Látogatások – Irodalmi Jelen 1

Az Irodalmi Jelen Retusm?helye

 

Mindenki járt már más irodalmi oldalakon, vagy csak olvasni, vagy mert ott is jelennek meg munkái. Most az egész Héttornyot hívjuk, jöjjön, nézzünk be más alkotóm?helyek munkáiba. Kezdjük utunkat az Irodalmi Jelennel.

    A legtöbb oldalon szerkeszt?k nézik át az írásokat, és döntik el – ugyanúgy, mint itt, a Héttoronyban -, hogy felkerül-e egy m?, vagy sem, az olvasók elé.

    Az Irodalmi Jelen szerkeszt?je, Onagy Zoltán, láthatóan is megmutatja egy pályázat alkalmával beérkezett munkákon, hogyan is dolgozik egy retus?r. De én többet is látok a javításokban, megjegyzésekben. Elgondolkodhatunk, egy olvasó miként értelmezheti írásunkat, át tudjuk-e neki adni a gondolatainkat, ha csak nem magunknak írunk.

 

 

 

Helyszíni a Retusm?helyb?l

 

A retus?r végigolvasta a háromszáz valamennyi novellát. Sokféle óhaj, igény fogalmazódott meg benne olvasás közben. Kereste az ún. életszer?séget, a naiv történetmondást, a lazát, az elevent. Magyarán: az életet és a valóságot leleplez?  szavakat. Író számára az élet többnyire leleplezend? titok, az író nem Isten, nem ismeri helyb?l az igazságot, az igazsághoz magával az írással jut el, néha ?t magát is meglepi az eredmény. A retus?r valóságos, felismerhet? embereket várt, valóságos, felismerhet? dialógusok el?tt, történést valóságos tájban (még ha fikció volna egyik is, másik is, gondoljunk Gelléri Andor Endre testszagú novelláira), emlékezetes gesztust, kezet, arcot, hangot. Születést, életet és halált, ahogyan a valóságban. És még seregnyi lényeges apróságot, ahogyan a valóságban is, szerelmet, csalódást, véletlen tragédiát, heroikus küzdelmet (mint Gerelyes Endrénél).

   És igen, ott van. Minden ott van. 

   A retus?r néha szíve szerint belenyúlna egy-egy novellába, kihúzná a fölösleges, hatást gyengít? jelz?t, egyensúlyt borító mondatot, szájbarágó értelmezést, tempótlan, sehogyan nem illeszked? durva szövegrészt.

   Máskor összehúzná, szorosabbra venné az els? bekezdést, hogy nagyobbra nyíljon az ablak, amin belát a történetbe.

   Máskor cserélné a jellegtelen címet (a pályázat legirigyeltebb novellacíme: A férfi, aki visszafelé járta a táncot).

   Megint máskor sarabolná a határozott és határozatlan nével?k tömegét, azonnal n?ne a zökög? szöveg fajsúlya.

   A retus?r nem sértegeti az írót, hiszen író, ha van is, nem létez? személy. Nem oktatja ki. Nem dilettánsozza le. A retus?r úgy gondolja, kispróza írása jó szem és technika. Nem szív, nem érzelem, f?ként nem a szerz? szíve, érzelme. A kispróza szavak szoros, feszes, ritmusos rendje. Jó szemmel választott történet jó szavaié.  Mindez tanulható.

   A Retusm?hely – jellegéb?l adódóan – nem dicsér, nem lelkendezik (ahol mégis, ott a retus?r képtelen visszafogni magát, ilyen is történt, két kedvence egy kézb?l: nelegyen, és a mindenváltozatlan), erre találta fel a világ az amat?r/kezd? írók portáljait, ahol iparszer?en foly’ a lelkendezés. A Retusm?hely a hibákra koncentrál, néha közbehümment, hogy “remek”. Ez a feladata.

   Kivéve – természetesen – ha zseni, netán fel nem ismert, meg nem értett zseni kerül képbe, mert a zseni teljes fegyverzettel érkezik a földre, ? mindent tud, mindenhez ért, a jók közt is a legjobb. Zseninek a retus?r nem mond semmit. Mit mondhatna?

 

   ************

 

   Ennyit kívántam el?zékül a Retusm?hely sorozata elé. 

Onagy Zoltán

 

 

 Az els? fecske az IJ Retusm?helyéb?l, a novellapályázat anyagai közül. Szeretném felhívni a figyelmet jóel?re: számomra a szerz?k nem léteznek, a monitoron megjelen? írást látom. És minthogy rossz novellával soha életemben nem kedveskedtem, nem beszéltem vele zsurnálmagyarul, eztán sem teszem. Majd a jókkal, jobbakkal.
A szövegben különféle háttérszín jelöli a matéria furcsaságait. A piros mondatok a restaurátoré. OZ

 

Jelige: Kanyarfúró: 263/ Súlytalan hullám

 

A tengert nézi. Nézi a tengert. A pirkadati hullámokat. A hullámver?t. Meg mindent. Úgy egybe(N) a képet. Próbája átérezni az összbenyomást, de darabokra hullik. És a benyomás darabok unalmasak. És már mindet látta.

Véhá unja. Ha már kijött (,) megvárja a napot persze. De unja. Ez a gondolat felvillanyozza. Nem egészen érti, hogy mit keres itt de, (? – a vessz?probléma végigkíséri mindkét szöveget. A vessz? nem lehet?ség, „kirakom, ha akarom, oda rakom, ahová akarom”, a vessz? helyét nyelvtani szabályok határozzák meg.) szinte már élvezi. Ez az üldögélés itt érzelg?sségre vall. (tessék?!) El?ször csak elképzeli, ahogy feláll, és sétálni indul. Nem húzza le a cip?jét, az hülyeség. Amúgy is elég kopott zokni van rajta, ráadásul a tegnapi… Nem volt ereje tisztát keresni a szobában. Most kicsit szégyenli (lli) magát, habár egy lélek sincs a parton, hanyag arckifejezést ölt, fentebb húzza az órát(?). Eszébe jut, hogy fel akarat állni, de most más hangulat szele csapta meg (?!). Jó lenne egy slukk. Egészen kicsi, le nem tüd?zött slukkocska. Látja maga el?tt a kavargó függvénygörbéket. Olyanok mintha a hullámok lennének gravitáció nélkül, egy különös más bolygón. És Véhá ahhoz a bolygóhoz tartozik. Így érzi. Egy bolygón, ahol a hullámok súlytalanok. Ismételgeti magába. Szeretné valahova leírva látni. Kecses n?i kézírással.  Egy apró kezecske finom ezüst gy?r?vel az ujján, felette pici sebhely. De végül is mindegy persze. Kezdi szoktatni magát a gondolathoz, hogy csak úgy, a homokba írja. Ez a legkézenfekv?bb, de ronda. Akkor végül is nem is kell a mondat els? fele. Alkuszik magával. Kitudja soha nem lesz alkalma máshova leírni. Felpattan. Szinte el?re bukik, de rögtön hátat is fordít a tengernek, és már írta is nagy ákombákom bet?kkel: „hulla”. Itt elmosolyodott, szélesen, és a homályba meredt. 
(Hihetetlen mondat, mestermunka a homályba meredni, ha nem pályázat, itt hagyom abba.) A hulla szóról mindig apám jut eszembe, ahogy mondja: „Ha nincs más fiam a hulla is ehet?”(Nyelvújítási kísérlet: mikor ehet? a hulla?) Temet??r. Amióta az eszemet tudom, a temet? mellet lakunk egy korhadozó kúriában. A kiegyezés idején hagyta az egyházra egy kisnemesi família utolsó sarja. Azóta a fele leomlott. Állítólag volt apámnak rendes munkája is, de a nagy változás után kitették a gyárból. Egyszer egy nagyobb diák azt kérdezte t?le ”Te vagy annak a szekusnak a kölyke?”… Véhá persze soha nem merte megkérdezni, túlzótan ?szinte embernek ismerte az apját ahhoz, hogy letagadja. És gyengének. Mindig mikor temetés volt bezárkózott a kamrába, és hogy ne hallja, fennhangon énekelt valami nótát, amit a rádióbaN hallott. 

 

Véhát nem zavarták a temetések. Már nagyon korán megszokta, hogy nem szabad hangoskodnia, de amúgy nem izgatta a dolog. Elfogadta, mint azt hogy az anyja hétr?l hétre levágja a körmét (ez remek). ”Én dumáló viszonyban vagyok a halállal” szokta mondani poénkodva, néha. „Ha kedve van, meglátogat a kertben.” Természetes volt a hullák b?ze is, ami már két-három órával a temetés el?tt megérkezett, ha nagy volt a meleg (hogyan is kellene szólnia a mondatnak?). A pap egyszer elmagyarázta hogy a hozzátartozók, annyira zavarban vannak, hogy legtöbbjük a leger?sebb hulla b?zt (egy szó) sem érzi. „Ha tehetném csak temetési beszédeket írnék” – szokta mondogatni. „Erre még úgy ahogy figyelnek. Talán a Lázáros story motoszkál bennük, mint valami tudat alatti féreg. Vagy nem tom. Néha egy-egy özvegyasszony úgy fúrja az arcomba a tekintetét, hogy röhögnöm kell. Ilyenkor kezdek el, vicceket mesélni, példázatszer?en persze. Te pedig fiam -és (gondolatjel esetében mindig + space! Dialógoknál is.) hideg, fehér kezét Véhá vállára tette- szokd meg a halál gondolatát, és akkor minden fasza lesz.”  És Véhá így is tett. „Nem félek a haláltól – magyarázta egyszer mikor egy szomorú szem? lány le akarta kötözni meztelenül, és egy kenyérvágó késsel hadonászott- de a játszótársamnak se szabad tekintenem. Inkább, mint egy protokoll puszit egy gyönyör? hölgynek. ”

-Hogy érted? – kérdezte a lány, és összeráncolta a homlokát, de a szájával pajkosan mosolygott, mint egy tanító néni, akinek a kérdésére a diák eszméletlen baromságot haknizott.

-Nem tudom – hajtotta le a fejét Véha. Legalábbis így emlékezett.

Szinte semmilyen emléke nem volt a gyermekkorából. Véhá így gondolta. Úgy élt benne, mint egy munkásszappan, amit az anyja szokott a temet? szélén lév? csapocska mellé tenni. Nagy márkajelzéssel a tetején, néhány buborék benne és egymásba fonódó alig különböz? színek. A fuldoklásokra emlékezett a háztet?n. Amikor a cserepeket kellett igazgatnia. Minden valamire való vihar lesodort néhányat. Már hat-hét éves korától ? kellett pótolja. Tériszonya volt. Már akkor is szédült mikor a létra végére ért, de ott fent már néha annyira remegett a keze, hogy elejtette a cserepet, amit pótlásnak vitt, úgy hogy a tet? egy egész darabon csupasszá vált. Ilyenkor az apja csak bement a szobába, ült és nézett, magában dühöngött. Csak egy jó húsz perc múlva került el?, és némán adogatta fel a cserepeket. Véhá rájött, hogy ha csak félig nyitja ki a szemét, csak úgy hogy a tárgyak körvonalai alig látszódjanak, sokkal könnyebben átvészeli az egészet. Így szokta meg a félelmet is. Lassan várni kezdte a viharokat, hogy tökéletesítse a módszerét. Az volt a célja hogy úgy érzékelje a világot, hogy csak az arcát fordítja oda. A b?r is érzi a visszaver?d? fénysugarakat, csak nem fél t?lük. A vakok is érzik a tárgyakat, csak úgy… Véhá hitt benne, mindenesetre. Egyszer mikor a szülei elmentek valahova, odatámasztotta a létrát a falnak, és felment. Félig behunyt szemmel a  egészen a tet? gerincéig mászott négykézláb, ott felegyenesedett. Az arcával megkereste a napot, aztán mindenféle el?zmény nélkül kinyitotta a szemét. „Nem láttam semmit csak egy kibaszott nagy fényt, de éreztem, hogy ott a tet?n közelebb vagyok a naphoz. Próbáltam szilárdan állni. Nehéz ezt leírni – írta körülbelül öt évre rá a naplójába -, de mintha azóta egészen más élményem lenne a világról. Egy fajta inverz beavatás volt, nekem ott kezd?dött a gyermekorom igazán. Akkor nem tudtam, de így utólag, úgy t?nik. Talán. Ahogy átjárt ott a meleg energia, mintha a vérereimben is sárga fény folyt volna. Furcsa profán szerelem els? pillanata volt ez, valami alig létez?be(N). ”

Véhá meg kell forduljon. A hátán érezte hogy a felkel? nap els? cirógatását. Most be kéne ússzon. Nagyot lépett hátra vigyázva, hogy az öt bet? ne sérüljön meg, leült, és sodort magának egy szál cigit. A magabiztos mosolyával nézte, hogy kergeti szembe vele a füstöt a szél. Közbe a bet?ket már nyaldosta a dagály. Kicsit szomjas volt. Felállt a formátlan csikket a tengerbe pöccintette és elvigyorodott, de most úgy, mint aki nem figyel magát. Az arcával megkereste a napot, belenézet és jól érthet?en szavakat mondott: „Most szimbolikusan protokoll puszit kaptál a fényes képedre. De a hullámok súlytalanok.”

 

   *********

   jelige kanyarfúró1 pont. 

   Motoz író a szerz?ben, de nemigen képes el?jönni egyel?re. Talán meghozza az id?. 
   Az írás (mindkett?) tele géphibával, helyeshibával. A ban-ben, ba-be ragcsalád használatának szokatlansága, az írásjelek ötletszer? kitétele, a bekezdések logikátlansága, a vad helyeshibák (nem értem, mire a word helyesprogramja, ha az ember bizonytalan a helyesírásában?) akkor is szétvernék az írást, ha százszor er?sebb gondolati mag tartaná össze. Mert mi történik itt? Egy fickó öngyilkossággal kacérkodik. Nem tudni, miért, nem lehetünk benne biztosak, egyedül a koszos zokni okozza-e az öngyilkossági szándékot, amit id?legesen elhalaszt. 

   Tudomásul kell venni, hogy a novella nem azért készül, hogy az írót szórakoztassa, hogy az író meghatódjon önnön bonyolult, áttekinthetetlen lényét?l. A novella az olvasónak készül. És mert ez többnyire meghatározza a dolgot, a novella SZÓL valamir?l. Ha belegondolok, hogy a f?alak egy temet??r fia, és hogy temet??r fiának lenni helyb?l a történés, a történelem, a végs? igazságok kézzelfogható közelsége, mégis egyedül ? maga fontos minden mondatában, azt kell gondolnom, eltelik némi id?, miután ekkora lélek id?t képes szentelni olyas tételekre, amelyek rövidprózában érvénnyel megfogalmazhatók.

   Az írásból kihámozhatók egy remek novellaalap elemei, a gyermekkori pszichoszomatikus emlékek, a helyszín, a hatvanas évek hangulatára emlékeztet? „nincs helyem a világban” világfájdalmas fílingje. De a novellát nem az ötlet, nem az elemek tartják össze, hanem fegyelem, a kidolgozottság, a mondatok precízen kiszámolt helyi értéke, ritmusa.

   ***

   Az író els? dolga kell legyen, miután eldöntötte, id?t és energiát fektet az irodalomba, leszokik arról, hogy terápiás alapanyagként kezelje a billenty?zetet. Leszoktatja magát arról is, hogy az élet különféle eseményeit bonyolult értelm?, mélybe és magasba kalauzoló szimbólumként értelmezze. A szimbólumok a politikát éltetik, hadd lobogjon. A próza képek és koncentrátum.  

 

OnagyZ

Forrás:

irodalmijelen.hu – Onagy Zoltán 

 

21látogató,2mai

Szerző H.Pulai Éva 1137 írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal.*Pulai Éva

25 Komment

  1. András!
    A legrosszabb amit tehetsz, ha egy mondatot kiemelsz egy több ember között folyó beszélgetésből, öncélúan. (Miért is kellene egyet értened velem?)

    Ne keverd a hírt – és azt a témát, ami a hozzászólásokról vetődött fel – ami egy kőkemény szakmailag megalapozott műbírálás! Azért vannak a szakemberek, hivatásos ítészek. S persze a szerkesztők, akiknek a munkája az ELBÃÂRÃÂLÃÂS, amelynek végzése közben, azt indokaikkal alátámasztva adják a mű KRITIKÃÂJÃÂT.

    Mi pedig itt alant, a hozzászólásokról beszéltünk! Ami nem feltétlen egymás kritizálása kell, hogy legyen!
    Tehát, most is azt mondom: VÉLEMÉNYT ÃÂRNI IS TUDNI KELL.
    A negatív vélemény is valahol egy kritika… Szerintem. Nem szerencsés kiragadnod egy – egy mondatott a hozzászólások környezetéből, hiszen egy beszélgetést folytattunk, és ott fejezi ki igazán a mondandómat.

    Az utolsó négy sorban leírtad, amiről beszéltünk Mariannával.

  2. Persze, kedves Éva! Láttam, és egyet értek veled.
    Egy társunk véleményét, amellyel azonosulni tudok, bemásolnám: “Köszönöm a segítséget!
    Sajnos el kell fogadjam a kritikát. Igyekszem kijavítani a hibákat, gépen is átfuttatom az ellenőrzést!
    Jó lenne, ha az, aki megjelenés előtt átnézi, belejavítana a helyesírásba!
    Könyvekben megjelent írásaimat is átnézték, javították, ahol szükség volt rá!”

  3. Van itt is egy tehetséges alkotó, aki sok helyesírási hibával ír. Én személyes üzenetben egyszer-kétszer felhívtam rá a figyelmét.
    Voltak nagyjaink között is, akik rengeteg hibával írtak. (Azt hiszem Heltai is ilyen volt.)
    “Az igazat mondd, ne csak a valódit!”
    Megint elgondolkodtam azon, hogy a lényeg néha elveszik, mert merevek vagyunk.
    Segíteni intelligens módon…, ezt is meg kellene tanulni! S ezt könnyebb lenne megtanulni és fontosabb, mint a helyesírást.

  4. Nagyon örülök, hogy elolvastam. Elismert szakembertől véleményével, gondolataival egy alkotás kapcsán és javításaival ritkán találkozhatunk. Sok mindennel egyet értek. A helyes írás kifogásolásával viszont nem. A javító program sok hibát nem fedez fel. (pl. mond-mondd- a gén nem képes érzékelni, ha felszólító módban akarja használni az igét a szerző) Egy “író”, “költő” értékét nem határozhatja meg a helyesírása, hisz ez képesség. Ettől egy retusőrnek el kellene határolódnia, még ha zavarja is.
    A nyílt, de névtelen hozzászólás, elemzés ötletét jónak tartom. Ha lehetőség lenne választani, hogy mikor legyen anonim a hozzászólásunk, az remek lenne.
    Én is nagyon szívesen olvasnék még hasonló szerkesztői véleményt, elemzést.
    Köszönöm, hogy adtad, hoztad ezt nekünk, kedves Éva!

  5. Kedves Mari!
    Leírtad azt, amit Onagy is említett… Nincs semmi baj a kedves beszélgetésekkel, viccekkel, poénos véleményekkel! Én is szeretem a baráti, kedves hangokat írásom után, ami esetleg csak azt jelzi, itt volt, akit én kedvelek.
    Mert nem kell, hogy szigorúan irodalmi szakszöveggel kelljen hozzászólást írni, esszé jelleggel. Én valahol egy középutat képzelnék el szívesen. De ezt a nyílt, de névtelen műelemzést nagyon jó ötletnek tartom, ha valaki fejlődni szeretne, és érdekli az olvasó őszinte hozzászólása is.
    Köszönöm Mari a véleményedet!

Hagyj üzenetet