Templomok hűvös nyugalmában
csigalépcsőn kanyarodott felfele a nap,
kóbor angyalok dúdoltak
zátonyra futott felhőkön,
márványkönnyeket szaggatott
magából a hajnal,
és mi szabadnak születtünk akkor
a bábozódott szűzcsendből,
szárnyavesztett vergődő lepkeként
villanás volt a lét,
az első egymásba lélegzés.
A híd csak egy lenge pókfonál volt köztünk
az élet szakadéka felett,
lelkünk lábujjhegyen járt,
szárnyakat rajzoltál rám.
Nem féltem már félni sem,
magaddal vittél minden útra,
az álmokon túlra, és azokon tovább,
hol pergő csillagok nyomán
tenyeredbe rejtve egy új világ tárult elém.
Most sámán dobol a hegyekké nőtt világban,
két kezeddel milliónyi csillagot dobsz
a kettéhasadt magányos égboltra,
szerelmes vággyal
vetkőztetsz le a lebegő fényben,
a fénytükörré simult magasságban
súlytalanná álmodod
újra és újra az életem.
Tűzkarikát perdít derekán az éji nyár,
bőrömre rajzolod perzselő illatát,
a freskóarcú földön kúszik árnyékunk,
a fénnyel telt hold zuhanva csobban
szemünk délibábot álmodó mélyében.
De a tánc lassul,
csenddé halkul a zene.
Nézz rám, elhagytam szárnyaim,
már csak egy árvuló,
felhőkbe kapaszkodó, koldus szél vagyok,
de te körülölelsz kékké fodrozódott
óceánok szelíd hatalmával,
hullámaidban lassan elfekszem.
Kérész létünk időtlen pillanat,
szerelmünk a zajos földtől szárnyalva
a végtelen égig tart…
…ott, hol villanás volt a lét,
most ezernyi pillangó táncolja
örök fénynászunkat…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
