Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 5.

 

Tizenkettedik  fejezet,
melyben T?znyel? mester öt aranyat ajándékoz Pinocchiónak azzal, hogy vigye haza az ? Dzseppetto apukájának, csakhogy a bábu hagyja magát elcsábíttatni a Róka és a Macska által

Másnap reggel T?znyel? mester félrehívta Pinocchiót, és kikérdezte:
„Apádat hogy hívják?”

„Dzseppetto.”
„És mi a mestersége?”

„A szegénység.”

„Sok pénzt keres avval?”
„Annyit, hogy soha sincs a zsebében egy árva fillér sem. Képzelje csak Mester: ábécés-könyvet is csak úgy tudott venni nekem, hogy eladta azt a zekét, ami rajta volt, és amin több volt a folt, mint az igazi anyag. Ócska rongy volt csak.”
„Szegény ördög, nagyon megsajnáltam. No, fogjad! Itt van öt aranyforint, szaladj vele apádhoz, és add át neki tiszteletteljes üdvözletemet!”
Nem nehéz elképzelnetek, miként és mennyit hálálkodott Pinocchio, hányszor ölelte és csókolta meg a bábost, hányszor testvérkéit: aztán magán kívül az örömt?l útrakelt, és ment hazafelé.
De még fél kilométerre sem jutott, amikor megpillantott az út mentén egy sánta Rókát és egy vak Macskát, kik lassan bandukoltak az úton egymást segítve, mint jó pajtások.
A sánta Róka a Macskára támaszkodott, a vak Macska meg hagyta magát vezettetni a Rókával.
„Jó napot, Pinocchio!” – köszönt a Róka udvariasan.
„Hogyhogy tudjátok a nevemet?” kérdezte a bábu.
„Jól ismerjük apácskádat.”
„Láttátok ?t? Hol?”
„Tegnap láttuk: házának kapujában ült.”
„És mit csinált?”

„Vacogott, mivel hogy ingujjban ült ott.”
„Szegény apám! De, ha Isten is úgy akarja, mától nem didereg többé!”
„Miért?”
„Mert gazdag nagyúrrá teszem!”
„Te?” – kérdezte gúnyosan nevetgélve a Róka, és a Macska utánozta, miközben jobb els? mancsával a bajuszát fésülgette.
„Nincs ezen mit nevetgélni!” – dörrent rájuk Pinocchio sértetten. – „Ha nagyon akarom, olyasmit mutatok nektek, hogy összefut a nyál a szátokban! Tessék! Ha értetek hozzá valamit, hát láthatjátok: ez itt öt aranyforint.”
És avval el?húzta a pénzt, amit T?znyel? mestert?l kapott.
Az aranyak rokonszenves hangjára a Róka akaratlanul is kinyújtotta sánta lábát, a Macska meg tágranyitotta vak szemeit, és azok bíz’ ragyogtak, mint két zöld lámpás.
Aztán persze gyorsan újra lehunyta, oly gyorsan, hogy Pinocchio semmit sem vett észre.
„És most” – kérdezte ?t a Róka -, „mit akarsz tenni evvel a pénzzel?”
„El?ször is veszek apácskámnak egy szép, új zekét, aranyosat, ezüstöset, gyémántgombosat. Aztán veszek magamnak egy másik ábécés-könyvet.”
„Magadnak?”
„Persze. Holnap iskolába akarok menni, és remek tanuló leszek. Ahhoz kell a könyv.”
„Figyelj rám!” – szólt a Róka. – „Én is olyan ostoba szenvedéllyel csüngtem az iskolán, mint te, és ládd! Megsántultam.”

„Figyelj rám!” – így a Macska. – „Én is olyan ostoba szenvedéllyel csüngtem az iskolán, mint te, és ládd! Megvakultam.”
Ekkor egy feketerigó, mely ott kapirgált a sövény mentén, feléjük fordult, és azt mondta:
„Pinocchio! Ne higgy a rossz tanácsadóknak! Nagyon meg fogod bánni!”
Szegény rigó, vesztére beszélt. A Macska nagyot szökkent váratlanul, rávetette magát a szegény madárra, hogy annak nyikkanásnyi ideje sem maradt, és fölfalta tollastul-b?röstül.
Megnyalta a száját, lehunyta újra a szemeit, és épp olyan vakká vált, mint annak el?tte volt.
„Szegény rigó!” – sajnálkozott Pinocchio. –„Miért bántál így el vele?”
„Meg kellett leckéztetnem! Ne üsse bele a cs?rét mások dolgába!”
Közben túljutottak az út felén: a Róka most megállt, a bábuhoz fordult váratlanul, és szólt:
„Szeretnéd megduplázni a pénzedet?”
„Hogyhogy?”
„Akarsz a vacak öt aranyadból százat, ezret, kétezret csinálni?”
„Hát persze! De hogyan?”
„Nagyon egyszer?en. Ahelyett, hogy most hazamennél, jer velünk!”

„Hová?”
„Kuvikföldre.”
Pinocchio egy pillanatig gondolkodott, aztán nagyon határozottan azt mondta:
„Nem, nem megyek veletek! Már majdnem otthon vagyok, haza akarok menni, mert apácskám vár engem. Ki tudja, szegény öreg mennyit sóhajtozott tegnaptól fogva, amiért nem jöttem haza. Sajnos én rossz gyerek vagyok, a Szóló Tücsök is megmondta, mikor így szólt: ’Az engedetlen gyerekek rossz sorsra jutnak e világon!’ És ezt a magam kárán tanultam meg, hisz kishíján otthagytam a fogam T?znyel? mesternél. Tényleg nagy veszélyben forogtam.. Brrrr…Ha rágondolok is kiráz a hideg!”
„Szóval” – mondta a Róka -, „tényleg haza akarsz menni? Hát akkor csak eredj! Magad látod majd kárát!”
„Magad látod majd kárát!” – ismételte a Macska.
„Jól gondold meg Pinocchio! Elszalasztod a szerencsédet!”
„A szerncsédet!” – ismételte a Macska.
„Az a te öt aranyad máról holnapra kétezerré változhat!”
„Kétezerré!” – ismételte  a Macska.
„De hogyan lehetne annyi?” – kérdezte Pinocchio álmélkodva.
„Azonnal elmagyarázom.” – kezdett bele a Róka. – „Tudnod kell, hogy Kuvikföld egy istenáldotta hely, úgy is hívják sokan, hogy a Csodák mezeje. Ha azon a réten ásol egy gödröt, és beleteszel mondjuk egy aranyat, aztán betemeted, megöntözöd forrásvízzel, hintesz rá egy csipetnyi sót, aztán szépen elmégy aludni. No és az éj során az az arany gyökeret ereszt, kivirágzik, és amikor visszatérsz hajnalban, mit lelsz? Egy aranyakkal roskadozó fát lelsz, mint júniusban a gyümölcsfák.”
„Tehát akkor” – kérdezte Pinocchio kábultan -, „ha elásnám azon a réten az öt aranyamat, mennyi aranyat szedhetnék le reggel?”
„Ezt könny? kiszámolni. Ezt akár az ujjaidon is követheted.” – válaszolt a Róka.  – „Tegyük föl, hogy ma van ötszáz aranyad. Azt ha megszorzod öttel, akkor reggel kétezer-ötszáz cseng? hangú aranyat vághatsz zsebre!”
„Hej, be gyönyör?!” – kiáltotta Pinocchio, és örömében táncra perdült. – „Amint összegy?jtöttem ezt a sok aranyat, kétezret megtartok magamnak, ötszázat pedig nektek adok majd.”
„Nekünk?” – kiáltott sértetten és megvet?en a Róka. – „Szabadíts meg Uram!”
„Szabadíts meg!” – ismételte a Macska.
„Mi” – mondta a Róka – „nem borravalóért dolgozunk, hanem kizárólag azért, hogy másokat boldoggá tegyünk.”
„Másokat!” – ismételte a Macska.
„Derék fikók!” – gondolta magában Pinocchio elfelejtkezvén otthonáról, apjáról, új zekér?l, ábécés-könyvr?l, és minden egyéb szándékáról, mondta a Rókának és a Macskának:
„Induljunk hamar! Veletek megyek!”

 

Tizenharmadik  fejezet,
mely a Vörösrák fogadóba vezet minket

Mentek, mendegéltek, míg nem estefelé holtfáradtan a Vörös Rák fogadóhoz értek.
„Itt megpihenünk kicsit” – mondta a Róka -, „épp csak annyira, hogy bekapjunk pár falatot és pihenjünk néhány órát. Éjfélkor aztán megyünk tovább, hogy hajnalra ott lehessünk a Csodák mezején.”
Beléptek a fogadóba, letelepedtek egy asztal mellé: akkor aztán kiderült, hogy egyiküknek sincs különösebben nagy étvágya.
A Macska, szegény, arra panaszkodott, hogy fáj a gyomra, ezért csak nagy nehézség árán tudott megenni harmincöt darab apró füstölt halat kevés paradicsomsalátával, és utána mindössze négy adag sajtos pacalt utóételnek. Mivel a pacalt nem találta eléggé ízesnek,  sajtosnak, háromszor kért vajat és f?szeres, reszelt sajtot.
A Róka szívesen falatozott volna, ám az orvosa szigorú diétát írt el? számára, ezért összesen egy édes-csíp?s mártással tálalt nyulat evett könny? körítéssel, majd egy hízott jércét. A jérce után  – étvágygerjeszt? gyanánt – becsinált fogolylevest kért, végezetül a tenger gyümölcseib?l falatozott: tengeri nyúl, polip, muréna volt abban, igazán kevés paradicsomos mártással. Közben egyvégtében sajnálkozott, amiért – mint mondta – egyszer?en undor fogja el az ételek láttán, és egy falatot sem képes jó étvággyal lenyelni.
A legkevesebbet Pinocchio ette: ? tényleg oly izgatott volt, hogy beérte egy morzsányi kenyérrel, egy gerezd dióval. Szegényke gondolatban már a Csodák mezején járt, és a leszüretelend? sok arany jó el?re megfeküdte gyomrát.
Amint a vacsorával végeztek, a Róka így szólt a fogadóshoz:
„Adjon nekünk két szép szobát! Egyet ennek a mi Pinocchio barátunknak itt, egyet nekem és a társamnak. De el ne feledje, hogy pontban éjfélkor keltsen fel minket, mert folytatnunk kell az utunkat! Megértette?”
„Igenis, uram!” – felelte a fogadós rákacsintva a Rókára és a Macskára. – „Igenis, megértettem!”
Alighogy Pinocchio ágyba bújt azonnal elaludt, és mindjárt álmodni kezdett. Álmában úgy látta, hogy egy rét kell?s közepén van,  és ez a rét telidesteli volt fürtös fácskákkal, és a fürtös fácskák ágai közt szabadon szárnyalt a szél – zinzinzin -, mintha csak azt mondta volna: jöjj és szedj rólunk sok-sok aranyat.
És épp, amikor a legjobb résznél tartott Pinocchio álma, épp, amikor kezét nyújtotta a rengeteg aranyért, hogy zsebébe gyömöszölje, váratlanul három er?s koppanásra ébredt.
A fogadós kopogtatott az ajtón, hogy felébressze ígéretéhez híven, mivel éjfélt ütött az óra.
„A társaim elkészültek már?” – kérdezte a bábu.
„Ó, már régen! Legalább két órája, hogy elmentek.”
„Hogyhogy ilyen sürg?s volt nekik?”
„Hát mert a Macska  táviratot  kapott, hogy az egyik kiscicája megbetegedett, elfagytak a lábai, és életveszélyben van.”
„A vacsorát kifizették?”
„Hová gondol, uraságod? Túl jól neveltek ahhoz, igazán nem akarták uraságodat ilyesmivel megsérteni.”
„Kár. Nem sért?dtem volna meg.” – mondta Pinocchio üstökét vakarva. Aztán azt kérdezte:
„És mit mondtak, hol várnak rám?”
„Holnap reggel, a Csodák mezején, napkeltekor várják önt.”
Pinocchio kereken egy aranyat fizetett a vacsoráért, aztán útnak eredt.
Illetve útnak eredt volna, ha látott volna utat, mert odakint olyan s?r? sötétség honolt, hogy orráig sem látott. Csend volt. Egy lehulló levél sem ütött zajt, csak néhány éji madár röppent föl az út menti sövényr?l, szárnyaikkal súrolva Pinocchio orra hegyét. A bábu erre rémülten ugrott hátra, és kiáltott: „Ki van ott?” Ám csak a visszhang válaszolt: „Kivanottkivanottkivanott?”
Aztán csak nekivágott, és menet közben egy fatörzsön kis lelkes valamit vett észre, mely halvány, opálos fényben ragyogott, mint egy áttetsz?, porcelánburájú lámpás.
„Ki vagy?” – kérdezte Pinocchio.
„Én a Szóló Tücsök szelleme vagyok.” – mondta a lelkes kis valami, oly rekedt hangon, hogy el kellett hinni, a túlvilágról jött.
„Mit akarsz t?lem?” – kérdezte a bábu.
„Adok egy tanácsot neked. Fordulj hamar vissza, vidd a négy aranyadat, ami megmaradt, szegény apácskádnak, aki kétségbeesetten zokog, hogy többé soha nem látja fiát!”
„Holnapra az én apácskám már gazdag úr lesz, mert ebb?l a négy aranyból kétezret csinálok.”
„Sose bízz fiacskám olyanokban, akik azt ígérik, hogy meg lehet gazdagodni egyik pillanatról a másikra! Csak zavaros fej?, lusta, ostoba emberek ülnek föl az ilyesminek. Fogadj szót, fordulj vissza!”
„Nem! Megyek tovább!”
„Kés?re jár!”

„Megyek tovább!”
„Sötét az éj és félelmetes…”
„Megyek tovább akkor is!”
„Veszedelmes az út!”

„Megyek!”
„Figyelmeztetlek, hogy azok a gyerekek, akik puszta szeszélyb?l nem fogadják meg a jó tanácsot, el?bb vagy utóbb keservesen megbánják.”
„Ó, a régi dal, ezt már ismerem! Jó éjt Tücsök, megyek.”

„Jó éjt Pinocchio, Isten óvjon bajtól, gyilkosoktól! Jó éjt!”
Még ki sem mondta az utolsó szavakat a Szóló Tücsök, hirtelen kialudt fénye, miként kialszik egy lámpás, ha elfújják.

 

– folytatódik –

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.