcát?
És tényleg az ? lírája fejezi ki leginkább Isten teremtett világát?
Vállat von a féltékeny férfi, aztán meg azt gondolja:
”Annak is benne kell lenni a versben, hogy arrafelé utazom, amerre a fényl? Nap kel, de ott Nyugaton, Avignon táján még sokkal szebb, ragyogóbb fényt hagytam hátra… Igen, ez méltó, szép ellentét lesz…”
A szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. És  Petrarca most a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem nyert vágy lírai világot teremt. És miközben sorokat próbálgat, sorokat, melyben szerepel az „arany lehelet”, a „koszorúzott jel” és Laura törékeny szépség? teste egyaránt, még kicsit bántja a mardosó féltékenység, de a szégyen is, hogy féltékenységében az a szörny? mondat hagyta el ajkát.
De a sor már megvan, már együtt vannak az „aura aurea”, meg a „Laura é l’aura laureata” szavak, hát a penna szaladni kezd a lapon: készül a szép szonett, és már alig sajognak a lélek sebei…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.