Lassan hatvan éve, hogy megesett az alábbi két történet. Úgy írom le, ahogy elmesélte egy falusi orvos.
Pontos helyszínt és neveket nem tudok papírra vetni, de amúgy sem tenném, nehogy a személyiségi jogok sérüljenek, s egy túlbuzgó jogvédő munkába álljon emiatt.
De az is lehet, meg sem történtek ezek az esetek, csupán a kellemes társalgás miatt „születettek meg”. Különösen az első „necces” egy kicsit.
1.
— Rosszarcú, hasfájós ember jött be a rendelésemre, szinte meggörnyedve. Alaposan megvizsgáltam, majd gyógyírként receptre kanyarítottam egy viszonylag drága medicinát. Meg is jegyeztem, hogy ez kissé drága, de megéri az árát, rendbe fogja tenni azt a fájós gyomrot. Naponta négyszer kell bevenni a folyadékból egy-egy nagykanállal. Egy hét múlva aztán jöjjön el újra, ellenőrzésre — mondtam búcsúzóul. Azzal útjára engedtem a gyógyszertár felé.
Egy hét elteltével jött is az emberem. Mosolygósan köszönt rám, az arcvonásai kisimultak, tartása egyenes, szinte sugárzott belőle az életerő. Örömmel kérdeztem, s állapítottam meg, milyen jó is volt az az orvosság. De ő a következő meghökkentő vallomással lepett meg:
— Hát, eljöttem a doktor úrhoz, megvizsgált, fölírt valamit, dolgozott, amit ki is fizettem. Elvégre a doktor úrnak élnie kell valamiből. Aztán elmentem a patikushoz, aki ideadta az orvosságos üveget. Kifizettem persze, mert neki is élnie kell valamiből. Itthon aztán elolvastam az üvegre írottakat, majd lecsavartam a kupakját, s egy fa tövébe öntöttem az egészet. Elvégre nekem is élni kell!
2.
— Tanyán élő gazda keresett meg, hogy a felesége igen rosszul van, menjek ki hozzá, de azonnal. Alig fél éve, hogy asszonya van a faluból, nagyon nem kell, hogy baja legyen szegénynek. Vigyáz ő rá nagyon, még dolgozni sem engedi. Igazán nem tudja, mi lelte most.
Szót fogadva csak annyit kérdeztem, itt van-e a lovaskocsija, hogy ki tudjak menni.
Persze, hogy ott volt, még pokróc is volt rajta, hogy ne kelljen a sima deszkán ülnöm. Hamar kiértünk a tanyára, s hozzákezdhettem az asszony vizsgálatához. De bizony mindent rendben találtam. Terhesség szóba sem jöhetett, pedig az úton ez is megfordult a fejemben. Még a kézremegését, az egyenletes légzését, szempilla rezdüléseit is alaposan megfigyeltem. Gondban voltam. De úgy látszott, az újdonsült feleség is megnyugodott már, semmi bajra nem panaszkodott. A biztonság kedvéért egy nagyon enyhe nyugtatót adtam neki. A gazda meg tisztességesen visszakocsikázott velem, és ki is fizetett, mert az úgy illik — mondta.
Egy hét elteltével ismét jött a gazda; kocsival ki, alapos vizsgálat, de eredmény ugyanaz, enyhe nyugtató beadása, viszont egy gyanú megszületése, lovas kocsival vissza, fizetés, elbúcsúzás.
Arról a gyanú megszületéséről mindjárt bővebben is.
Ismét egy hét, gazda, kocsi, vizsgálat, nyugtató, vissza, gyanú közlése.
— Gazduram, szerintem a felesége csak hisztizik. Gondoljon bele, ő itt élt a faluban, emberek között, most meg a tanyán, maga dolgozik, ő egyedül van, és szerintem unatkozik.
Megkérdezte, mit tegyen hát?
Én meg tréfásan azt mondtam, adjon neki egy kis pofont, aztán zavarja ki dolgozni. Rosszul szólhattam, mert nagyon megharagudott. Kifizetett ugyan, de köszönés nélkül elment. Később is, ha az utcán meglátott, rögtön elfordult, vagy átment az utca túloldalára. Érthető tehát, mennyire meglepődtem, amikor egyszer messziről kiabálva köszönt, kalapját is levéve. A döbbenettől megálltam, mire ő gyorsan odajött hozzám, s kezét nyújtva mondta.
— Doktor úr! Megkövetem! Magának volt igaza. Adtam neki egy kis pofont, kizavartam a kacsákat megetetni, azóta semmi baj. Megnyugodott, nem hisztizik azóta.
Kiderült még, hogy nagyon zokon vette, amit én akkor mondtam néki. Így a legközelebbi esetnél már a másik doktor úrhoz ment, aki meg egy drága külföldi injekciót adott neki. Amikor már vagy hatodszorra hívta ki, kezdett egy kicsit sokba kerülni a kezeltetés. Ekkor döntött az arculcsapás és munkára zavarás mellett.
Másfél év múlva volt ismét dolgom a gazdával. Kivitt a feleségéhez, segítettem a szülésnél a bábával. Lány lett.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.19. @ 07:26 :: Barok László
