Kavyamitra Maróti György : És’

 

És a Rózsa Ferenc utca végig sárga keramittal volt burkolva, ami gyönyörű volt, épp csak a hó lehulltával nem lehetett átkelni rajt’.

És cangázni sem volt épp egyszerű.

És lovaskocsik jártak még be a Körútról a Wesselényi utcába, de már igen korszerűen fölszerelt lovakkal: hasuk alatt batyu volt, hogy ne izéljenek a Wesselényi utca kövezetére, a bazaltkockákra.

És cangázni a bazaltburkolaton se volt egyszerű éppen.
Hú!
Az, hogy szétrázta a zrityódat…

És – miután fölrobbantották a Nemzeti Színházat a Blahánál -, a Wesselényi és Izabella utca háromszögű  terében lévő színházat (Magyar Színház lehetett? Vagy Néphadsereg Színház? Ne röhögj gyerekem! ilyen biztos, hogy volt) kinevezték Nemzetinek.

És sokkal, sokkal később modern homlokzatot tettek rá.

És: nagy kár volt.

Meg kell mondanom azt is, hogy azon a téren, egy kétemeletesben született Rejtő. P. Jenő Howard.

És persze, ezt akkor nem tudtuk – hogy is tudhattuk volna? -, mert Rejtő a három téből a tőrt volt.
Épp hogy…

Még jó, ha….

És mi kamaszok estelente hat fél hét körül ott vártunk a Wesselényi utcai frontján a Színháznak ( a faránál mondjuk), a színészbejárónál, notesszel a kezünkben, míg nem jött el Bessenyei, Agárdi, Ladányi, Szabó, Básti érkezési ideje, hogy autogramot kérjünk Tőlük.

Akkor még nagy tiszteletnek örvendtek a Színészek.

És később – amikor beszoktam a felesezésre a Színház Presszóba – már nem lepett meg, hogy a Tiborc-jelmezben kilógó színész  (mondjuk a zseniális Őze Lajos) benyomja a felest, és rohan vissza, mert következik a jelenete.

Már  akkor nem kértünk autogramot: valahogy ciki lett volna. Tán még mindig tiszteletnek örvendtek a Színészek (főleg a Színészkirályok), de autogramot már nem kértünk.
Hogyisne?

Már akkor mi voltunk a zsenik!
Mind a tizenhat évünkkel.
És majd mi megújítottuk a magyar színjátszást…

Majd.

Aztán valahogy nem volt érkezésünk…


És a környéken sok filmet forgattak, mert még szép volt a Város: olyan krúdys helyek voltak, hogy el sem hinnéd.

Krúdy-szelleme lakott a Dob utcában, a Majakovszkijban (hahó! képben vagy? Király utca), Krúdy élt a Kazinczy téren, meg a sok környékbeli gettós utcákban.

És persze, hogy nem tudtuk, mi az a gettó.

No, azért zsidóztak – zsidóztunk – rendesen akkor is, de halkan. Jóval halkabban, mint manapság.

És az Almássyn vették föl – például – a Fiúk a térr?l legtöbb jelenetét.

És a Szindbádot is ott forgatták nálunk, a sarkon, a bronz kutyus farkánál (ott volt már? vagy még az Izabella téren? Igen: tán kés?bb pakolták át): mindenesetre, ott forgatták a Huttyra Ferencben, ahol – ha nem forgattak éppen – akkor focizni lehetett, mert olyan ritkán járt be autó.


És egyszer mégis bejött egy: URH: és kipattantak a hék, és halál komolyan megkergettek minket.
Ráértek minket kergetni huttyrautcaifocisokat, mert b?nöz?k alig voltak.
Voltak egyáltalán?

Mert hát, hogy is lettek volna? A KMK (NB tiniknek: közveszélyes munkakerülés), simán b?ntett volt, amiért elvitték a népeket.

És én egészen a Rózsák teréig menekültem, és a zsaruk biztos látták, hogy én vagyok a legkevésbé sportos.
Hát üldöz?be vettek.

És én annak rendje – módja szerint – ahogy egy Ságvári filmben láttam, gondolom – bemenekültem az els? kapualjba.

De a zsaruk megtaláltak. Pechnek mondtuk akkortájt az ilyesmit.

Na, a zsaruk jól elkalapáltak, pontosabban: kaptam néhány pofont (ki számlálta volna?), meg egy-két gumibotot a vállamra.

És az nagyon fájt!

Hú: nagyon!

Na, és akkor avval jött a Husi – akinek a fatyója zsaru volt, így hát a Husi á-cet ismerte a bétékát -, hogy menjek csak be a Péterffybe, vetessek látletet, ’szt avval menjek a Kürtbe, följelenteni a hekusokat.

És én engedelmesen végig is csináltam.
Látlelet, Kürt utca, kapitányság.

Ifjú rend?r állja utam a kapuban: hova, hova?

Mondom: látlelettel jövök, megvertek rend?rök, és följelentést akarok tenni, mert nyolc napon túl gyógyulok, ha meggyógyulok egyáltalán.

Ifjú fakabát megnéz alaposan, az „elmegyógyászok elnéz? mosolyával”, és mondja: a földszint hétben lehet följelentést tenni.

És három szekrény fogadott a földszint hétben, de abból legalább kett? rend?r volt.

Vagy ver?legény még szálasimátyásrákosiferenc idején.

(Na jó: tudom, hogy lecserélték ?ket addigra rég!

Persze az is igaz: Apu sosem politizált, meg képtelen volt utálni bárkit, de amikor a „rend?rspiclilajos” végigment a Rózsán, akkor Apu tüntet?en elfordította a fejét, és mintha káromkodott volna.
Ez persze ki van zárva: Apu sosem káromkodott!

Na jó: egyszer.

Amikor tudakoltam, csak azt mondta Apu: besúgó.

És soha, soha nem derült ki, hogy  mikor volt spion a pasi.
A harmincas években?
Negyvenesekben?
Ötvenesekben?

Mindegy: utáltuk mindannyian buzgón.)


És ? is rég meghalt már. A spiclilajos.

Uram!
Fogadd magadhoz a spicliket is!


Utánam, Olvasó!
Vissza a Huttyrába.

Szóval a Szindbád sok jelenetét ott forgatták.

És mi megnéztük Latinovits Zoltánt forgatás közben.

Megmaradt bennem egy kép er?sen: hogy ha valami nem tetszett Neki, leült a huttyra-járdára (alacsony kis ülés eshetett Neki, mert volt ahol az id?, az es? meg a járkálók egybemosták a járdaszegélyt a macskaköves úttesttel), nekivetette hátát egy gázlámpa vagy egy soványka akác tövének, és csak azt mondta Huszáriknak: „Nem kell!”

És nem kellett.
Az.
Az nem kellett.
 Neki volt igaza!

 

És a hatvanhetes villamosnak olyan hosszú volt az útvonala, hogy tán el sem hiszed nekem.

Fölébredt álmából, csöngetett egy picit Pestújhelyen a MÁV-telep el?tt (tudod gallagabi, ahol a suli volt, amit nyáron azért bámultunk meg, mert napóra volt a falán, télen meg azért mentünk oda, mert föllocsolták a röplabdapályát és – hipp-hopp – koripálya lett), aztán átment végestelen-végig a Városon: átment a Rákóczi-úton, át a Kossuth Lajos utcán, az Erzsébet-hídon (igen! tényleg!) és a Szarvas-térnél megint csöngetett picit.

És fölhúzható rácsa volt ajtó helyett. A ki-behúzható ajtó, nem a lépcs?nél volt, hanem odabent a kocsi és a peron között.

És hogy milyen volt odabent, azt nem tudom, mert én mindig a peronon maradtam.

Persze a hatvanhetes már csak akkor ment át az Erzsébet-hídon, amikor megépült az új híd, s evvel az utolsó háborús mementó is elt?nt.

 

És ott láttam el?ször búvárt.

A Dunaparton, az Erzsébet-hídnál. Mikor épülni kezdett.

Nehezet, nem könny?t. Mármint búvárt.

Apu figyelt arra, hogy mindenhol ott legyünk, ahol valami van vagy történik a mi Városunkban. (Apu Budapest-mániás volt, én meg az apám fia voltam.)
Ezért, amikor hírét vette, hogy valamiket kiemelnek a Dunából, akkor kézen fogott. 
(Ó! ugyan már! hol engedtem én már az id? tájt, hogy csak úgy kézen fogjanak, kivéve tán Julit, ? meg nem fogott, nem fogott kézen. Az Istennek sem!)

Szóval lementünk az Erzsébet-hídhoz, és épp egy férfi merült: mondjuk, n? is lehetett, mert hatalmas vörösrézgömb volt a fején (és vörösrézgömbben minden tehén egyforma), gumiruha fedte testét, a gömbb?l réz gégecs? nyúlt a partra, aztán meg még le is ment a víz alá: onnan kezdve bajosan mondtam volna meg a nemét. Lényegében vízkedvel? orángután is lehetett.)


És hetvenkett?ben (hetvenegyben?) kiderült, hogy avval a pár hatvanhetes rend?rpofonnal, csak szoktatni akartak.

Mert a Mosonyiban a március tizenötödikei tüntetés után a fakabátok három napig folytatták átnevelésemet.

Elmondom a kedvencem.

Végy egy elég kicsi, elég berendezetlen szobát a rend?rség épületében. (Szerintem, meg kell lennie még, mert a Mosonyi nem sokat változott kívülr?l.)

És legyen benne egy íróasztal, meg egyetlen (ez fontos), egyetlen szék.

És legyen benne egy darab rend?r. (Nyomozó, ver?legény, törzs?rmester elvtárs, polti…Hát tudom én?)

És mondja azt, hogy üljek le, aztán az a rend?r menjen ki!

És jöjjön be egy másik (kicsi különbséggel másik: polti, törzs?r, ver?legény, nyomozó… Hát tudom én?), aki azt kérdezze: „Mondta valaki, hogy leülhet?”! Pofon jobbról, bár a franc emlékszik…

Erre persze fölállsz, mint…

És állsz.

És menjen ki most ez utóbbi, és jöjjön be az el?bbi, és kérdezze: „Nem azt mondtam, hogy üljön le?”! Pofon balról, bár a franc emlékszik…

És nem folytatom, da capo al fine folytatták egy álló éjszakán át.

Hogy nem unták meg?

Én: nagyon.

 

És el?bb-utóbb (’65 lehetett?), a fociderbik kocsmában végz?dtek.

Csakis olyan kocsmákban, melyek árfekvése megfelelt a rövidgatyában elfér? aprópénznek (4.50 lehetett maximum egy kevert), részint ahol kiszolgáltak minket, tekintet nélkül a személyinkben lév? születési adatokra.


És voltak ilyen helyek.


Ott volt a Rózsa, a Hársfa, a Rókalyuk.

Derék, kedves Korcsmárosok, akik szigorúan a bevételre voltatok tekintettel, és nem az életkorra!

Hamvadó poraitokban is áldjon meg az Isten Titeket!

Köszönet minden féldeciért!

 

És a Kisstadiban voltak a külföldi zenekarok koncertjei, és bárhogyan kezd?dtek is ezek, mindig azonos végük volt.

Lovasrend?rök kardlapoztak.

És egészen mindegy volt, hogy a zenekart Traffic-nek vagy Spencer Davis Group-nak hívták, a döendet a rend?rök mondták ki.


És máshová is lehetett menni, már ha lehetett.

Azért, ha kijátszottad a rendet: lehetett.


Illésre például nekem nem lehetett, mert oda föl a Várba csakis úri gyerekek mehettek.


És elvileg csak a derék ifjúmunkások mehettek volna egy darabig az Ifi-Parkba is (ebben az id?ben volt tízünknek egy vándornyakkend?je: m?ködtetése abban rejlett, hogy egyikünk bement, és kiadta a nyakkend?t, akkor a másik is bement, mivel a nyakkend? viselése az ifiparkban kötelez? volt. Naná! Má’ hogy néz ki egy derék ifjúmunkás, a jöv? reménysége nyakkend? nélkül?

Én azonban sem úrigyerek, sem derék ifjúmunkás nem voltam.


És az Ifipark a Várhegy oldalában volt, és kicsivel följebb a Vár falánál állt egy nagy fa.
(Platán tán?)

A Nagyfa volt az.

És egyszer elment a kedvem a vándornyakkend?t?l, és azt mondtam: a zenét kintr?l is hallom, egy kétlityis bor meg olcsóbb és hatékonyabb, mint bent a pohár sörök.

És vettem így hát egy kétlityist (Kocsisirma?), és megközelítettem a megközelíthetetlen nagyfát.

Azért vélték megközelíthetetlennek, mert a Nagyfa alatt heverészett a Nagyfa-galeri. (A névadásnak ?k sem voltak az úttör?i, ha egyáltalán ?k adták maguknak e nevet. Tán ragadványnév volt.)

Na, és azt tudnod kell, ha mást hallottál volna, hogy cseppet sem voltak veszélyes emberek a nagyfások, s?t igen kedvesen öleltek magukhoz, miután a kétlityist meglátták nálam.

De nem sokkal kés?bb már csak pirosbet?s ünnepeken jártam a Parkba (hoz), mert megismertem a gumigyári klubot, meg a Viát: tudod?


Radics Béla játszott, Közép-Kelet-Európa Hendrixe.

 

És közben ott volt még a Táncdalfesztivál, a más zenei ízlés?eknek, feszt egész nyáron.

Drága bakter úr, Kislány a zongoránál, azon az els? felejthetetlen esten…

(Ne röhögj, Tesó! Még a rímet nem is mondtam: tagadni kés?, bokáig beléd estem.

Érted, lá? Esten – estem…)

És így volt, esküszöm!

Én meg röhögtem, mert megúsztam.


És én azért úsztam meg, mert bokáig beleestem Deák Katiba, aki egyetlen kicsi emelettel lakott lejjebb nálunk. ? az els?n, én a másodikon.

És csakis akkor találkozhattunk – hisz szülei tiltották t?lem -, ha megszólaltak a Táncdalfesztivál fanfárjai, rákezdett a Stúdió 11, és az egész Wesselényi utca hatvanöt szemet szegezett a tévére.

Én ilyenkor elfütyöltem a dalunkat („Szemedbe köpjek?”), és Kati kijött a gangra, és én lementem a lépcs?n, és álltunk azon a varázslatos gangon, magunkba szívtuk a kelkáposztaf?zelék balzsamos illatát, és fogtuk egymás kezét.

 

És ez volt a szerelmünk akkortájt ’69-ben.

 

Aztán eredményt hirdettek a Fesztiválon, a Fesztiválnak vége lett, amúgy is ?sz lett, és Kati elszállt valamerre…

 

És tudja Isten, hol jársz, Te kedves Deák Kati?

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.