Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 7. – 7torony Irodalmi Magazin

Tizenhatodik fejezet,
melyben a szép, kékhajú lány házába hozatja Pinocchiót, ágyba fekteti, és három kiváló orvost hívat hozzá, hogy megtudja: eleven-e vagy halott…

Mialatt a gyilkosok által fölkötött, szegény Pinocchio immár inkább holtnak t?nt, mint elevennek, a szép, kékhajú lány ismét kinézett az ablakon, és látván a Nagy Tölgyön függ? bábut, nagyon megindult a lelke, megszánta Pinocchiót. Hármat tapsolt hát, és erre a jelre azonnal szárnysuhogás hallatszott, és egy hatalmas sólyom szállt az ablakpárkányra.
„Mit parancsolsz, drága Tündér?” – kérdezte a Sólyom cs?rét tisztelegésre hajtva. (Tudnotok kell ugyanis, hogy a kékhajú lány nem volt más, mint egy jó Tündér, ki már több mint ezer éve élt itt az erd?szélen.)
„Látod-e ott azt a bábut föllógatva a Nagy Tölgyön?”
„Igen, látom.”
„Nos hát, röpülj hamar oda, er?s cs?röddel vágd el a csomót, mely a fára kötve tartja, óvatosan fektesd a tölgy alá, a f?be!”
A Sólyom elröppent, de már két perc múlva vissza is tért mondván:
„Parancsod szerint tettem mindent, Tündérem!”
„Milyen állapotban lelted? Él-e vagy meghalt?”
„Els? látásra holtnak véltem, de mégsem lehet halott, mert alig hogy leoldottam nyakáról a kötelet, nagy lélegzetet vett, és azt suttogta: ’Most már jobban vagyok!’ ”
Akkor a Tündér ismét tapsolt, ezúttal kett?t, mire el?jött egy Csuda Uszkár, csakhogy ember módra, a két hátsó lábán járva érkezett.
Az Uszkár úri kocsisnak volt öltözve, díszegyenruhába. Fejét háromszöglet?, aranysújtásos sapka fedte, mely alól rizsporos paróka lógott ki, le egészen a tarkójáig.
Csokoládébarna, gyémántgombos libériát viselt, csinosan kivágott cipell?t. A libérián két hatalmas zseb volt, mely az ebédr?l megmaradt csontok tárolására szolgált. A libéria a farkánál szépen ki volt vágva, hogy azon átdugva kényelmesen csóválhatta azt a farkat.
„Rajta, derék Medoro!” – mondta a Tündér az Uszkárnak. – „Hamar szereld fel istállóm legszebb hintóját, és eredj nyomban az erd?be! Találsz ott dermedten fekve a Nagy Tölgy alatt egy félig holt, szegény bábut. Fektesd óvatosan a hintóba, óvatosan, mondom, aztán sietve hozd ide! Megértettél?”
Az Uszkár tisztelegve jelezte farkával, hogy mindent megértett, és már indult is sietve, akár egy arabs mén, oly gyorsan.
És kicsi id? múltán egy gyönyör?, kékszín? hintó jelent meg az udvaron: színes madártollakkal tömött kerevet volt benne, és olyan hófehér vánkosok, mintha tejszínhabból verték volna könny?re azokat.
A könny? hintót számtalan fehéregérke húzta, és a bakon ott feszített a Csuda Uszkár, ostorát pökkhendin pattogtatva.
A hintó késlekedés nélkül hajtott az erd? felé.
Egy negyedóra sem múlt el, és már jött is visszafelé: a Tündér a nyitott ajtóban várta türelmetlenül, hóna alatt megfogta a bábut, bevitte egy szobácskába, ágyba fektette, aztán közelben lakó neves orvosokat hívatott.
Az orvosok hamarosan meg is érkeztek, egyik a másik után: egy Holló, egy Bagoly és a Szóló Tücsök.
„Tudni akarom tudós doktor uraim” – fordult a Tündér az orvosokhoz, kik körülállták Pinocchio ágyát -, „tudni akarom, hogy ez a szerencsétlenül járt bábu él-e vagy halott?”
A Holló vizsgálta meg els?ként; megtapogatta Pinocchio pulzusát, aztán az orrát, végül a lába ujját. Az alapos vizsgálódás végeztével ünnepélyesen kijelentette:
„Véleményem szerint a bábu halott, egészen meghalt. Ám ha valami oknál fogva nem lenne halott mégsem, úgy azt kell mondanom, hogy él.”
„Nem szeretnék tudós barátommal szembehelyezkedni” – mondta megfontoltan a Bagoly -, „de véleményem az, hogy ez a bábu még él. Ám ha valami szerencsétlen oknál fogva nem élne, úgy azt kell mondanom, hogy halott.”
„És ön, ön nem mond semmit sem?” – kérdezte a Szóló Tücsökt?l a Tündér.
„Én azt mondom, hogy az igazi orvos, ha nincs mit mondania, hát nem mond semmit sem. Ennek a bábumaradványnak a képe ismer?s nekem, ismerem már egy ideje ?t.”
Pinocchio, ki mindeddig mozdulatlanul hevert, akár egy halom hasított fa, most görcsös rángatózásba kezdett, és az ágyat is rázta reszketegségében.
„Ez a bábu itten” – folytatta a Szóló Tücsök – „valódi kis gazfickó!”
Pinocchio egy pillanatra fölnyitotta szemeit, aztán gyorsan újra lehunyta.
„Valódi csínytev?, gonosz kis csavargó!”
Pinocchio szégyenében a leped? alá bújt erre.
„Ez a bábu itten egy engedetlen fiúcska, aki miatt apjának megszakad a szíve, szegénynek.”
E pillanatban a szobában hangos sírás-rívás hallatszott, sírás-rívás, elcsukló zokogás. Képzelhetitek mennyire elképedt mindenki, amikor kissé fölemelték a leped?t, és rájöttek, hogy Pinocchio az, ki sírva sír, zokog ott.
„Ha a halott sírva fakad, rí és zokog, az annak a jele, hogy jó úton jár a gyógyuláshoz.” – jelentette ki ünnepélyesen a Holló.
„Nincs szándékomban, hogy tudós kollégámnak ellentmondjak” – f?zte hozzá a Bagoly -, „de számomra, ha egy halott sírva fakad, annak a jele, hogy nem áll szándékában meghalni.”

Tizenhetedik fejezet,
melyben Pinocchio ugyan megeszi a cukrot, mégsem tud meggyógyulni; ám amikor megpillantja a hullaszállítókat, kik érte jönnek, hirtelen meggyógyul. Aztán hazudik egy nagyot, és büntetésképpen megn? az orra…

Amikor a három orvos elment, a Tündér Pinocchio mellé telepedett, megtapintotta a homlokát, és úgy vélte, hogy szegény bábot szörny? láz gyötri.
Hamar föloldott hát egy pohár vízben valami fehér port, odanyújtotta a bábunak, és nagy szeretettel mondta:
„Idd meg, és néhány nap alatt meggyógyulsz!”
Pinocchio gyanakodva rásandított a pohárra, elhúzta a száját, aztán sírós hangon azt kérdezte:
„Édes ez, vagy keser??”
„Keser?, de jót fog tenni.”
„Ha keser?, akkor nem kell!”
„Bízzál bennem! Idd meg!”
„Utálom a keser?t!”
„Idd meg! Ha megiszod, kapsz cukrot, hogy megédesítse az ínyedet.”
„Hol a cukor?”
„Itt van!” – mondta a Tündér, és kinyitotta az arany cukortartót.
„El?bb kérek cukrot, aztán megiszom azt a keser?t!”
„Megígéred?”
„Meg.”
Erre a Tündér adott neki egy cukrot, amit Pinocchio szempillantás alatt befalt, aztán megnyalva szája szélét, azt mondta:
„De szép lenne, ha a cukor lenne az orvosság, vagy az orvosság cukor lehetne! Hamar meggyógyulnék akkor.”
„Jó, de most váltsd be, amit ígértél, és hamar idd meg a gyógyszert, az utolsó cseppig!”
Pinocchio huzakodva, rosszkedv?en vette el a poharat, beledugta az orra hegyét; aztán ajkához emelte, aztán vissza az orrához, végül így szólt:
„Nagyon keser?, túl keser?! Nem tudom meginni!”
„Hogy mondhatsz ilyet, ha bele sem kóstoltál?”
„El tudom képzelni. Már a szaga is. Adj még egy cukrot el?bb, aztán megiszom.”
Akkor a Tündér, akár egy türelmes, jó anyácska, szájába tett még egy szem cukrot, aztán újra odakínálta neki a poharat.
„Nem, így nem tudom meginni.” – mondta a bábu ezer fintorgással.
„Miért?”
„Csak akkor tudom meginni, ha oda teszed lábaim alá a párnát, hogy nyugalomban lehessek.”
A Tündér ekként tett.
„Á, ez se jó! Semmiképp se tudom így meginni!”
„Miért, mi bajod még?”
„Az a baj, hogy félig nyitva a szobaajtó. Az a baj.”
A Tündér odament, és becsukta az ajtót.
Erre Pinocchióból kitört a sírás:
„Nem, nem, nem! Ez a kotyvalék túl keser?, nem tudom lenyelni!”
„Meg fogod bánni, fiacskám!”
„Nem érdekel!”
„A betegséged súlyos.”
„Nem érdekel!”
„A lázad néhány óra alatt elvihet.”
„Nem érdekel!”
„Nem félsz a haláltól?”
„Épp ez az! Nagyon is félek! Ez a keser? lötty megölne!”
Ebben a pillanatban a szoba ajtaja kinyílt, és belépett négy koromfekete nyúl, és egy kicsiny koporsót hoztak magukkal.
„Mit akartok t?lem?” – sikoltott Pinocchio felzokogva, és rémülten fölült az ágyban.
„Elviszünk.” – válaszolta a legnagyobbik nyúl.
„Elvisztek? De hisz még nem haltam meg!”
„Még nem, ez tény. De csak egy kicsit várjunk, utasítsd csak vissza a gyógyszert, és már vihetünk is.”
„Tündér, jaj Tündérem!” – kezdett kiáltozni a bábu erre. – „Hamar, gyorsan add azt a poharat…! Nem akarok meghalni, nem akarok!”
Két kezével fogta meg a poharat, és egy hajtással kiürítette.
„No!” – mondták a nyulak. – „Ezúttal megúsztad az utolsó utat.”
Vállukra emelték újra a kis koporsót, és elmentek, magukban mormologva.
És alig hogy elmentek, Pinocchio kiugrott az ágyból, er?ben, egészségben: mert tudnotok kell, hogy a fabábuk igen ritkán betegednek meg, és abból is hamar kigyógyulnak.
A Tündér látván ezt a pajkos rohangálást, bukfencezést a szobácskában, így szólt:
„Szóval mégis csak hasznos volt az orvosságom?”
„Nem vitás! Visszakaptam az életem!”
„Akkor nem kell többé imádkoznom, hogy megigyad?”
„Ó, mi gyerekek mind egyformák vagyunk! Jobban félünk a gyógyszert?l, mint a betegségt?l!”
„Helytelen. A gyerekeknek tudniuk kéne, hogy az id?ben bevett gyógyszer megvédi ?ket a nagyobb bajtól, esetleg a haláltól magától.”
„Nohát nekem többé nem kell könyörögnöd, Tündérkém! Eszembe fog jutni mindig a négy sötét nyúl a kis koporsóval… És akkor hamar kézbe fogom majd a poharat, és hopp!”
„Jól van, de most figyelj kicsit! Mondd el nekem, miként jutottál gyilkosok kezére? Miért?”
„Az úgy volt, hogy a bábos, a T?znyel? mester adott nekem néhány aranyat, mondván: ’Vidd haza ezeket apácskádnak!’, csakhogy én az úton összetalálkoztam a Rókával meg a Macskával, két nagyon derék fickóval, akik azt mondták: ’Szeretnéd, ha ezer vagy kétezer aranyad lenne? Jer velünk a Csodák mezejére!’
Én erre azt mondtam: ’Gyerünk!’ Mire ?k azt mondták, hogy álljunk meg pihenni a Vörös rák fogadóban, és éjfélkor menjünk tovább.
De amikor én fölébredtem – mert aludtam – ?k már nem voltak ott, mert sürg?sen el kellett menniük. Akkor én nekivágtam az éjszakai útnak, olyan sötét volt, hogy az orrom hegyét se láttam, de az úton két gyilkossal találkoztam, akik szeneszsákba burkolóztak, és azt mondták: ’Add el? az aranyaid!’
Erre én: ’Nincs aranyam!’ mert a négy aranyat elrejtettem a számba, de az egyik gyilkos megpróbálta kiszedni onnan.
Akkor én leharaptam a kezét, csakhogy nem kéz volt az, hanem macskamancs.
Menekülni kezdtem, de a gyilkosok a nyomomban voltak, én futottam lélekszakadva, ?k futottak utánam.
Végül utolértek, elkaptak a nyakamnál fogva, és fölakasztottak arra a Nagy Tölgyre, mondván: ’Holnap visszajövünk, addigra halott leszel, mi kinyitjuk a szádat, elvesszük és elvisszük az aranyaidat!’ Így történt.
„És most hol van a négy aranyad?” – kérdezte a Tündér.
„Elveszítettem.” – válaszolt Pinocchio, de bizony hazudott, mert a négy arany a zsebében volt.
Alig hagyta el száját ez a hazugság, az orra – mely addig is elég hosszú volt – hirtelen vagy két ujjnyit növekedett.
„És hol veszítetted el?”
„Itt valahol az erd?ben.”
Erre az orra tovább n?tt.
„Ha itt az erd?ben veszítetted el megkeressük majd, és meg fogjuk találni.” – mondta a Tündér. – „Mert ebben az erd?ben semmi sem vész el.”
„Most jut eszembe” – válaszolt sietve a bábu -, „nem elhagytam, hanem sajnos lenyeltem az orvossággal együtt, véletlenül.”
E harmadik hazugságra az orra hihetetlenül n?ni kezdett, végül, szegény bábu már meg sem tudta mozdítani a fejét, oly nagyra n?tt az orra.
Ha erre fordult orra az ágyba, vagy az ablaküvegbe ütközött, ha meg amarra, akkor vagy a falba vagy az ajtóba ütközött. Ha meg fölfelé fordult volna, azt kockáztatta, hogy a Tündér szemét veri ki hatalmas orrával.
A Tündér nézte, és kacagni kezdett.
„Mit nevetsz?” – kérdezte a bábu nagyon megriadva, mert az orra csak egyre n?tt.
„A hazugságodon nevetek.”
„Mib?l gondolod, hogy hazudtam?”
„A hazudozás fiacskám könnyen fölismerhet? két dologból: a hazugoknak rövidül a lábuk, és nyúlni kezd az orruk. Neked éppenséggel most n? az orrod…”
Pinocchio azt sem tudta hová legyen szégyenében, megpróbált kimenekülni a szobácskából, de nem tudott, minthogy orra egyre csak n?tt, képtelen volt kimenni az ajtón.