H.Pulai Éva : Látogatás – Irodalmi Jelen 2

Helyszíni a Retusm?helyb?l 2. Viszlát Apu!

 

Mindenki járt már más irodalmi oldalakon, vagy csak olvasni, vagy mert ott is jelennek meg munkái. Most az egész Héttornyot hívjuk, jöjjön, nézzünk be más alkotóm?helyek munkáiba. Kezdjük utunkat az Irodalmi Jelennel.

    A legtöbb oldalon szerkeszt?k nézik át az írásokat, és döntik el – ugyanúgy, mint itt, a Héttoronyban -, hogy felkerül-e egy m?, vagy sem, az olvasók elé.

    Az Irodalmi Jelen szerkeszt?je, Onagy Zoltán, láthatóan is megmutatja egy pályázat alkalmával beérkezett munkákon, hogyan is dolgozik egy retus?r. De én többet is látok a javításokban, megjegyzésekben. Elgondolkodhatunk, egy olvasó miként értelmezheti írásunkat, át tudjuk-e neki adni a gondolatainkat, ha csak nem magunknak írunk.

 

 

Jó, szép, fontos dolgozat. Megható, közben racionális, tárgyilagos, szinte fád az utolsó bekezdésig. Ügyesen megoldja az egyes szám els? személy? narráció problémáját, valójában fel se t?nik, nem teszi nehézkessé, a novellát menet közben mozgatja az apró, finom megfigyelések sora.
De rendesen meg kell csinálni. Néhány technikai mal?r, talán a gyakorlatlanságnak köszönhet?en, de amúgy minden rendben.

 

58 / Viszlát, Apu!

 

Apa végre elment orvoshoz. Egyre fáradékonyabb, az étvágya sem a régi. A hasüregben áttéteket találtunk. A primer tumor a gyomorban van, de már a máj is áttétes. Az édesapja maximum három hónapot élhet – tájékoztatott az orvos. Édesanyám a kórház parkjában várt rám. – Mennyi id?t kaptunk még? Kérdezte. – Három hónap – suttogtam. – Akkor ne veszítsünk egy percet se. Siessünk haza. (Remek, tömör, rövid, helyben vagyunk azonnal.)
Aztán száguldott az id?. Apám napról-napra gyengült. Szigorú, és távolság tartó ember volt. Nem sokat tudok róla. Egyetlen beszélgetés maradt meg emlékezetemben gyerekkoromból. Súlyos beteg voltam. Amúgy is sovány testem egyre véznább lett. Apám banánt hozott nekem,
(Nyilván NEKEM hozta, ha a kezembe adta! A fölös névmás a novella egyik legkerülend?bb szófaja.) meghámozta, s a kezembe adta. Miközben majszoltam (a gyerek majszolhat, a próza nem majszolhat), ? a gyerekkoráról mesélt. Azt mondta, azért szigorú velem, mert szeret. El?ször és utoljára hallottam, hogy szeret. (Tiszta, finom, érzékelhet?.) Minél id?sebb lettem, annál jobban távolodtunk egymástól. Mostanában, hogy vidékre költöztem a gyermekeimmel, gyakran látogatott meg minket. Szeretett itt lenni. Borozgattunk, bográcsoltunk, és nagyokat hallgattunk. (ragok, ragok, toldalékok, meg kell oldani, hogy ne rímeljen, ne romboljon)

Tudtam, hogy meg fog halni, és nem mondhattam el neki, hogy szeretem, s hogy nagyon fog hiányozni, mert mi soha nem mondtunk ilyeneket egymásnak. (Ha mód adódik, nem használom: „esni fog”, „el fog jönni a hajnal” etc. szókapcsolatot. Nem csak, mert csúnya, hanem mert a német werden + f?névi igenév szerkezetb?l a magyar nyelvre rátelepült germanizmus. Még úgy is, ha belátom, a fog segédigéb?l és a ragozandó ige f?névi igenevéb?l álló, összetett jöv?j? igealak hasznos és szükséges, f?ként, amikor megnyomnánk a mondatot. Ezzel együtt, ha tehetem, elkerülöm egyszeri szerepeltetését is, itt pedig kétszer, s?t a novella végén harmadszor „nyomatékos”.)

December 17-én a munkahelyemen hívott fel édesanyám. 

– Most ment el az orvos – mondta. Gyere, ha még találkozni akarsz apáddal.
– Sziasztok! – köszönök könnyedén, és igyekszem természetesen viselkedni, ami persze jelen esetben teljesen természetellenes
(Sok, nem kell. Olvassa fel hangosan a mondatot: mekeg. A jó mondatban bel?ve a magas és a mély hangrend? szavak aránya, és még szerencsésebb, ha a végeredmény a mély hangrend felé tendál. ). ? rám néz, kézfejét vízszintesen elhúzza a nyaka el?tt. Majd közli: nekem kampec. Ne mondj már (sok, nem kell) butaságot. Majd meger?södsz. Leülök az ágyszélére, s bambuljuk a TV-t. Közben arra gondolok, hogy itt az utolsó alkalom, hogy beszélgessek vele.
– Képzeld apu, évfolyam els? vagyok. Gondoltad volna? Tuti, hogy leérettségizem. Ha gyerekkoromban ilyen tanáraim lettek volna, nem itt tartanék. Te is boldogabb ember lettél volna. Mert nem voltál az. Ugye apu? Ugye nem voltál elégedett az életeddel? Ugye fiút szerettél volna? És ugye nem szerettél itt élni Pesten? Szívesebben szántottad volna traktorral a földet? Azért szeretem a vidéket, mert rád hasonlítok. Nem csak kívülr?l, belülr?l is apu. Makacs vagyok, mint te. Mit mondjak neked, ha te most se mondasz semmit!?
Mindezt csak magamban mondtam, közben meredten néztem a TV-t.

– Nagyon fáj –hallottam apám suttogását. De már jött is anyukám, s öntötte a mércés kupakba a morfiumot. Apukám (sok: Apa megitta; amúgy pedig miért verzál a címben az apa: Apa?) megitta, majd kiült az ágy szélére. – Ki kell mennem. Hóna alá nyúltam, de nem bírtam felemelni. Jött édesanyám, s ketten kitámogattuk a WC-re.  Azaz csak az ajtóig, mert ott azt mondta, innen egyedül megy. És tényleg bement egyedül, majd ki is jött, s az ajtóba kapaszkodva várta, hogy érte menjünk. Majd megkért, hogy vágjam le a haját.  Állok apám mögött, s igazgatom vékony szálú, ?szül? haját. Majd megborotválkozik. Még arcszeszt is kér. Lefektetjük, s ? nyög a fájdalomtól. Anyám mellé térdel, két kezébe fogja apám arcát, s össze-vissza csókolja. Szegény apu védekezni sem tud. Ezen elnevetem magam.
– Fordíts oldalra – mondja nekem.
Az oldalára fordítom, de nem tudja megtartani magát. Édesanyám kezében remeg a gyógyszeres üveg, a szeme csupa könny, ahogy néz minket. Bebújtam apám mellé az ágyba, oldalra fordítottam, s szorosan mögé feküdtem. Karommal átöleltem s tenyeremet a szívére raktam. (
Káoszt okoz, zavart, ha egy jelen idej? történet átvált múlt idej?re, ráadásul egy bekezdésen belül. Figyelmetlenség.)
– Mi ez a palota lányom? – kérdezte.
– Istenem! Már félrebeszél! – sírta el magát anyám. Apám hátrahajtotta fejét, s mint aki titkot árul el, fülembe suttogott, de én nem értettem, mit mond. Majd feje visszahanyatlott a párnára. Szorosan átöleltem, s azt suttogtam. Aludj édesapám, aludj csak, cssss. Kezem a mellkasán, éreztem, hogy szíve nagyot dobban. Hosszú szünet, még egy dobbanás. Majd még hosszabb szünet, és egy nagy sóhaj. Én sem veszek leveg?t, én sem mozdulok, figyelek. Talán meglátom a szellemét, talán most mond valamit búcsúzóul. Átmászok édesapám másik oldalára. Megfogom a kezét. Pont olyan, mint az enyém. Két kézzel fogom, számhoz emelem, megcsókolom. Szeretlek apukám, kívánom, hogy sokkal boldogabb legyen a következ? életed. Mert kell, hogy legyen következ?. Hisz ez olyan rövid, s olyan unalmas volt. És bocsáss meg nekem, amiért nem olyan voltam, amilyennek szerettél volna. És kérlek, ha itt vagy még valahol, adj nekem jelet. De semmi nem történt. Felkeltem, kimentem édesanyámhoz.
(Éppen megáll a határon, nem billen bé a szentimentáliába, ügyes, kifejezetten ügyes megoldás, jó tempóérzék.)
– Meghalt – közöltem
(a “közöltem”-mel még vissza is lép a szakadék szélér?l, ez is remek, jót tesz a novellának”), és kibontottam egy üveg vörösbort. Édesanyám a doktorn?t hívta.
Szomorúságot érzek, de nem úgy, mintha ez velem történne. Ez itt valaki más családja, ? ott valaki más apja. (Remek.) A doktorn? furcsán néz rám, amikor tárgyilagosan segítek kigombolni apámon a pizsamát, hogy meghallgathassa a szívét. Kitölti a bizonyítványt, hívja a halottszállítókat, részvétet nyilvánít és elmegy.
– Most már csak az enyém – mondja édesanyám.
(Remek.)
Valami nagyon fáj belül. A szívem? A gyomrom? Vagy nem is nekem fáj? Megjönnek a szürke ruhás emberek.
– Óvatosan! – mondom, amikor leped?be csavarva beemelik édesapám testét a tepsibe. Vigyázzba állok, miközben elviszik mellettem. Kezem olyan mereven szorítom combomhoz, hogy görcs áll a tenyerembe. Akkor sem mozdulok. Elvitték. Nem mozdulok. Arra gondolok, hogy nem volt sok, amit elvárt t?lem, mert önmagához mért. Hogy joggal volt szigorú hozzám, mert magával is az. Hogy nem baj, ha nem mesélt semmit, most már mindent tudok róla.
(Kicsit sok ide egy egész élet azonnali értelmezése, de nem irritáló, belefér.)
– Gyere, húzzuk át az ágynem?t – mondja anyám.
– Ne húzzuk, feküdjünk le, fáradt vagyok – mondom én. S bebújtam apám kih?lt helyére. Hajnali három óra volt. Gyorsan elaludtam. Álmomban egy kisvasúton utaztunk. Én és az apukám. Erd?n, és tisztásokon keresztül vezetett az utunk. Gyönyör? volt. Láttam csobogó patakot, tarka virágos rétet. A távolban kis faházikó, terasszal, az ablakokban muskátli.
– Ott fogok lakni – mutatja apám. – És azt a földet bevetem, amott pedig az állatoknak csinálok ólakat. Majd a vonat megállt.
– Na, én most itt kiszállok. Szervusz, kislányom.  
Felébredek, s végre sírni kezdek.


   Jelige: Julia 8 pont 

   Jó, szép, fontos dolgozat. Megható, közben racionális, tárgyilagos, szinte fád az utolsó bekezdésig. Ügyesen megoldja az egyes szám els? személy? narráció problémáját, valójában fel se t?nik, nem teszi nehézkessé, a novellát menet közben mozgatja az apró, finom megfigyelések sora.
   De rendesen meg kell csinálni. Néhány technikai mal?r, talán a gyakorlatlanságnak köszönhet?en, de amúgy minden rendben.

   Mal?r pl.: nem váltogathatók az id?síkok.
   Pl.: a dialógusokat külön sorba, dialógusformába kell tördelni (az eredetiben ömlesztve a párbeszédek), szell?sebbé teszi az írást, lehet?séget ad az olvasónak, hogy leveg?t vegyen, amikor leveg?t kell vennie.
   Pl.: ízlésemnek sok a három „el FOG j?ni a hajnal” egy novellán belül.
   Az eddig olvasott 58 írás – talán – legjobbika. Az antológiába feltétlenül javaslom.

Onagy Zoltán

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző H.Pulai Éva 1135 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva