Szilágyi Hajni - Lumen : Nincs fény, nincs szín, nincs hang

 

Széttárt karokkal

magába fogad az ásító éjszaka,

a tenyerembe zuhant csillagokban

apám szeme tükröződik vissza.

Tudom, jönne, de már nem hozza lába,

lopott fények alá hajolt utakon

nélkülem eltévedne a földi világban.

 

Így Istent próbálom megálmodni,

ecset nélkül megfesteni arcát,

az estre satírozott sziluett

szétfolyik álmaim elfeslett vásznán.

Nincs fény, nincs szín, nincs hang…

a csend ujjaival tapogatózva betakargat,

az út kitágult idővé növi ki magát.

A nyár finom piheként száll körülöttem,

rétillatot sodor 

a holnaphoz imádkozott sóhaj.

Fagyott lepkék bábozódnak ki

a föld alá bújt emlékekből,

hiszik az újjászületés örök pillanatát,

de szárnyaikat rút árnyak törik ketté.

Soha véget nem érő zihálásban zokog

az est peremére hajított kréta arcú hold,

mennék utamon, de félek elveszek, 

elfáradtam lélegezni is nélküled.

Sírni kéne talán, 

csontig fércelt fájdalommal,

hitehagyottan önmagamra találni,

s élve feledni a halott múltad.

Segíts kérlek, játssz Istent

mutass utat az elhajló fények alatt,

légy’ hozzám indulva  menedékem…

 

De te nem szólsz, sírokon túl is hallgatsz

és azokon át is suttogva dúdolsz egy dalt,

zuhanásba némult szívzörejed

csak bennem dobban néha,

öleletlen ringatásba gömbölyödöm vissza,

álmos fények utaznak felettem,

búcsú nélkül hagyják el újra

üressé kikönnyezett lelkem.

 

Nézem az ajtót, 

halk kopogással tekereg rajta a hajnali szél,

küszöbén némán torpan 

a hiába várakozás.

Túl nagy a mélység ég és föld között,

hiányod belesimul az elszökő világba.

Tudom, már nem hoz felém lábad,

pedig indulnál,

de nincs hova érkezned,

hisz mindig útközben vagy,

tőlem el, és soha hozzám…

 

…és én ma is hiába álmodtalak,

csak Isten arcát satíroztam emlékezetből

felhőágyad festetlen párnájára,

hol nincs fény, nincs szín, nincs hang…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.06.11. @ 19:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen

Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"